Egy régi-új alak továbbalakítása

Posted on by Trychydts

A Kvantum Csendje (Quantum of Solace)
2008.

A Daniel Craig által játszott James Bond életre hívói annyira erősen törekedtek arra, hogy új tradíciót teremtsenek, hogy az új film, a Kvantum Csendje első képkockája lényegében hézagmentesen illeszkedik a Casino Royale utolsó jelenetéhez. Noha ez udvarias húzásnak semmiképpen sem tekinthető, és annak, aki nem abszolút rajongó, aligha könnyíti meg a befogadást, hogy folyamatosan olyan szereplőkre és jelenetekre hivatkoznak, amelyekre a második filmből csak nagyon nehezen, de sokszor egyáltalán nem lehet visszakövetkeztetni. Erre a némileg rendhagyó hozzáállásra magyarázatot adhat az, hogy az új sorozat gyökeres szakítást jelent a Bond-filmek eddigi tradíciójával. A készítők alighanem úgy gondolkodtak, hogy ahhoz, hogy ez sikeres lehessen, egy valódi múlttal és megfelelően alátámasztott motivációkkal alátámasztott figura kell. Hát

Magyarországon aligha lehetnek sokan, akik kifejezetten Ian Fleming regényeiből ismerték meg James Bondot. A filmek pedig az idő múlásával egyre inkább távolodtak el az eredeti képtől. Ami nem is csoda, mert amíg a regény műfaja inkább konzervatív, a mozitól bizonyos értelemben egyre többet és többet várunk.

A 007-es ügynök figurája kezdetben inkább csak egy kicsit le lett polírozva, több kütyüt adtak a kezébe,  szellemesebbé és szalonképesebbé tették, mint az eredetihez képest. Ha úgy tetszik, megszokottabb értelemben vett főhőst csináltak belőle. Az eredeti James Bond ugyanis — hangozzék ez bármennyire is furcsán — valóban csak egy csavar a titkosszolgálati gépezetben. Specialista, aki nem csak engedéllyel, de megfelelő szaktudással is rendelkezik ahhoz, hogy embereket kövessen, megfiygeljen, majd, ha úgy adódik, akár meg is gyilkoljon. Minden szaktudása ellenére is folyamatosan a kudarc szélén egyensúlyozik, egészen egyszerűen azért, mert valóban életveszélyes feladatokat kap. Ő ezért hős: a regénybeli 007-es éppen csak hogy végre tudja hajtani a feladatát, pedig tényleg minden ellene dolgozik. Hős annak ellenére is, hogy szüksége van a Szolgálat többi emberének szaktudására, és alkalmi szövetségeseinek lojalitására is. Mindez persze nem néz ki olyan jól a filmvásznon, a moziban más törvények uralkodnak, a főhősnek lehetőség szerint valamennyi szálat a kezében kell tartania, abszolút dominánsnak kell lennie.

Időközben más filmek is jöttek-mentek az akciófilm műfajában. Így ahhoz, hogy James Bond valóban különleges ügynök maradhasson, a filmek producereinek lépést kellett tartaniuk a korral. Még látványosabb, még egzotikusabb akciók kellettek, még több izgalmas segédeszköz, még több sárm, még több csípős humor. Mindez nagyon nehezen egyeztethető össze a regények kíméletlenül célra törő hősével, az eredeti sztorik kőkemény brutalitásával és nyersességével. Az “új” James Bond filmek egyik legjellemzőbb jelenete, amikor a Goldeneye-ban a 007-es azt számolgatja, mikor kattint páros számút a robbanó golyóstollal a neurotikus programozó. Fantasztikusan felépített, szellemes, a modern akciófilmekre nagyon is jellemző jelenet. De nagyon messze van attól az alaktól, akikt Ian Fleming megálmodott. A könyvek rajongóinak Daniel Craig komoly felüdülés.

Ez a James Bond ugyanis egy nagyon direkt eszközökkel dolgozó, egy szimpla kommandósnál valamivel sokoldalúbban képzett bérgyilkos — de bérgyilkos és nem artista. Adott egy feladat, egy célszeméllyel. A 007-es feladata, hogy végighaladjon a hozzá vezető lehető legrövidebb úton, vagy a problémát, vagy a célszemélyt, likvidálja. Az eddigi filmekben a hogyant tupírozgatták fel az éppen aktuális divatnak megfelelően. Daniel Craig James Bondja visszatérés a puritánabb megoldásokhoz, és egy eddig kihasználatlan szempontra erősítenek rá: megtudhatjuk, milyen a gyilkosságra is felhatalmazott titkosügynök lelkivilága.

Az első rész ilyen szempontból valóban csak bemelegítés volt: már ott is nagyobb volt a hangsúly ezen a szemponton, igazi lelki krízis azonban még nem volt sehol. Most James Bondnak valóban igen nagy lelki nyomás alatt kell teljesítenie: úgy kell hideg fejjel gondolkodnia, megbízását teljesítenie, hogy közben szerelmének halálát is fel kell dolgoznia. Ráadásul pontosan tudja, hogy ellenfelei, azok, akiket adott esetben élve kellene az igazságszolgáltatás kezére játszania, közvetlenül felelősek a szeretett nő haláláért. Egy professzionális gyilkos számára ez valódi dilemma: tudja, hogy ő hatékonyan és gyorsan érvényt tudna szerezni a bosszújának — felhatalmazásra a gyilkolásra azonban éppenhogy a felsőbb társadalmi érdekek érvényesítésére vezethető vissza.

Természetesen ettől a Kvantum Csendje még nem lesz lélektani dráma; megmarad kőkemény, sebes sodrású akciófilmnek. Ugyanakkor az, hogy tudjuk, hogy mi áll a fékeveszett tempó mögött, hiszen azt éppen a főhős diktálja. A rá nehezedő feszültséggel úgy próbál megbirkózni, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a nehézségekről: tör előre a lehető legdirektebb módon, bízva abba, hogy keményebb, mint azok, akik az útjába állnának.

Márpedig méltó ellenfelekből ezúttan sincs hiány. Mathieu Amalric egészen hasonló karaktert játszik, mint amit a Münchenben alakított: intelligens, érzelemmentes, alapvetően információval és intrikákkal manipuláló, elegáns bűnözőt. Intrikáin keresztül arra is rálátást nyerhetünk, mekkorát változott a világ azóta, hogy James Bond először akcióba lépett. A kétpólusú világrendben a 007-ről szóló történetekben nem nagyon volt helye erkölcsi relativizmusnak. Most, hogy a Szovjetúnió helyébe a globális terrorizmus lépett, mint fő ellenség, bizonytalanná vált, ki az ellenség és ki a szövetséges. Hiszen gazdaságilag mindenki mindenkinek versenytársa, üzletelni meg (ahogy ezt az angol külügyminiszter ki is mondja) kizárólag csak bűnözőkkel lehet. Csakhogy ez azt is jelenti, hogy innentől kezdve már az akciófilmekben sem a konvencionális erkölcs dönti el, hogy az angol titkosszolgálat ügynökei kit likvidálhatnak. Ami persze újabb morális dilemmákat dob be a játékba.

Persze vannak olyan motívumok is, amelyek alighanem kiirthatatlanul részét képezik a James Bond mitológiájának. Az egyik ilyen az egzotikus helyszínválasztás: a problémák forrása ezúttal Bolívia, a nagy leszámolás helyszíne is ez, de előbb azonban jó sok konfrontációra sor kerül egy sor szép és nyomorúságos helyszínen. A másik a gyönyörű női segítőtársak, akik ábrázolása James Bondosan ambivalens. A főhős alapvetően az elcsábítanivaló lényeket látják a nőkben; más kérdés, hogy időről időre kénytelenk őket partnerként is elfogadni. Kívülről nézve pedig egyértelmű, hogy hiába a kőmacsó hozzáállás, női segítői nélkül a nagy James Bond sem ér semmit. (Az új sorozat egyik legfigyelemreméltóbb húzása egyébként éppen az, hogy M., a titkosszolgálat főnöke most először ugyancsak nő.)

A Kvantum Csendje pontot tesz a Casino Royale-ban elkezdett sztori végére. A régi-új 007-es ügynök alakjának főbb vonásai kialakultak, koherens, átfogó képünk lehet róla. A következő rész tehát vérhatóan egy teljesen új fejezet lesz a James Bond narratívában; remélhetjük, hogy az is képes lesz olyan izgalmasan és provokatívan hozzányúlni a több évtizedes alapanyaghoz, mint ahogy az az első két rész alkotói tették.

Most nevetnünk kellene?

Posted on by algi

Hol az ördögben van Oszama bin Laden?
2008.

Ez egy poénra vett dokumentumfilm. Mérhetetlenül unalmas, humortalan és dühítően tudatlan, de ez még nem változtat ezen. A film elején azt gondoltam, hogy majd jól lehúzom azzal, hogy a széles tömegeket a geek szubkultúra számára érthető paródiával próbál elérni. (Most komolyan: tegye fel a kezét, aki ismeri a Mortal Kombat c. játék nüanszait vagy a Dragonball jellegű animék tipikus jellemzőit! Na, gyerünk! Nem látom a kezeket!) Aztán rájöttem, hogy ennél egyszerűbb lesz a dolgom. Én ugyan jól szórakoztam, amikor Oszama szuperhős módjára röpködött, de ez csak a film elenyésző részét töltötte ki. Megint ötévesnek éreztem magam, amikor csak a tévémaci érdekelt az egész meséből, a rajzfilm még unalmas volt nekem. De valójában akkor ért volna valamit a film, ha végig olyan pörgős, mint ezekben a CGI jelenetekben.

Szóval megy ez a film, ahol Morgan Spurlock barátunk végigjárja a Közel-Keletet, és minden koszos kis porfészekben poénból megkérdezi, hogy hol van Oszama bin Laden, aztán meg megállapítja, hogy “Hát, igen, a világ sokkal jobb lenne, ha nem utálnák egymást az emberek.” Ez persze mind rendben is lenne, elvégre elég sok gagyi dokumentumfilm van, nem lehet minden kamera mellé egy ízlésrendőrt állítani, csakhogy a kényes témáknál óvatosabbnak és igényesebbnek kell lenni, mint mondjuk egy gyilkolászós akciófilm esetében.

Az első bosszantó dolog az, hogy Mr. Spurlock éppen a párja terhessége idejére lép le, hogy bohócot csináljon pár porbafingó rongyfejűből. Komolyan az volt a koncepció, hogy addig forgasson a világ túlfelén, amíg élete szerelmének a legnagyobb szüksége lenne rá? De ez végülis magánügy. Képzeljük azt, hogy a filmnek ez a része hazugság! Bár szerintem hiteles volt, hogy hiányoznak egymásnak, de vegyük úgy! Elkövetett nagyobb otrombaságot is a filmben a fiatalember.

Mert azt még nem vesszük észre, hogy vajon hány muszlim szokást sért meg az utazásai során, mert (többnyire) nem vagyunk muszlimok. Az viszont már gyanús, amikor Jeruzsálemben feltűnően zsidó úriemberek az utcán “csak úgy” belékötnek, el akarják küldeni, végül lökdösni kezdik. “Ejnye, micsoda dolog! Izraelben is legalább olyan erőszakosak az emberek (akik történetesen zsidók), ha nem erőszakosabbak, mint Palesztínában!” Csak furamód az nem derült ki ebből a “dokumentum”-filmből, hogy mindez a Mea Searim nevű környéken történt, ahova még a nők se léphetnek be, ha nem hordanak “illő” öltözéket (nyakig gombolt, hosszúujjú blúz, hosszú szoknya stb.), és erről minden bejáratnál angol nyelvű tace paók tájékoztatják a turistákat.

Morgan barátunk biztos nem tudta, hogy éppen a zsidó fundamentalisták kerületében jár. Nem tudhatta, hisz nem dolga minden ilyesminek utánajárni, vagy ha az orra alá dörgölik, akkor bennehagyni a filmben, elvégre különben humortalan, repetitív poénokat kellett volna kivágni.

Marketingvírus

Posted on by algi

Tekerd vissza, haver! (Be Kind Rewind)
2008.

Magára a filmre kár is pixeleket pazarolni: a poénokon – hála az íróknak és jó színészeknek – én speciel jókat hahotáztam, de az úgynevezett “sztori”, különös tekintettel a “végkifejletnek” nevezett valami, röhejesen gagyi. De ez a film nem is attól igazán élvezetes, hogy miről szól. Ez a film attól élvezetes, hogy igazi vírust indíthatna el a filmrajongók körében.

A sztori szerint ugyebár egy teljes videótékányi VHS-szalag letörlődik, a tékára vigyázó srác a semmirekellő haverjával pedig kitalálják, hogy mentsék a menthetőt, újraforgatják a filmeket – mindezt a Szellemírtókkal az élen. A folyamatot svédelésnek nevezik el, és ez az, amire bárki képes, akinek van egy ósdi kamkordere + egy kis fantáziája. A cél: az eredeti film lényegét visszaadni minden elérhető eszköz segítségével – még keverőpultra sincs szükség, a film szigorúan kamerába vágva készül el.

Egyszerűen zseniális, mert mindenkinek eszébe jutott már, aki fogott kamerát a kezébe. Ha nem érdekelne komolyabban a filmkészítés, azonnal nekiállnék kedvenc DVD-im svédelésének. Az ötlet annyira fertőző, hogy maga a film író-rendezője is svédelte a film trailerét, ami persze teljesen érthetetlen és használhatatlan lett, dehát épp ez a lényeg: akkor is muszáj csinálni, ha nincs értelme.

Sajnos a legtöbb svédelt filmből nem sokat látni, a legtöbbe a Szellemírtók, a Csúcsformában 2, a Robotzsaru és Miss Daisy sofőrje amatőr rimékjéből láthatunk, de szerintem már ezekért megéri a jegy árát. Menjetek el, nézzétek meg, és svédeljetek magatoknak egy Star Warst vagy egy Keresztapát a haverokkal!

Véres akcióklip

Posted on by Trychydts

Halálfutam (Death Race)
2008.

Egy film, ami egy jottányival sem ad többet, mint amennyit ígér — viszont aki nem is számít többre, az nem fog csalódni. Aki mélységre, furmányos sztorira, komplex, kidolgozott, egyedi karakterekre vágyik, az pl. biztosan finnyogni fog. Aki kőkemény akcióra, sok vérre és dögös kivitelezésre, annak viszont sok problémája nem lesz ez alatt a bő másfél óra alatt.

A sztorinak kijáró kötelező tiszteletkörökön szerencsére hamar túlesünk: jó szándékú keményfiút bekonspirálnak a börtönbe, elválasztják a lányától, ráuszítják a helyi nehézfiúkat, szóval ha élni akar, akkor indulnia kell a Halálfutamon, a kor hatalmas nézettségű, internetes reality-showján. Mivel nem a saját nevében játszik, hanem egy, a film legelején elhalálozott versenyző maszkját kell felvennie (szó szerint), ezért sokan már eleve utálják és alig várják, hogy leradírozzák a pályáról. A cselekmény, mint olyan, itt véget is ér, a többi az akcióról meg a minimális kis humorizálással vegyített akcióról szól.

Persze lehetne szívózni azon, hogy a film így meg úgy nem reális, de ez persze csak a szokásos értelmezési hiba: a film meglehetősen kompakt, egydimenzionális univerzumában ez így kerek és frankó. Megvan a szükséges körítés az iszonyatosan feszített tempójú üldözéses jelenetekhez, Jason Statham adhatja a szárazon cinikus keményfiút, a szerepet, a szerepet, amiben tényleg otthon érzi magát; Joan Allen meg tökéletes akció-főgonoszt játszik tűsarkú cipőjében és dzsuvás, zsírfoltos műhelyekben is makuláltlan kosztümjében.

Amit a látványba bele lehetett tenni, azt beletették: fakó, szürkés színek, klipszerűen dögös, lendületes vágások, árnyékolások, kiszámítottan megkomponált jelenetek. Mindez irgalmatlanul nyílt, naturális brutalitással fűszerezve: aki meghal, az rendszerint premier plánban hal meg, rosszabb esetben sötétvörösen fröcskölő vérzuhatagban.

Némi kritikusi fantáziával persze most lehetne mondanivalót erőltetni a filmbe, lehetne lovagolni azon, hogy milyennek ábrázolja a film korunk erőszakkultúráját, de kár a strapáért. A film maga is az erőszakkultúra terméke, történetesen és szerencsés módon legalább a műfaj keretei között igényes kivitelben. Egy kis esti adrenalinkoktél: nem több, nem kevesebb.

A Puszták népe — mai aktualitásokkal

Posted on by Trychydts

Illyés Gulya: Puszták népe
Magyar Elektronikus könyvtár; eredeti megjelenés: 1936

Már régebben is halottam, hogy a Puszták Népe egészen jó forrásmunka, ha a szegénység mibenlétével szeretnénk tisztában lenni. Bár 1936-ban jelent meg, sok vonatkozásában mind a mai napig aktuális. Az eltelt hetven év persze tökéletesen felszámolta a cselédvilágot, amelyben Illyés nevelkedett; nyomorban és kilátástalanságban élők azonban továbbra is vannak. Ha valóban megérteni szeretnénk a helyzetüket, ha nem szeretnénk leragadni az olyan frázisoknál, hogy aki segélyt akar, dolgozzon, akkor mindenképpen érdemes alaposan elolvasni ezt a szépirodalmi elemekkel vegyített szociográfiát. Én most szántam rá magam. Eddig tartott, amíg elmúltak az általános iskolai Irodalmi szöveggyűjteményem utóhatásai.

Mindez persze már csak azért is érdemes, mert a társadalmi elveszettségnek ez a meg nem értése manapság aggasztóan gyakran párosul mindenféle kényelmes, alapvetően rasszista alapokon nyugvó, végtelenül primitív világképekkel. Ha elolvassuk a Puszták népét, rá kell jönnünk, hogy mindaz, amit a cigányság esetében oly sokan oly szívesen kennek rá “genetikai” alapokra, alapvetően az abszolú nyomorra és kilátástalanságra vezethető vissza. A Puszták népének szereplői kivétel nélkül “magyarok”, még a kortárs újnáci értelmezések szerint is. Mégis ugyanúgy viselkednek, ahogy ma a cigányságot látják sokan; a problémáik is kíslrtetiesen hasonóak. Lopnak, erkölcseik messze eltérnek a “civilizált” társadalmi rétegektől, gondolkodás nélkül késelnek, verekszenek. Nem utolsósorban, még ha adódik is lehetőség a felkapaszkodásra, a továbblépésre, akkor is csak az emberfeletti tartással és lelkierővel rendelkezők azok, akik nem kallódnak el, akik képesek kilépni az abszolút nyomor torz normarendszeréből. Még ezek között is elenyésző számban vannak azok, akik ezek után képesek visszatérni gyökereikhez, és legalább erejükhöz mérten segíteni azt a társadalmi csoportot, amelyet rajtuk kívül más megérteni is képtelen.

Illyés remekül látta azt is, amit a mai romapolitikaért felelős értelmiségieknek, politikusoknak is látniuk kellene: az abszolút nyomorból, hathatós állami beavatkozás nélkül paradox módon kizárólag csak lefelé vezet az út. Nyilván az életüket valós alternatívák élők lesznek azok, akik nem lesznek képesek alkalmazkodni a társadalmi változásokhoz; akikre sokáig egyféle életformát kényszerítenek rá, attól aligha várhatjuk el, hogy rugalmasan idomuljon a változásokhoz. A gépesítés, a korszerűbb mezőgazdasági termelés több hasznot és nagyobb hatékonyságot jelentett a társadalom egészének; ugyanakkor egyre nagyobb nyomort és egyre szűkülő társadalmi teret jelentett a kézi mezőgazdasági munkából élő, kizsákmányolt cselédeknek. És egyre nagyobb kilátástalanságot a fiatal generációknak is, hiszen tanulni, az oktatásból profitálni már akkor is csak az tudott, ahhoz megvolt ehhez a megfelelő szülői háttér és nem utolsósorban megvoltak a tárgyi feltételek.

Hosszasan lehetne elemezgetni persze a cigányság és a cselédek közötti különbségeket is, de mindenekelőtt azonban azt is érdemes szem előtt tartani, hogy valódi megoldásokat nem csak az eredetileg szolgáltatásokból (pl vályogvetés, teknővájás, kereskedelem) élő cigányság számára nem sikerült találni, de a mezőgazdaságból élők számára sem. Nem csak Magyarországon: lényegében egész Európában sem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez utóbbi esetben hajlandóak voltunk/vagyunk ebbe több pénzt ölve inkább fenntartani a gazdasági termelési formákat; de ha hirtelen az első számú szempont a hatékonyság és a versenyképesség lenne, tömegek mennének tönkre egyetlen másodperc alatt. Hogy mennyire fogalmuk sincs a magyar gazdák egy tetemes részének a modern mező- és piacgazdaságnak az alapjairól sem, arról egyszer már írtam a kukoricabalhé kapcsán. Számomra komoly kérdés, hány dolgos magyar gazda lett volna képes megőrizni az életszínvonalát és a segélyektől való függetlenségét, ha itt semmilyen állami/EU-s szubvenció nincsen.

Illyés könyve a gépek elleni aratólázadások felidézésével arra is emlékeztet bennünket: időzített bombán ülünk. Az előző rendszer — iszonyú áron — adott nekünk némi haladékot, de probléma most, még ha más társadalmi rétegekben is, újra kiélesedett. Választhatunk: vagy engedünk a rasszista, intoleráns surmóságnak, és várjuk, hogy a helyzet robbanásig feszüljön, vagy érdemileg elkezdünk lépni valamit. Egyelőre nem látom, hogy valódi, érdemi, koncepciózus döntések születnének.

Rajzfilm fénykarddal

Posted on by Trychydts

Star Wars: The Clone Wars (A klónok háborúja)
2008.

Nekem kábé az első tíz perc volt csalódás, de nem is azért, mert bármi érdemleges történt volna abban a tíz percben: ennyi időbe telt akklimatizálódnom. A Klónok háborújának koncepciója ugyanis szemlátomást nem az volt, hogy nosza, készüljön egy, az élő szereplősnél több nagyságrenddel kevesebb pénzből előállítható Star Wars folytatás. A film valójában egy kísérlet. Az első hat epizód lényegében nem volt más, mint a klasszikus tündérmesék toposzainak átültetése futurisztikus környezetbe, az létező leginnovatívabb filmes technológiákkal megvalósítva. A Klónok háborúja immáron csak mese, mese-médiumban megcsinálva, a modern rajzfilmek összes lazaságának és vizuális hagyományainak bevállalásával.

Ehhez a váltáshoz persze kétségkívül remek alap a fiatal Anakin Skywalker alakja, akit az előzményekben — nyilván, hogy minél masszívabb kontrasztot képezzen a sötéten macsó kegyetlenséggel férfias, fekete páncélos Darth Vaderrel — egy zabolátlan, megmosolyogtatóan kedves figuraként ismerhettünk meg. Aki jobb a jónál, kezdeményezőkészségével, tehetségével, vakmerőségével olykor-olykor még mesterén, a nagy (legalábbis nekünk, a Csillagok Háborúja: Egy új remény-en felnőtt rajongóknak nagy) Obi Wan Kenobin is képes felülemelkedni. A Klónok háborújának alapötlete így elég természetes módon adja magát: nosza, adjunk a fiatal Anakinnak egy még nála is zabolátlanabb és vakmerőbb tanítványt (Jedi-zsargonban: padawant), hadd tanulja meg az ifjú Skywalker, hogy nem azért jöttünk a világra, hogy kizárólag az örömöknek éljünk. Ashoka, a piros bőrű, gigantikus, rajzfilmbambi-szemű jedipalánta bőven tesz erről, néha határozottan Tom és Jerrys kivitelű akciókban.

A film vegyes fogadtatása (hogy mennyire vegyes, arról remek áttekintést ad az IMDB összeállítása) persze nyilván annak köszönhető, hogy az eltelt három évtizedek alatt a Star Wars rajongótábora is erősen diverzifikálódott. Mert hát persze kár tagadni, hogy az első három rész a legeslegjobb értelemben vett ponyva volt, elsősorban olyan kissrácoknak és kiscsajoknak, akik szeretik, ha egy filmben jó sok lézerfegyver van. Mára a rajongótábor felnőtt, és tetemes részük szívesen nosztalgiázna egy cseppet, de szívesen venné, ha az újabb epizódokban több dráma, művészi mélység vagy egyszerűen csak némileg több csavar lenne. Ehhez képest most itt egy rajzfilm, húzósan stilizált figurákkal, egyszerű dialógusokkal, Anakin Skywalker gigantikus darazsakon röpköd, a megmentendő célpont egy büdös, nyálkás, de aranyos hutt lárva, és még nagy csavarok sincsenek a történetben, hiszen a főbb szereplők majdnem mindegyikéről napra pontosan tudjuk már, hogy mikor és hogyan fog meghalni. Akciófilm-szempontból egy-két értékelhető jelenet van mindössze (toronymagasan kiemelkedik az egy több száz méter magas, függőleges sziklafal tetején levő kolostor ostroma, illetve Ashoka utolsó párbaja még ezek közül is messze kiemelkedik).

Mindez nyilván nem menne el, maximum egy százhuszonhatod rangú rajzfilmnek a tévében, ha nem magasodna mögötte a Star Wars-mitológia gigantikus monolitja. Ugyanakkor maga a sztori semmivel sem nyújt kevesebbet, mind mondjuk az 1977-ben bemutatott Új remény, ahol van a fiatal Luke Skywalker, megtanul kardozni, aztán megszabadítanak egy hercegnőt egy csúnya és büdös börtönből, végül jól szétbombáznak egy hold nagyságú űrállomást. Azt a sztorit az egyediség és a látvány adja el. Ezt pedig az, hogy kaptunk egy új darabot az összképtől; milyen is volt az, amikor Anakin még a jó oldalán harcolt a Klónok Háborújában. A fókusz az abszolút rajongókon és a gyerekeken. Ha azt vesszük, hogy már Lego Star Wars is van, akkor ez nekem egyáltalán nem tűnik egy rossz vagy tisztességtelen üzletnek.

Ki tarkulhat?

Posted on by Trychydts

Az Amnesty szerint Gyurcsány ne vegyen részt a Tarka Magyaron
Népszabadság Online, 2008. szeptember 30.

Na gyerekek, akkor most vagy szittya tulokcsorda vagyunk, amely begőzölt fejjel döföli arrébb a trágyás mezőről, aki éppen zavarja a valamelyik vadbarom életfilozófiájának kiteljesedését, vagy óvódások, akik megszabják, ki pisilheti le a homokvárunkat, vagy demokratikus rendezvényt szervezünk, amin minden demokratikus érzelmű ember részt vehet. Még akkor is, ha történetesen miniszterelnök. Különben nem demokratikus rendezvényen vagyunk, hanem nácidzsemborin — mostanában abból is van éppen elég.

A Tarka Magyar! civil kezdeményezés, mely az erőszak és kirekesztés ellen száll síkra. A demonstráción éppen ezért nem kívánatos semmilyen politikus jelenléte.

Ez a kőbaromságot történetesen az Amnesty International írta, és azt gondolom, faszán indikálja, hol is tart most a civil szféra Magyarországon. A fenti mondat, amennyiben van egyáltalán értelme, és nem valamilyen, saját fontosságát betegesen féltő kretén agyhányása, akkor két dolgot sugall(hat). Egyrészt azt, hogy aki politikus, az definíció szerint képtelen a kirekesztés és az erőszak elleni fellépésre; és/vagy azt, hogy a civil szféra habtisztasága csak beszennyeződni tud a politika, illetőleg a politikusok bűzétől. Apu menjen ki szépen a szobából, amíg a gyerkek demokratizálósat játszanak.

Meggyőződésem, hogy öntudatos civil ilyet nem mond. Öntudatos civil örül, ha a demonstrációján minél többen vannak. Öntudatos civil elfogadja, hogy a nyilvános demonstráció lényege, hogy onnan senkit nem lehet eleve kitiltani, aki vállalja, hogy betartja a buli játékszabályait. Persze az öntudatos civil be is tartatja ezeket a játékszabályokat. (Gyurcsány például, ha akarna, sem beszélhetne egy öntudatos civil rendezvényen.) Öntudatos civil nem retteg attól, hogy a demonstráció majd elszürkül akárkinek a jelenlététől. Ha eg miniszterelnök a puszta létével elhomályosítja a demonstráció eredeti célját, akkor nem is volt az igazán tökös demonstráció.

Nálunk persze viszonylag kis számban vannak öntudatos civilek, a többség apolitikus, elvtelen gyávasággal próbálja elkerülni a politikai suttyókkal való konfliktusokat. (Sejtésem szerint az Amensty International is legalább fele részben attól retteg, hogy ha Gyurcsány jelen van, akkor mit szól ahhoz majd Cser-Palkovics András, netán maga a nagy Szíjjártó mester.) Hány civilizált ország lehet vajon, ahol egyáltalán felvethető, hogy a legitim miniszterelnöknek kevesebb jogot tulajdonítsanak, mint a sima állampolgároknak? Szívesen meghallgatnám, miféle nyálas, gerinctelen, légből kapott érvekkel lehet levezetni azt a surmóságot, hogy a miniszterelnök megválasztásával egyben hallgatólagosan vállalja, hogy eltakarodik onnan, ahol a civilek akarnak az övéivel azonos célokért demonstrálni. (És ha valaki azzal jön, hogy politikus ne demonstráljon, menten röhögőgörcsöt kapok.)

Azt gondoltam, életemben először demonstrálok én is, de ha ez is az a trutyi, ahonnan a szervezők a hordó tetejéről ordítozva tiltják ki, aki nem tetszik nekik, akkor inkább mégse.

Egy lakópark keres egy gyilkost

Posted on by algi

A zóna (La Zona)
2007.

Ez a film teljesíti mindazt, amit a Deltának nem sikerült. Az intoleranciát és az intolerancia szülte erőszakot játja körbe: talán nem is létezik olyan aspektusa a témának, amit ne villantana fel a forgatókönyv.

A sztori egy realisztikus utópiában játszódik. Olyannyira reálisban, hogy nem tudtam eldönteni, létezik-e már ilyen vagy még nem. A gazdagok magas fallal elkerített lakóparkban élnek, ahová még a zsaruk se léphetnek meg, amíg nem történik erőszakos bűncselekmény. Persze történik, és a kintről jött, csóró, mezítlábas gyanúsítottat az összes gazdag geci úgy cserkészi, mintha csak hobbivadászaton lenne.

Ez az alapállás pedig bőven elég ahhoz, hogy a miénkére olyan kísértetiesen emlékeztető felzárkozó ország (Mexikó), korrupcióval és megélhetési bűnözéssel teli társadalmában látható problémák felerősödve jelenjenek meg. Itt senki sem tiszta és ártatlan:

– a főhős legszívesebben összerúgdossa a kintről jött betörő gyereket,

– a gazdag felnőttek legszimpatikusabbja életeket áldozna fel azért, hogy a lakópark megőrizhesse jogi függetlenségét,

– a hős rendőr pedig, aki szeretné felgöngyölíteni az ügyet, a mai napig képtelen megállni, hogy vissza ne éljen fizikai erőfölényével.

Mindezt teszi úgy a film, hogy nincs benne egyetlen felesleges vagy rosszul elhelyezett snitt sem. Ahol lassú, ott nem öncélúan lassú, ahol sokkoló, ott nem pusztán a nézőkkel való játszadozás öröméért sokkol. A film elgondolkodtat, de az európai művészfilmek többségével ellentétben itt nem maga a film a rejtély, hanem a mi társadalmunk.

Ennek megfelelően meglepő módon nézhető az alkotás. Nemcsak művészkedéssel nem altatja el az “átlagnéző” figyelmét, hanem undorító explicitással sem taszít. Az események a borzasztóak, nem a felszakadó sebek és a kifröccsenő vér látványa.

Ritkán látni olyan filmet, ami ennyire jól rezonál a modern időnk problémáira, olyat meg végképp, ami ugyanolyan emészthető, mint a hollywoodi butaságok. Olyan étek ez, ami egyszerre egészséges és fogyasztható.

Egy csepp pitiánerség a pitiánerség tengerében

Posted on by Trychydts

Kornél kontra Ibolya avagy: az oligarchák szövik a szálakat
Hvg.hu, 2008. szeptember 14.

Almássy lelépett Dávid Ibolya javára
Index, 2008. szeptember 13.

Politikai botránnyá dagadt az adatlopási ügy
Index, 2008. szeptember 12.

Ne szépítsük a dolgot: mi, magyarok, olyan pitiánerek vagyunk, hogy még egy tisztességes megfigyelést sem tudunk normálisan lezavarni. Vagy olyan becsületesek. Mindenesetre kapásból nem emlékszem olyan esetre, amikor egy törvénytelen és/vagy titkos adatgyűjtés a papírforma szerint zajlott volna. Igaz, ilyenkor az adatgyűjtés ténye nem lenne benne a Híradóban, viszont azt kellene érzékelnünk, hogy az egyik, a minap még nyeregben levő politikus egyszer csak szépen csendben, minden látható indok nélkül feláll és távozik, netán hirtelen ellentétesen kezd cselekedni eddigi irányvonalával, vélelmezhető érdekeivel. Szakértők törnék látványosan a fejüket, hogy milyen erők is állhatnak a háttérben. Az egész meg csak húsz-harminc év múlva derülne ki, valamilyen politikusi vagy titkosszolgálati memoárból.

Ehhez képest mindeddig kizárólag — valódi vagy kreált — lebukásokban, mit lebukásokban: zaftosan csattanó pofára esésekben volt részünk. A jelek szerint mindenkinek a telefonjában hangrögzítő berendezés van, a keletkezett file-ok pedig atombiztosan találják meg az utat az azzal leginkább visszaélni tudó szereplőkhöz. Ismétlődjék meg ez bárhányszor, egyszerűen képtelenek vagyunk megtanulni konspirálni. Nyugszékünkben kényelmesen hátradőlve, mobiltelefonon adjuk ki magunkat gyűlölt ellenségeinknek, szemrebbenés nélkül betűzünk ki minden, ránk nézve terhelő adatot. Ezeknek az elfuserált konspirációknak a nyelvezete ráadásul nyomorultul, elkeserítően, sírnivalóan primitív: seggnyalók, lúzerek, maguktól elszállt pöcsfejek, arrogáns zsebdiktátorok próbálják keverni a kakit, hogy aztán mindig a saját nyakukba boruljon az egész lé. Semmi Humphery Bogartos, film noiros keménység, semmi Bruce Willises elegancia — még az éterben, még konspiráció közben is töttyedt, jelentéktelen senkik vagyunk.

Nem hiszem, hogy túl sokan lehetnek, akik mélységeiben képesek értelmezni ezt a Dávid Ibolya vs. Almássy Kornél ügyet. Almássy Kornél az amúgy is periferiális MDF-ben is csak periféria. HÖOK-elnöki mivoltából képes volt felkapaszkodni a nagypolitikába, de itt egyszerűen képtelen érdemi teljesítményt nyújtani. Volt szerencsém még HÖOK-elnökként is ismerni, akkor se volt se sikeres, se egy nagy konspirátor. Emlékszem, egyszer a verőcei EFOTT-on tartott egy előadást, majd egy ponton megkért bennünket, újságírókat, hogy amit most mond, azt ne hozzuk nyilvánosságra. Nem is hoztuk, volt, aki még a diktafonját is kikapcsolta, de nem azért, mert kötelességüknek éreztük, hogy vigyázzba álljunk a kinyalt fejű elnökúrnak. Azért nem, mert a szupertitkos mondatok semmi érdemi plusz információt nem tartalmaztak.

Az MDF-es Almássy egy papírmasé figura: időnként előáll, és nyilatkozik valami hatszázezredrangú ügyben, élvezi, hogy ingyen telefonálhat meg markolhatja fel a képviselői költségtérítéseket. Mindeközben egy jelentéktelen, pitiáner senki egy jelentéktelen, pitiáner pártban. Bukása, bár részleteiben átláthatatlan és érthetetlen, egyben tökéletesen jellemző is rá, méltó elnökjelölti ambícióinak realitásához. Annyira még az MDF sincs lecsúszva, hogy egy Alámássy Kornél vezesse.

Bár az elnökjelöltségről lemondott, a politikából — Dávid Ibolya kérése ellenére — nem vonult vissza. Alighanem azért nem, mert az MDF annyira nem áll jól, hogy akár egy Almássy kaliberű kádert is elveszítsen. Az egész piti kis ügyben pont a politikai felelősségrevonás elmaradása a legszánalmasabb: az MDF még ahhoz sem elég tökös párt, hogy egy ilyen kis politikai görény politikai megnyúzását és földbe döngölését képes legyen végigcsinálni.

Politikusok nélkül

Posted on by Trychydts

Idő van
Élet és Irodalom, Kovács Zoltán, 2008. szeptember 12.

Rád gondolunk, amikor az orgona virágzik (A szakértői kormányról és az előre hozott választásról)
Magyar Narancs, Unger Anna, 2008. szeptember 11.

Tulajdonképpen a szakértői kormány ötletéről akartam írni Kovács Zoltán cikke kapcsán, de aztán eszembe jutott, hogy erről már írtam, ráadásul éppen Kovács Zoltán cikkei kapcsán. A véleményem azóta is változatlan. (Nemrégiben Tóta W. is írt erről egy egészen szellemeset.) Most Kovács Zoltánról, illetve az általa képviselt értelmiségi rétegről szeretnék beszélni.

Van az országban egy nagyon is kézzelfogható réteg, amelyik a politikai képviseletét jelen pillanatban tökéletesen vagy legalábbis lényegében elvesztette. Én például biztos ide tartozom; ide tartozik — megnyilvánulásai alapján — Kovács Zoltán és mondjuk Várhegyi Éva is. Ez a szabadságjogok iránt elkötelezett, technokrata liberális réteg. A jelenleginél sokkal hatékonyabb, és lehetőleg kisebb állam; átlátható és a lehető legszélesebb körű közteherviselést megvalósító adórendszer; a tényleges gazdasági teljesítőképességhez igazodó állami szerepvállalás, illetve a szabadságjogok lehető legszélesebb körű kiterjesztése — nagyjából így foglalhatók össze azok az értékek, amelyek ennek a rétegnek a legfontosabbak.

A jobboldal magától értetődően alkalmatlan ezen réteg képviseletére (persze nem is törekszik rá). Kovács Zoltán szerint Orbán Viktor “színre lépése Magyarország modernizálását a látómezőn túli sávba tolná“. Én, ha ebben nem is vagyok olyan biztos (mivel Orbán retorikában elég erős, lehet, hogy még némi modernizálást is megengedne magának, teljesen nyilvánvalónak tartom, hogy az általam a fenti listában a legfontosabbnak tartott szabadságjogok durván csorbulnának egy jobboldali hatalomátvétel esetén. Ami ugyanis számomra magától értetődő evidencia — szabad vallásgyakorlás, a lehető legszélesebb melegjogok, a lehető legszélesebb körű sajtószabadság –, az a Fidesz-KDNP szövetség számára vagy eleve elvetendő, vagy csak szelektíven alkalmazható. Bayer Zsolt természetesen nem antiszemita, ő nevezhet bárkit véglénynek, fantáziálhat bárki elpusztításáról — Hermann Nitsch kiállítást meg lehetőleg ne nézhessen senki se. Ahogy a Parlament egyszer elfogadta, Orbán alatt meg is szüntetheti a melegek regisztrált élettársi kapcsolatának lehetőségét, nem kéne alkotmánybírósági beadványokkal szarakodni, hiszen ott a biztos többség a kezükben. És akkor a “törtélelmi” egyházak gátlástalan preferálásáról még nem is beszéltem. Ha volt valami, amit soha nem fogok elfelejteni az első Orbán-kormány idejéből, hát a társadalomre helyezett, gátlástalan mértékű ideológiai nyomás.

A Gyurcsány vezette MSZP, még ha mutat is némi hajlandóságot némi liberális szemléletre (például a szabadságjogok területén), sokkal kényelmesebbnek tekinti a szociális demagógiát a problémák felvállalásánál. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy “mindenáron meg kell őrizni a nyugdíjak vásárlóértékét”, “a társadalom nem bír el további terheket”, mint érdemi párbeszédet kezdeményezni arról, hogy miért kell átmenetileg mégis ellenkezőképpen cselekedni. A szocialista frakcióban igen nagy számban találhatóak tenyeres-talpas, zéró agykapacitással rendelkező, ordenáré korteslegények és -leányok (ideáltipikus alakjuk Karsai József), akik politikai túlélésüket saját választókerületük kábításával, primitív beszólásokkal és primitív politikai performaszokkal biztosítják. A “fontolva haladás” jelszava a szocialistáknál rendszerint a populizmustól való elszakadás képességét és a rossz kompromisszumok kényszerűnek való beállítását jelenti.

Az évek óta agonizáló MDF-re igazából szót sem érdemes vesztegetni. Koherens programjuk nincs, identitásuk nincs. Mantráznak bizonyos hívószavakat (“haláladó”); érdemi politikai üzeneteket nem közvetítenek.

Eddig tehát az SZDSZ volt az, amire a fentebb említett, liberális értelmiségi réteg hagyatkozhatott. Nem is mindig ok nélkül; Magyar Bálint például, ha erőből is, de sok mindent tett a felsőoktatás feudális erőviszonyainak szétzilálásáért. Az SZDSZ képviselte a leghangosabban és legkövetkezetesebben a szabadságjogokat. Kísérletet tettek a nők esélyegyenlőségének biztosítására a törvényhozásban; egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy elítéljék azokat, akik másokat korlátozni akarnak saját szabadságjogaik gyakorlásában. Mindmáig az SZDSZ tette a legtöbbet a vallási diszkrimináció ellen. Ehhez képes mostanra az SZDSZ egy identitását vesztett párt lett, amelyiknek belső legitimációja sincs. A párt egyszerűen képtelen volt felülemelkedni az elnökválasztási válságon, a kormányból való kilépés után képtelen volt saját hangot találnia magának. Olyanok döngetik az asztalt a leghangosabban, akik vastagon és nyakig sárosak mindenben, amit most az MSZP-re akarnak kenni. (Hogy Horn Gábor koalíciós egyeztetésekért felelős exállamtitkárnak hogyan van egyáltalán mersze kimenni az utcára, egyszerűen nem fér a fejembe.) Jelenlegi álláspontjuk — Gyurcsány monnyon le — a Fidesztől importált populizmus, a Fidesz macsó férfiereje nélkül. Nyálas, két százalékos, kétségbeesett sipítozás, tizenkilencre lapot húzás, hogy egy zseniális politikai sakkhúzással megmutassák, mégis ők fújják a modernitás passzátszelét.

Ezért képtelen leszállni Kovács Zoltán a szakértői kormány gondolatáról. Képtelen megemészteni, hogy annak, amit ő (és én, és akik a hozzá(nk) hasonlóan gondolkodók szeretnének), egyszerűen nincs számottevő politikai háttere Magyarországon. Azt gondolni, hogy a szakértőknek a polgárok majd jobban hisznek, mint az általuk megszavazott politikusoknak — nevetséges, sajnálatos naivitás. Az MSZP népszerűsége ennél sokkal jobban kötődik a választói elégedettséghez; az MSZP pedig tudatosan nem építette ki az érdemi társadalmi párbeszéd csatornáit.

Persze, ez súlyos vereség, és a kilátások sem túl biztatóak. Mindenesetre: ez van. Demokráciában azért nincs “szakértői kormány” (szakértőibb, mint akármelyik másik), mert a szakértelmet sem lehet akarate ellenére senkire sem ráerőszakolni. Másrészt demokráciában, a nagyon súlyos válságokat leszámítva soha nem egy út áll előttünk. A választáshoz pedig nem szakértők: politikusok kellenek. Kár, hogy sokan most értük dolgozó politikusok nélkül maradtak.