Elég érdekesen alakulnak a koalíciós tárgyalások. Sehogy.

Nyilván lesz kormány persze, kacagni való abszurdum azt gondolni, csak hát előbb-utóbb le kell nyelni a békát: a feleknek várhatóan engedniük kell. A forgatókönyv egyelőre a megszokott: az SZDSZ ragaszkodik a reformelképzeléseihez, a szocialisták pedig azt gondolják, hogy most leginkább annak van itt az ideje, hogy átvegyék végre az őket megillető domináns pozíciót a magyar közéletben.

Ezek a kis minipárbajok az utóbbi években (a 2002-es koalíció óta) rendre ugyanazzal az eredménnyel zárultak: az SZDSZ újra meg újra demonstrálta, hogy engedni csak akkor hajlandó, ha elképzeléseinek bizonyos elemei megvalsulnak. A mostani liberális álláspontnak pedig két igazán fontos eleme van: az utóbbi négy év egyetlen valóban végrehajtott reformja, az oktatási reform, illetve az egészségügy. Úgyhogy az MSZP-s szarakodás a jelenlegi helyzetben nem fog menni.

Ha valóban az oktatási területen egyszer már Magyar Bálint mellett súlyosan pofára esett (szegénykém enyhén megdarálva bukott fölfelé a kulturális tárca élére a minisztériumból); érdekes lesz látni, milyen garanciákat fog ő adni az oktatási reform folytatásához. (Magyar Bálint politikai államtitkár nem lesz, az tuti.) Már csak azért is, mert a lelkialkata sem igazán passzol azokhoz a masszív boxmeccsekhez, amikre az ezzel járó érdeksérelmek kezeléséhez (lenyeletéséhez) szükség van.

Az MSZP egészségüggyel kapcsolatos álláspontja szintén aligha elfogadható az SZDSZ számára jelen formában: legyen csak SZDSZ-es a miniszter, ha nem kezd bele mindenféle liberális csacsiságba. Ez ebben a formában aligha vonzó az egészségügyet immáron másodszor a zászlójára tűző párt számára.

A jelenlegi tötyörészést tehát lassan alighanem fel fogják váltani a kőkemény asztalcsapkodások — a kérdés maximum az, ebből mennyi hallatszik majd ki a tárgyalótermekből.