Peches, szar dolog, hogy hét évet kell várnunk arra, mire egy '99-es Gibson-regény átvánszorogja magát az óceánon. Még pechesebb és még szarabb ügy azonban, hogy A tegnap holnapja egy viszonylag jól olvasható, ám alapjában véve mégis bágyadt és üres darab.

Számomra legalábbis alapvetően két jellemzője volt a Gibson-regényeknek, amelyek miatt sosem tudtam letenni, mi több, újra és újra olvastam ezeket: az őrült vigyorra serkentő fordulatok és párbeszédek, valamint a világ döbbenetes részletgazdagsága. Ez a regény viszont cselekményt csak nagyon lájtosan tartalmaz — annyi szálon fut, hogy idő már senkire sem igazán jut. A fordulatok nagyon bágyadtak és az egész cécó valahogy elkenődött. Mintha forgatás után mennénk vissza a félig már szétszerelt díszletek közé, és a másnapos stábbal forgatnánk még valamit másnap reggel, mielőtt végleg szedjük a sátorfánkat.

Persze nem arról van szó, hogy ebből a melankolikus, bágyadt, nyöszörgős hangulatból ne lehetne kihozni semmit. Az előző regény, az Idoru vénséges vén mellékszereplője, Bulldózeres azóta már széthullott szobájának hangulatából egy elég erős novella mindenképpen lehetett volna: lehetne mellőzni a veterán szuperkommandósokat (A Számláló nullára Turnerének kalibere sokkal életszerűbb volt), a vérprofi, ám mégis vérpancser őrző-védő céget, Silencio teljesen röhejes és félresikerült alakját. Kéne egy kicsit több a főszereplők lelkivilágából, valamint jó lenne, ha nem csak a múltjukat ismerhetnénk meg, de a jelenük is éppen olyan eleven lenne, ahogy megszokhattuk.

Ha Gibson ezzel a világfájdalommal telített, férfiatlan picsogással vonult ki a cyberpunkból, hát kár volt a gőzért.