Kövezzen meg, aki akar, de szerintem a Magyar Hírlap története nem más, mint egy tipikus magyar történet: szavakban hirdetjük ugyan, hogy kapitalizmus van, aztán, amikor a kapitalizmus épp érvényesülne kellene, gyorsan visszavágyunk a kommunizmusba.
Otthon a szüleim mindig is Népszabadságot olvastak, így én tövényszerűen Magyar Hírlapot vettem – ezzel is hangsúlyozván saját függetlenségemet. Tizennyolc évesen is ugyanarra a következtetésre jutottam, mint most, jó pár évvel később, valahányszor vettem egy Magyar Hírlapot, mintegy kíváncsiságképpen: nem üti meg az általam elvárt színvonalat. Egyszer-kétszer már eljutott a kezembe más, nyugati napilap is; innen ered az a benyomásom, hogy a most megszűnt lap, tudatosan vagy tudattalanul, de szembement egy modern újsággal szemben megfogalmazott elvárásoknak. Egy politikai napilapnak sokféle igényt ki kell tudnia elégítenie, sokféle tartalmat kell nyújtania ahhoz, hogy versenyképes maradhasson az internetes portálokkal – ugyanakkor alapvetően mégiscsak azt kellene szem előtt tartania, hogy olvasói elsősorban színvonalas diskurzusra vágyó értelmiségiek. A Magyar Hírlap függetlensége számomra mindig teljesen üresnek és céltalannak tűnt: egy független lapnak akkor van értelme, ha fórumot tud biztosítani az országban csatázó valamennyi értékrend képviselőjének – ha Debreceni József ugyanolyan szívesen fejti ott ki álláspontját, mint Bayer Zsolt, Tamás Gáspár Miklós vagy Kéri László; ha Orbán Viktor ugyanolyan szívesen nyilatkozik a lapnak, mint Gyurcsány Ferenc, Csurka István, Thürmer Gyula, Dávid Ibolya vagy Kuncze Gábor. A semmitmondó elhatárolódás mindenféle értékrendtől egy kicsit kevés az üdvösséghez: lehet, hogy nagyon korrekt, de hihetetlenül unalmas is.
Jelen sorok írója alighanem soha nem fogja a Magyar Nemzet előfizetői táborát gyarapítani, ám azt mégiscsak kénytelen elismerni, hogy a lap által hirdetett értékek mellett a lap olvasói szempontjából mindenképpen színvonalasan tesz hitet; az esetleges sajtóetikai kérdések teljesen más körbe tartoznak. Ami viszont a legfontosabb: megél a piacról. A sajtószabadsághoz ugyanis – fájdalom – ez is hozzátartozik.