Politikai thriller — mondja a rendező. Politikai thriller egy frászkarikát, egy unalmas, lapos, közhelyes, elnyújtott, mesterkélt marhaság — mondom én. V, mint Vérlázító.
A történelmi háttér, amit a rendőrállam-Anglia mögé rittyentettek, halotthalovány. Anno, amikor a Tratcher-kormányt akarták így fikázni az film alapjául szolgáló képregény szerzői, nyilván mindenki vágta az aktualitásokat, és nem kellett szarakodni azzal, hogy az egészet még hihetővé is tegyék — különben is, képregényben még a legordasabb vadbaromságot is simán el lehet sütni hangulati elemnek, a szürrealitás szinte hogy kötelező kellék ebben a műfajban; egy filmnél sajna ez nem megy.
Aztán meg: tegye fel a kezét, aki egy ilyen filmtől nem agyonfeszített akciójeleneteket, izgalmas, pergős cselekményt és az utolsó pillanatban eldőlő hajszákat várt — nem pedig jó alaposan, összeeskövői műgonddal kitervelt praktikákat, amelyek beteljesülését V-nek csak ki kell várnia, miközben ezredszer nézi a Monte Christo grófját senki által nem ismert földalatt rejtekében. Ezt azért kár volt leforgatni. Időnként kiruccan, hogy lemészároljon egy-két totálisan védtelen öregembert (tévébemondókat és kórboncnokokat — képzelhetjük, milyen gigászi párbajok adódnak ebből), hogy aztán le is lépjen, mire a rendőrség méltóztatik kifáradni. A tehetetlenül szarakodó zsernyákok látványa nem valami felemelő látvány. Az pedig már a kurva nagy csalódás kategória, hogy 2006-ban nem képesek normális robbantásokat produkálni; az egyetlen valamirevaló akciójelenet pedig lényegesen Mátrixosabb az ízlésesnél.
Oké, oké, Natalie Portmant kopaszra borotválják, nyilván sokaknak már ezért érdemes jegyet váltani, az érdekesen sztereotipikus rendőrfőnök jellemváltozása sem teljesen érdektelen. Ha valami nagyon békéset és megnyugtatót akarunk látni, megnézhetjük a filmet, egész klassz, ahogy a számítógép előtt szöszögve szép lassan összeáll benne a kép. De ettől függetlenül folyton a Hatodik érzék kiskrapekja járt a fejemben. “Maga még soha nem mondott mesét, ugye? Kellenek bele fordulatok.”