Állati kellemetlen lehet, ha Tamás Gáspár Miklós barmolja le az embert. (Jelen sorok írója még messze-messze túl jelentéktelen ahhoz, hogy ezt egyáltalán el tudja képzelni.) Nem elég, hogy ország-világ előtt olyasvalaki nyilvánítja ki ellenvéleményét, aki tetszőleges társadalmi-politikai témában járatosabb, mint mi – mindehhez még egy rakás sületlenséget is le kell nyelnünk.

Jómagam – bár lehet, hogy ez az első lépés a kőkemény rasszizmus felé vezető úton – azért talán egy fokkal többnek értékelném a kellemetlennél azt, ha felgyújtaná az autómat vagy hazafelé menet fejbe ütne néhány randalírozó huligán – pardon, néhány magáról megfeledkezett fiatal. És persze lehet, hogy valamilyen nem is túlságosan etikai szinten valóban felelős lennék a kialakult helyzetért – száz százalék, hogy tehettem volna többet a rasszizmus ellen. Ettől függetlenül mélységes romlottságomban és előítéletességemben – uram bocsá’ – elvárnám, hogy a törvény segítségemre siessen, adott esetben elégtétlelt adjon nekem. Talán ezért nem foglalkoztatnak filozófiaprofesszorokat rendőri minőségben.

Egy magamfajta filozófuspalánta számára ugyanis viszonylag kevés következik abból, hogy a rasszista, előítéletes, posztkolonialista nyugati társadalmak nem hajlandóak elég gyorsan és hatékonyan magukba nézni. Következik például, hogy a társadalom magát felelősnek érző tagjainak minden létező formában fel kell emelnie a hangját a társadalmi igazságosság ellen – nem következik viszont, hogy bárki bárkinek az autóját felgyújthatja igazságtétel címén. Sokkal inkább gondolom azt, hogy az erőszak nem egy legitimálható eszköz, és bolond az, aki feltüzelt, adott esetben kétségbeesett embereket még további autók felgyújtására tüzel. Jómagam természetesen nem várom, hogy az érintetteket Bayer Zsolt javaslatát transzponálva fellógassák mindenféle lámpavasakra – ugyanakkor azt viszont igen, hogy az a gyerek, aki elmegy iskolába, ne egy porig égett épületből jöjjön haza.

Még akkor is, ha a déd- vagy nagyapja személyesen vett részt algír tüntetők legyilkolásában.