Nekem személy szerint olyan állati nagy fejtörést nem okozott, hogy kisüssem, munkaidőnek számít-e az ügyeleti díj vagy sem. Gondolom, már csak azért sem kellett olyan kurvára megerőltetnem a fantáziámat, mert történetesen ismeretségi és családi körömben is van orvos, így nagyon remekül látom, és látom, milyen markáns különbség van egy ügyelő orvos és egy szabadidejét töltő egyén között. Ha éppen történetesen nem dolgozik, hanem mondjuk blogot ír, akkor sem csinálhatja azt, amit csak akar — kivéve persze azon eseteket, amikor épp a kórházban akar üldögélni és a számítógép előtt akar görnyedni. Ha mondjuk százszorszépet akar szedni a budai hegyekben, akkor ezt már nem teheti meg.

Az ügyeleti díjakkal való szarakodás remekül jelzi, milyen finanszírozási anomáliák vannak az egészségügyben. Ha kórházba megyek, lehetőség szerint nem egy kizsákmányolt, kiégett roncsot szeretnék látni, akit kötelességem még hálapénzzel is megkenni — szolgáltatást akarok igénybe venni, amit marhára számon kérhetek — erkölcsi alapon is.

Hogy amikor az Ugocsában csöndben agonizáló nagynéném mellett éppen összehugyozza magát egy öregasszony, és az ügyeletes orvos csak annyi időre dugja be a képét, hogy a vizitelt betegek még véletlenül se térjenek magukhoz, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül vághassam a hátába a kisbaltát.