Aki paradoxonok nélkül akar időgépes filmet nézni, az ne nézze meg az erre tett kísérleteket, ugyanis a cél elvileg elérhetetlen. Aki nem ilyen finnyás, az üljön be nyugodtan a Ház a tónálra, mert egy elég izgalmas, eredeti és élvezhető történetről van szó.

Jelen esetben egyébként már az is különleges, hogy mindössze két év választja el egymástól a fiatal építészt, Alex Wylert, és a rezidensi éveit frissen abszolváló orvosnőt, Kate Forstert. Érintkezni egymással kizárólag házuk postaládáján keresztül képesek (időgépben se láttam még viccesebbet). Maga a ház is építészeti különlegesség, egy tóra épített kis üvegkalitka, felnyitható tetővel — igazi, magányos egyéniségeknek való lakhely. A két egyéniség annak rendje és módja szerint egymásba is szeret, masszív távkapcsolatba kezdenek. Már ez sem semmi, de az igazi csavarok akkor kezdődnek, amikor már nagyon vágynának a személyes találkozásra.

A film külön érdekessége a rendezés — a két ember a valóságban csak nagyon ritkán fut össze, mégis sikerül érzékeltetni lelki összetartozásukat, és nem is válik a film monoton levélolvasássá. A történet tele van feszültséggel és romantikus érzelmekkel, mégsem lesz nyálas egy pillanatra sem. Mindkét karakterrel könnyű azonosulni, könnyű őket megszeretni, plasztikus, nem idealizált, valódi emberfigurák, a főszereplőktől, Kenau Reevestől és Sandra Bullocktól megszokott színvonalon.

Sőt: aki az akciófilmek visszaszámlálós jeleneteit szereti, annak sem kell csalódnia.