Nézd már, itt unatkoznak! — bök oldalba a kolléganő, és totálisan igaza van. Egy középkorú nő éppen most gyújt rá a helyzethez képest talán egy kicsit érthetetlen műgonddal, miközben valami röhejes senki szónokol teljesen inkoherensen és nem utolsósorban sokszor hangtechnikailag is érthetetlenül, mindenki telefonál. “Baszd meg, Erdélyből is itt vannak, nálunk meg mindenki csak ül otthon, és várja, hogy majd mások is megoldják a problémát, baszd meg, ez egy ilyen ország, baszd meg, Erdélyből is itt vannak” — fuvolázza flipes mobiljába a jobboldali tüntetések elmaradhatatlan kelléke, egy szőke, jól sminkelt, feszülő ruhás kis csajszibarack.

Számomra persze mindig a tavaszi Fidesz-naggyűlés az etalon, a normális kihangosítással, meg valami kézzelfogható nagyságú tömeggel. Jó, most is betüremkedett a nép a Kossuth-teret körülvevő utcák némelyikébe, cserébe a téren is lazán lehetett szambázni, fotózgatni a “Gyucsány Pinokkio” feliratú táblát lóbáló perecárus-palántát. Perec mellett egyébként popcornt meg mindenféle kitüntetést is lehetett kapni, a szokásos szélsőjobbos propaganda mellett, meg persze magyar zászlót, minden mennyiségben, S, M, L, XL és XXL méretben egyaránt.

Mindenféle követelések hangzanak el: a miniszterelnök és úgy általában a politikai elit iránti bizalmatlanságot remekül szemlélteti, hogy némelyik egyenesen az Úristenhez. A szervezők kérik a résztvevőket, hogy a téren a résztvétel legyen egész héten folytonos — persze, hadd legyen, mire való egy tér a Parlament előtt, ha nem arra, hogy tüntessenek rajta, inkább csak az elpazarolt idejüket sajnálom, de azt se nagyon.