Pokorni Zoltán Népszabadságbeli nyilatkozata a magyar oktatási kérdésekről nem egyszerűen egy politikusi, szavazatszerző rutinnyilatkozat; a magyar oktatásügy hű tükre.

A magyar oktatásügy szereplőire nagy többségében igaz, hogy voltaképpen egyetlen célt ismernek el legitimnek: a status quo fenntartását. Mindenkinek maradjon meg az állása, ne kelljen új rendszerekkel bajlódni, és lehetőleg senki ne kontárkodjon bele a helyi kiskirályságokba.

A mostani oktatási kormányzat volt az első, amelyiknek sikerült egy ciklus alatt keresztülnyomnia olyan változásokat, amelyek talán alkalmasak lesznek már arra, hogy ne lehessen őket visszafordítani. A szféra tehetetlensége ugyanis igen nagy: a mostani, alapvető jogszabályi változások megszüntetése hihetetlen káoszt okozna.

Kétségtelen persze, hogy Magyarországon, ahol a változások elszabotálásának évszázados hagyománya van, nem lehet ilyesmit véráldozatok nélkül végrehajtani. Az iskolák azt remélték, hogy ha törvényi kötelezettségeikre fütyülve nem készülnek fel a kétszintű érettségire, akkor majd a szabályozás is követi az ő tehetetlenségüket. Az egyetemek egy része azt gondolta, hogy ha szívósan ellenáll mindenféle reformtörekvéseknek, mindig csurran-cseppen majd némi plusztámogatás; ezzel is megússzák a szerkezeti reformot, lehet tovább nosztalgiázni a régi szép időkről.

Kétségkívül sajnálatos persze, hogy itt nem csak a rendszer hanyag műkdötetői, hanem felhasználói is sérülnek; őket aligha vigasztalja majd, hogy pár év múlva már egy olyan oktatási rendszer lehet majd Magyarországon, ami a jelenleginél sokkal nagyobb hangsúlyt fektet majd a minőség védelmére, és sokkal kevesebben laknak majd jól a rendszerből elszivárgó milliárdokból.