Most, hogy a második hosszabb szünet is bejelentődött, gondoltam, megírom a kortárs popkultúra e bájos kis gyöngyszemének rekviemét — hangulatának amúgy is jobban felel meg az élve eltemetés.

Van egy kis szöszi, meg van a malaca, és egymást irtják mindenféle módon — pontosabban a kiscsaj az elsődleges agresszor, de azért a bamba malacnak is van egy-két sikerültebb húzása kis barátjának kipurcantására. Már így is túlspiláztam, miről szól a Her!, olvasni kellett ahhoz, hogy az ember igazán elcsípje a feelinget. Jó sokat kellett várni az új designra, de úgy látszik, az alkotó szépen lassan belefáradt a műfajba — hát most megint elpihen a dolog; talán nem kizárt, hogy végleg. Amiért mégis állati jó volt, hogy rózsaszín, cukros máz nélkül tudta hozni a Tom és Jerry feelinget; ahogy a baromi nagy közhely mondja, annyira rossz volt, hogy az már jó.

A dolog érdekessége, hogy egy magyar változat is készült; azóta szeretem a Her!-t, amióta ezt a körülményt el tudom felejteni. A Kiccsaj meg malac ugyanis egy igazi káerópai ratyizmus: se nem teljes, se nem pontos, vaskos félrefordításoktól hemzsegő, önkényesen aktualizálgató manírokkal operáló, exhibiconista merénylet, vaskos visszaélés azzal, hogy a tulaj aligha tud megfelelő szinten magyarul. Amikor először néztem meg az angol változatot, azt hittem, magam alá szarok a felháborodástól.

Chris Bishopnak mindenesetre kösz; nélküle sose tudtam volna meg, milyen mámorító a friss vér fröccsenése az arcomon.