így a harmadik könyve után tuti kijelenthetjük: Péterfi András igazából egyvalamihez ért: romantikus izgalmakat keverni a hétköznapi szirszarhoz. A legbanálisabb, legpitiánerebb szerelmi bajlódás vagy hétköznapi probléma is nemesedhet fantasztikus kalanddá, amit sokszor már olvasni is izgalmasabb, mint egy akármilyen James Bond történetet. Ezek a novellák is ilyenek: az elején még beletörődően sóhajtunk, hogy jajj, már megint ez a nem túl markánsan férfia spleen, hogy aztán a harmadik oldal után konstatáljuk: már megint behúztak bennünket a csőbe rendesen.

Akik élvezték a Szivarfüst és régi meséket, annak ez is tetszeni fog (sőt, annak Editje itt még kap egy újabb seggberúgást, ami jelen sorok írójának legalábbis határozott elégtételt jelentett); akinek csak a Berettás könyv tetszett, az határozottan hiányolni fogja Benedek Szabolcs józan, száraz, határozott cinizmusát.

Jelen sorok írója viszont nem tartozik ezen határozatlan alakok közé. A kötet talán legeltaláltabb alakjával, a halálból visszatért, minden kötöttségtől mentes Csiga Bélával együtt azt gondolja: jó lenne leszarni végre a hétköznapok szürkeségét, és határozottan örül, hogy van, aki néhány évente emlékeztet erre bennünket.