Nyílt levél egy radikális feministának

Kedves Horvathbrumi!

Személyiségi jogaid tiszteletben tartása okán a magad által választott becenevet használom. Ugyanakkor a tisztesség azt is megköveteli, hogy leírjam: személyesen ismerjük egymást és egy ideig együtt is dolgozhattam veled.

Mielőtt megismertelek volna, azt gondoltam magamról, feminista vagyok. Az volt az elképzelésem, hogy ha valaki azt gondolja, a nőknek ugyanolyan bánásmód jár, mint a férfiaknak, ugyanolyan jogok illetik meg őket a gazdaságban, a politikában és a hálószobában, mint a férfiakat, akkor az már feminista.

Ha tovább kellett volna kategorizálnom magam, akkor azt mondtam volna, hogy egyfajta posztliberális álláspontot képviselek: azt gondolom, hogy a formális jogok biztosítása nem elég. Szembe kell nézni azzal is, hogy a társadalom egy nem elhanyagolható része nőellenes és tudatosan vagy tudat alatt, de a gyakorlatban szaboltálja az egyenjogúság elvét. Ezért — átmenetileg — nyilván pozitívan meg kell különböztetni a nőket. Kedvenc példámmal élve: demagóg baromság azt állítani, hogy a nőknek is ugyanúgy megvan az esélyük arra, hogy parlamenti képviselők legyenek, mint a férfiaknak. Nyilvánvalóan nem így van, hiszen a szavazók valójában, érdemben, nem képviselőket választanak, hanem pártokat támogatnak. A pártokon belül pedig már teljesen kontrollálatlan szabályok szerint zajlanak a hatalmi játszmák, ahol a nőknek ugyanúgy kevesebb esélyük van az érvényesülésre, mint akárhol másutt. Vagy: nem beszélhetünk egyenlő karrierlehetőségekről akkor, ha elegendő, ha csak a házaspár egyik tagja marad otthon a gyerekkel. Pláne, ha ez az egy tag kötelezően nő.

Mondom, azt hittem, hogy az ember, ha így gondolkodik, feminista. Neked (illetve a blogodnak) hála, megvilágosodtam. Az ember a jelek szerint akkor és csak akkor feminista, ha (időnként levedző) női nemi szervekről, szaunában izzadó, szőrös lábakról ír, valamint ha saját blogján az érintettek háta mögött gyalázza, aki éppen nem tetszik neki. Írásaiban rendszeresen szerepel a “pina” szó, minden “hímnemű” (pl. isten) szót női változatban használ. Írásaid alapján első körben ennyi mindenképpen szükséges a feminizmushoz. Nem árt persze, ha mindezekhez képest habzó szájjal küzd a nők önrendelkezési joga ellen is: különösen, ha mondjuk különböző kozmetikai beavatkozásokról van szó.

Elég feminim pasinak szoktak nevezni szeretteim és kritikusaim. Próbálgattam is idomulni az új mércéhez, de aztán rá kellett jönnöm a szomorú igazságra.

Feminista csak nő lehet.

Kicsit persze furcsa látni, hogy ebben a kérdésben egy platformon vagy azokkal a sötét bunkókkal, akik borzalommal vegyes undorral kezeltek, amikor “feminista” véleményemről tudomást szereztek, nem értve, hogy valaki, akinek XY kromoszómája van és nem meleg, hogyan lehet feminista. De sajnos kénylen vagyok bevallani: semmiféle örömöt, inkább valamiféle zavart helytelenítést érzek, amikor a saját vagy mások pinájának állapotáról írsz, vagy arról, hogy mit csinálsz a szőrös lábaddal és egyéb testrészeiddel a szaunában (nem érzem, hogy ehhez bármi közöm lenne és nem is ezért olvaslak); amikor azt sejteted, hogy elnyomást látsz a házasságban vagy amikor a pszichoterápiát nemes egyszerűséggel, de persze fortyogó gyűlölettel a Nagy, Univerzális Férfiösszeesküvés rovására írod.

Belátom persze, hogy ez az én hibám: vérbeli, sötét, tahó, szalonnazabáló, sörvedelő macsóként egyszerűen képtelen vagyok benyalni a feminista szóhasználatot. Megpróbáltam, de nem ment, hát mutogathatsz rám nyugodtan: biciklizik a gorilla! Most kezdhetnék mentegetőzni azzal, hogy a legszigorúbb férfitársaságban sem szeretek a farkakról sem beszélgetni, azokat a blogokat sem olvasom szívesen, ahol tárgyiasított nőket mutogatnak férfiöltöző-stílusban, de még a meztelen pasik látványa is irritál (nyilván a neveltetésem a hibás, azért gondolom, hogy nem mindent az utcasarkon üvöltve kell kitárgyalni), de minek. Nyilvánvaló, hogy a világ nem színes és sokszínű: vannak a klubtagok, vagyis az elkötelezett feministák, és van a söpredék, amely utálatos, brutális férfiállatokból, elnyomásukban szervilis kéjjel hempergő nőstényekből, esetleg hozzám hasonló, szánalmas korcsokból, vagy, ahogy egyik elvbarátod nevezett, “vasárnapi feministákból” áll.

Egy darabig persze szomorkodtam, hiszen tudod, vagy ha nem is tudod, de azért azt gondolom, némi fantáziával azért el tudod képzelni, milyen az, amikor a magamfajta légvárépítő szembesül öncsalásával. De aztán rájöttem: tulajdonképpen nem is bánom, hogy nem lehetek feminista. Végül is nem akarom, hogy amikor azt mondom valakinek: “feminista filozófiából írtam a szakdolgozatom”, azt gondolja, én is ebbe a klubba tartozom.

Valahol, a bensőmben úgy érzem ugyanis, hogy egy ilyen klubba tartozni alapvetően vérciki, mi több, odáig is elmerészkednék, hogy azt mondjam, ez a fajta fröcsögés kifejezetten árt a női egyenjogúság eszméjének. Elővenni a fiókból egy hetven éve halott tudóst, és elverni rajta a port, miközben már az 1996-os Atkinson-féle Pszichológiában is szerepel, hogy elképzelései eredeti formájukban nem, inkább csak módszerében állják meg a helyüket, szerintem valahol elég szánalmas. Persze te nem állsz meg a tévedésnél: tudatos, szándékos hamisítással vádolod az öreg szakállast, és a biztonság kedvéért az egész diszciplínán elvered a port. Ezt már az a nőgyűlölettől eltorzult mócsing, amit jobb híján képtelen vagyok az agyamnak nevezni, már inkább a “szánalmas kicsinyesség” kategóriájába sorolja be. (Nem, nem olvastam a könyvet. Egyrészt nem is érdekel, hiszen elsősorban veled vitázom, másrészt meg azon szellemi nyomoroncok közé tartozom ugyanis, akik azt gondolják, hogy ha ez a tudatos, manipulatív célzatú hamisítás valóban megtörtént volna, azt nem egy feminista aktivista fedezte volna fel, és nem saját könyve lenne az egyetlen hely, ahol publicitást kap.)

Én egyébként részt vettem már pszichoanalízisben, és az analitikusom nő volt. Azon megtévesztett birkák közé tartozom, akik azt hiszik, használt is nekik a dolog.

Hasonlóan nehezen értelmezhető a megszállott nyelvújítás, a radikális feminizmus másik tartóoszlopa. Ahelyett, hogy értelmes párbeszédet folytatnának másokkal, a valódi feminista először a szavakat csócsálja végig, és minduntalan közbeszól. “Ne mondd, hogy “hölgy”, mert az degradáló.” “A faszod kivan? Nekem meg a pinám van ki.” (Pár szót az imént linkelt blogról: valóban a szellem dáridója. Ahelyett, hogy mondjuk érdemben és érvekkel világítana rá a Cosmopolitanban és a hasonló helyeken is olvasható férfisovinizmusra, vagy kitalálnátok valami érdemi visszavágást, egyszerűen csak lecserélitek a nemeket. Értelme ugyan nem lesz több a szövegeknek — ellentétben az általatok sejtetettel, nem egy közülük effektíve meg is jelent már férfimagazinban –, viszont könnyebb ezeket nagy mennyiségben előállítani.)

Aki kívülállóként szembesül ezekkel a húzásokkal, aligha fogja közelebb érezni magához a nők egyenjogúságának kérdését. Sokkal valószínűbb, hogy inkább a feminizmusról szóló negatív sztereotípiákat látja majd igazolva.

Azért is örülök, hogy végül kiestem a feminizmus szűrőjén, mert jómagam valóban nem gondolom, hogy ez a fajta a verbális terror bárhová vezetne. Hiszek abban, hogy nő és férfi között semmiféle esszencialista alapon nyugvó különbségtétel nem helyes, de ettől még nem fogom ízlésesnek gondolni, ha valakinek kedvenc nyilvános témája a pina, a nagy- és a kisajkak állapota, a nőgyógyászati vizsgálatok rejtelmei, illetve a pinából szivárgó váladékok jellege. Meggyőződésem szerint az sem segít, ha a valóságot helyettesítjük egy, a céljainknak sokkal jobban megfelelő céltáblával, és arra lövünk rádiumlövedékkel tárazott gépágyúval. Az én földhözragadt gondolkodásmódom valahogy így épül fel (készítheted a hányózacskót):

1. Megnézzük, mi a valóság.
2. Megvizsgáljuk, mi nem tetszik benne.
3. Kitaláljuk, hogyan lehetne ezen reálisan változtatni.
4. Cselekszünk.

Számomra, a nemfeminista korcs számára is nyilvánvaló például, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer nem kedvez a női egyenjogúságnak. Minden próbálkozásom ellenére képtelen vagyok azonban feltámasztani magamban a szükségletet arra, hogy először feltételezzem, hogy “a gazdasági rendszer nem egy jól kigondolt precíz számításokon alapuló pontos valami”, hogy aztán döbbenten rájöjjek, hogy valójában “értékek toldozott-foldozott gyűjteménye, ami maximum azt mutatja meg, hogy mit tartanak a döntéshozók fontosnak, de azt nem, hogy hogyan, vagy miből élnek az emberek valójában”. Nekem ez Mandeville óta nyilvánvaló. Éppen ezért nincs szükségem arra sem, hogy megkonstruálja a “gazdaság-szorongás” fogalmát (ugyebár “ez az, amit a legtöbb /nő/ érez, ha meghallja a gazdaság szót és közben arra gondol, hogy ehhez aztán tényleg nem ért”). (Megjegyzem, pusztán azon hosszan lehetne polemizálni, mennyi feminista ideológia (demagógia) sűrűsödik bele ebbe az egy fogalomba: “A gazdasághoz persze a férfiak sem értenek, mert a férfiak arra vannak nevelve, hogy lehet véleményük akkor is, ha valamihez nem értenek, a nőnek viszont akkor is csöndben kell maradnia, hogy ért valamihez, nagyon-nagyon értenie kell valamihez ahhoz, hogy egyáltalán meghallgassák, de ha meg is hallgaták, akkor sem lesz igaza. A férfiak ráadásul akkor is szívesen triumfálnak a nők tudatlanságán, ha ők sem értenek jobban az adott témához. Küzdjünk azért, hogy a nők is szabadon beszélhessenek arról, amihez nem értenek!”)

Mondom, nekem erre nincs szükségem; sokkal szívesebben indulnék ki abból, hogy akkor mit lehet tenni a gyakorlatban. Nem gondolom például, hogy elég annyit mondani, hogy “gondolkodjunk a gazdaságról a saját életünkben, mire mennyit áldozunk, miért mennyit kérünk, mit mutat meg mindez az értékeinkből”. Ez, mint gondolat, annyira banális, már az utóbbi pár Cosmopolitanban is benne volt. Azt sem gondolom, hogy közgazdaságilag vagy emberileg helyes lenne fizetést adni a házimunkáért vagy a gyereknevelésért. Jómagam a gazdasági téren valami olyasmit gondolnék inkább, hogy állami támogatás akkor járjon a gyerek után, ha a nő és a férfi lényegében azonos mértékben vállal felelősséget a gyerek otthoni gondozásáért. Így nem csak a nők karrierlehetőségei bővülnének (hiszen így a munkaadóknak nem csak a fiatal nők esetében kellene azzal számolniuk, hogy elmegy “szülni”), de a házimunka társadalmi elismertsége is emelkedne, pusztán azért, mert a férfiaknak is ki kellene belőlük venni a részüket.

Ez persze nyilván nem fog menni egyik napról a másikra, ezért én pl. azt gondolom, hogy a személyes életemet eleve így fogom tervezni, és másokat is arra biztatnék, hogy osszák meg a terheket. (Nb. a már házas/gyerekes ismerőseim tetemes része eleve megosztja.)

Igaz: ebben nincs semmi gyűlölködés, semmiféle összeesküvésről nem lehet lerántani a leplet, nem lehet úgy csinálni, mintha feltaláltuk volna a spanyolviaszt és még százalékokon sem tudunk elszörnyedni. Persze amióta rendszeresen olvaslak, lassan megértettem, hogy ezek elengedhetetlen részei a “radikális” feminizmusnak (ideje rákérdeznem: vajon milyen lehet a nem radikális feminizmus, ami még mindig feminizmus?), és értem, hogy én nem lehetek az, ha másért nem, azért, mert nincs méhem hozzá. Sebaj. A “feminizmus” csak egy elnevezés, és én a jövőben beérem azzal, ha a lelkiismeretem simán csak tiszta, ha a nőkkel (mint társadalmi csoporttal) való viszonyomra gondolok. Nem is fogom magam feministának nevezni: így sem magamat, sem titeket nem égetem le azzal, hogy azt gondolják rólunk, hogy egyetértünk.

Cserébe fenntarthatom magamnak a jogot, hogy visszatetszőnek találjam, ha valaki a legnagyobb nyilvánosság előtt, időről időre és merőben öncélúan nemi szervekről értekezzen (legyen szó pinákról vagy farkakról; ahogy említettem, nekem végül is mindegy) vagy a gyűlöletet használja gondolatközvetítő platformként.

Egy Julie Burchill idézettel búcsúznék: mintegy jelezve, hol volt az a pont, ahol nekem még semmi problémám nem volt ezzel az egésszel.

“Feministának lenni jó részben — és határozottan a legszórakoztatóbb részben — arról szól, hogy ijesztegetjük a férfiakat.”

Üdvözlettel,

Balás Márk

Ui:

Ezt a cikket nem lehet kommentálni. Nem kívánok indulatból írt, kiragadott idézetekre épülő szövegekre reflektálni. Lehet ugyanakkor trackbackelni. Ha valaki reagálni akar, írja meg azt a saját blogján és trackbackeljen ide. Ha valaki nem tudja, nem érti, mi az a trackback, és nem tudja vagy nem is akarja megérteni, az írjon nekem egy levelet, és én idelinkelem az írását.

Comments are closed.