Fos, nyomoronc élet lehet, ha valaki élete értelmét abban találja meg, ha időnként tévézés helyett időnként előszáguld, mint egy pantomimbeli démonkirály, hogy kedvére baszogassa a véleménye szerint megfélemlíthetőbb külsejű lakókat. Személy szerint alig vártam, hogy végre rám kerüljön a sor. A fickó ugyanis velejéig rothadt, és gondoltam, megmutatom neki, hogy szarakodjon másokkal. A magam részéről jobban szeretem azokat a folyosói leskelődőket, akik azért ugranak elém, hogy egy kis napfényt vigyenek az életembe. Vagy hogy megmutassák a papagájukat.

Alighanem tanítani is lehet azt a sasszémozdulatot, amikor elsiklottam mellette, amikor nyálcseppeket fröcsögve, festékfoltokkal borítva, egy szál gatyában előviharzott a lomjaival elborított folyosón: "Jó napot, szabad egy szóra, kedves uram?" — Jó napot! Köszöntem kedélyesen, és mentem a dolgomra.

Amikor egy órával később a rendőröket vártuk, mert faszikám csak szumózni volt hajlandó, a lakásba felengedni nem, már határozottan rajtam volt a röhögőgörcs. Sose gondoltam volna, hogy valaki ennyire a múltba ragadt volna. Hogy valakit annyira meg tudjon részegíteni egy társasház számvizsgáló bizottsági tagsága, hogy azt képzelje, hogy az általam kihívott zsernyákok majd kényszeríteni fognak, hogy végighallgassam az ő oktatóelőadását a lépcsőházban való csendes közlekedés irányelveiről.

Amikor aztán a zsaruk még egy csoffadt igazoltatásra sem hajlandaóak a kedvéért, már látom az arcán, mennyire csalódott. Körvonalazódik az arcán, hogy rájött: ebben a történetben ő volt a lúzer. Feketén-fehéren látszik, hogy az univerzum szarik arra, hogy ő ki tudja-e fülelni, hogy mikor mászom fel a harmadik emeletre. És most, hogy már a rendőrök is tudnak ezirányú terveiről, még a lábamat sem törheti el egyik éjjel, ahogy azt olyan önfeledten tervezgette.