Ülök a metrón, épp lapoznék a Magyar Nemzet seggnyalási rovatában, amikor egyszer csak egy vidám kis patakocska kezd el szaladni a lábam előtt. Felnézek: bűzlő, seggrészeg manus, épp most hugyozta össze magát.

Segíteni a dolgon már nem lehet, de be talán már ne itt szarjon, meg lehet, hogy rókázásra sincs szükség. Megpiszkálom a lábammal, hogy felébredjen. Persze a katatónia eme határmezsgyéjéről nem ilyen gyors a visszatérés.

Valaki ekkor kezd el rikácsolni a hátam mögött. Szőkére festett hajú, agyonrúzsozott tyúk, kifejezetten az a típus, aki az őrületbe kerget bennünket az ügyfélszolgálaton: most éppen azért oszt, hogy hagyjam békén, ne ingereljem a részeg állatot. Fosik rendesen, szemlátomást retteg mindentől, ami kizökkenti őt a saját kis világából: behugyozott hát behugyozott, hagyjuk békén és nézzünk félre.

Epilepsziás rohamot azonban akkor kap, amikor megkommunikálom a vezetővel, hogy le kéne szedni az illetőt a metróról; rikácsol és ordít, hogy ő ezért fogja lekésni a buszát. Próbálom neki magyarázni, hogy az illető akár a saját hányásába is belefulladhat, ha így itt marad, tulajdonképpen már van is egy helyes kis hányásfoszlány a szája szélén, de nem érdekli. A lényeg, hogy mindenki törődjön a saját dolgával, ő hadd ne foglalkozzon senkivel, hadd tűnjön el a nagy büdös semmibe.

Jön a biztonsági őr, lelapátolja a részeg manust a metróról, szemlátomást nincs abban az állapotban, hogy egyáltalán megmozduljon. Valaki tesz egy levélkét a kis kárpithuzatra: lehetőleg csak rá, aki kifejezetten szeret mások ürítésében üldögélni, a szőke lotyó meg már szinte nincs is magánál. Érdekes módon mindenki más érti, miről van szó, amikor én is leszállok, valaki még oda is köszön nekem.