Esküszöm, semmi bajom Solymosi tanár úrral. Nála elkeseredettebb és idealisztikusabb harcosa aligha van ma a mai közéletnek – törekvése, hogy elvakultságát civilizált formába öntse, legalább annyira röhejes, mint amennyire tiszteletre méltó.
Pár évvel ezelőtt rendszeres látogatója voltam hazánk egy vezető felsőoktatási intézményében üzemeltetett, politkai jellegű vitafórumnak. Az egyetem egyik döbbenetesen fantikus és szűk látókörű polgára fogadást ajánlott nekem: azt állította ugyanis, hogy a jobboldali sajtó hangja csak a választások idején durvult el, mintegy válaszul a baloldali sajtó fröcsögésére. A fogadás tárgya az volt, hogy minden cikkért, amely a kérdéses időszakban jelent meg valamely jobboldali sajtótermékben, és amely valamely újságíró baloldali politikus vagy értelmiségi testi épségét fenyegeti, egy Sport szeletet kapok ajándékba. A félnapos, félgőzzel folytatott kutatóakció eredményeképpen, nemcsak én, de kollégáim is dugig zabáltuk magunkat Sport szelettel.
Valahol itt van az egyik markáns probléma, amit Solymosi tanár úr és kollégái soha nem hajlandóak tudomásul venni: egy dolog vén hülyének nevezni valakit, és egy másik arról beszélni, hogy valakit úgy meg kellene verni, hogy csak a fogorvosa tudja beazonosítani. Solymosi tanár úrtól már nem várom el azt a finom distinkciót – mint ahogy a szájhabzó, egyetemi lúzerkétől se vártam el -, de azért kedves olvasóimmal megosztom azt a meggyőződésemet, hogy egy dolog hülyének nevezni valakit valamilyen argumentatív kontextusban, és egy másik kis magyar Hodorkovszkijnak nevezni valakit mindenféle kontextus nélkül, csak az ideológiai sulykolás kedvéért. Más dolog ideológiai harcot folytatni, és más dolog cinikus, uram bocsá’ trágár szavakat is alkalmazó módon érvelni. Sőt, én még azt is látom, hogy Magyarországon jobboldali sajtó van ugyan, de baloldali nincs. Vannak sajtótermékek, amelynek előfizetését a legnagyobb ellenzéki párt vezére aláírt levélben sürgeti, amely nyíltan feladatának tekinti a jobboldali eszmék hirdetését – a baloldalinak titulát sajtó inkább értékekhez kötődik, pártokhoz deklaráltan nem; és vannak olyan újságok is, mint például az Index, amely nem egyszerűséggel leszarja a pártokat és érdekeket egyaránt, frissek, felháborítóak és szabadok akarnak lenni, nem feltétlenül kulturáltak.
De az igazi probléma nem is ez. Hanem Solymosi tanár úr, miközben zakója ujjáról porszemet lefricskázva kikéri magának, hogy lehülyézzék, ő maga is hülyének néz minket: a Széchényi-terv nevű, antiliberális szörnyedvényt úgy próbálja beállítani, mint egy egyszerű véleményt, nem pedig Orbán Viktor kérésére készült ideológiai alapvetést. Amitől minden jóérzésű (vagy ha úgy tetszik, “baloldali”) polgárnak végigszalad a hátán a hideg, az nem az, hogy pár professzor (vagy ha úgy tetszik, pár vén hülye) kifejti a véleményét egy könyvben (vagy ha úgy tetszik, papírra nyomtatva is szereti látni kapitális, hagymázas baromságait), hanem hogy ebből választások adott alakulása esetén még valóság is lehet. Hogy a professzor urak tekintélyére alapozva tényleg lesznek olyanok, akik megpróbálják majd saját, émelyítő, rószaszín vasárnapiebéd-illetú vízióik alapján kontroll alá vonni a sajtót, amelynek legalapvetőbb eleme mégiscsak a szabadság.
Na, ez az a perc, amikor a professzor urak ötletétől az emberen mégiscsak úrrá lesz némi kedvetlenség. Hogy finomak legyünk és udvariasak.