Emlékszem, amikor kedves szüleim először vontattak el egy kínai vendéglőbe, hat ökör kellett hozzá, és csak három órai táplálkozás után voltam képes akár csak a magam számára elismerni, hogy amit ettem, az állati finom volt. Azóta elég rendszeresen igénylem a kínai kaját.

Sajnos ezzel a trenddel elég sokan élnek vissza, például a magát előszeretettel hülyének tettető árus is, akiről most szó lesz. Lényegében semmilyen kérdésre nem tud értelmesen felelni, udvariasan vagyis inkább fogcsikorgatóan irritálóan vigyorog, ha az ember bármilyen kérdést intéz hozzá. Igen fogékony a magyar gasztronómiai kultúrára — nem hiszem, hogy Kínában sok káposzta nőne, de ő minden társánál bőkezűbben adagolja azt minden kajába, amiben akár csak minimális mértékben el lehet rejteni.

Maga a hely amúgy egy elég frankó kis villámkajálda lehetne — ha nem moslékot szolgálna fel a szóban forgó tulaj. A múltkor, elfeledve az erre vonatkozó figyelmeztetéseket, bekockáztattam egy erős-savanyú levest meg egy szecsuáni csirkét. Az utóbbi valahogy még lecsusszant; igen szar volt, de Lee van Cleefnek van egy evős jelenete, ilyenkor erre gondolok, és akkor még elboldogulok valahogy. A leves viszont hamisítatlan moslék, egyetlen falat sem csúszik le a torkomon; amit a számba vettem, azt visszaköpöm, majd odaadom a rezzenéstelenül vigyorgó mukinak. Nem lennék meglepve, ha távozásom után nem sokkal már vissza is került volna a tartályba.