Bevallom, nekem már első alkalommal is tetszett a kicsit lassú folyású, kicsit sötét, kicsit groteszk és nagyon cinikus The way of the gun, amit most egy elég olcsó mozijegy áráért meg is vehettem és meg is nézhettem; hat év alatt nem sikerült hasonlóan jó thrillert látnom.

A jelentek nagyon kevéssé látványosak, a szereplők nem villantanak nagyot, a történet pedig egy sültbaromság; ugyanakkor sikerül eredetinek látszania és realisztikusnak tűnnie. Annyi klisés sztorit láttunk már emberrabló bűnözőkről, annyi maffiafőnökkel találkoztunk már a filmvásznon, és annyiszor ismertük meg az alárendeltjeiket, hogy gyakran érezzük úgy, már úgyis tudunk mindent jó előre. A Way of the gun minden látszólagos hibája mellett azért működhet, mert egyáltalán nem közhely, és a történet a film saját, belső unverzumában mégis összeáll egy koherens egésszé.

A vége pedig: klassz kis konyafilozófiai futam, remekül belőtt melankóliával. Jó lesz a téli, sötét vasárnap délutánokra.