Szögezzük le rögtön az elején: a magyar állampolgárság nem egy különösen emelkedett lelki állapot, hanem egy jogok és kötelességek összetett rendszere: semmi nem része, ami nem írható le száraz, szikár paragrafusokkal. Mindenki, aki mást mond, választási céljai érdekében hazudik.

A Parlamentet vigyázzállásba szökkentő Orbán Viktor igazán válaszolhatna már a kérdésre: ki fogja eldönteni, ki magyar? Ha az a szégyenteljes, és ráadásul tökéletesen megbízhatatlan mószer kerülne másolásra, amelyet az amúgy totális csődnek is nevezhető magyarigazolvány jelentett, hát akkor nagy szerencse, hogy a magyar közársaság polgárai ily’ józanul viselkedtek azon az egy évvel ezelőtti vasárnapon. Na nem mintha jelen sorok írójának ehhez ilyesféle katalizátorokra lenne szüksége: még most is rátör olykor a vacogás, ha csak eszébe jut, micsoda futóbolondoknak való kezdeményezés is volt az.

A Magyar Nemzet persze azóta sem tud mozdulni a pátoszról; a Fidesz, bár az Orván-féle magánakció után kiadott közleményében előre tekintésről és rugalmasságról beszél, valójában persze tudjuk: a határon túliak csak addig érdeklik őket, amíg fel lehet használni őket a választásokon. Bíznak abban, hogy a választásokon alulmaradt kisebbség megfelelően aktivizálva akár többség is lehet az országgyűlési választásokon.

Véleményünk szerint persze kár arra számolni, hogy aki nem szökken vigyázzba Orbán egyetlen szavára, az szavazni is lusta lesz. Nem mindenki olyan puhány, szolgalelkű és betoji, mint a politikusaink.