Volt annak valami ellenállhatatlan bája, amikor az Index Torgyán Józsefet és Thürmer Gyulát kérdezte meg arról, mit kéne csinálnia az identitásválságba jutott SZDSZ-nek. Remekül, kellemes (ön)iróiniával szemléltette a magyar média és politika közös nyomorát. Olyanok vagyunk, mint egy ócska szappanopera: ha történik valami érdekes, mindig csak ugyanazokat a szereplőket tudjuk variálni. Ehhez képest most, a kormányválság idején nem kompetens szakértők szólalnak meg, akik képesek lennének releváns módon értelmezni a történteket. Egy ilyen helyzetben a szerkesztőségek nem fáradnak azzal, hogy olyanokat kutassanak fel, akik legalább huszonnégy órára előre képesek értelmes mondandóval szolgálni. Épp ellenkezőleg: mivel minden olvasó a hírcsatornákon lóg, ez az a pillanat, amikor az összes niemand előadhatja a saját baromságait. És ha ezek a marhaságok logikai ellentmondásban vannak egymással: sebaj. Legalább mindenki talál kedvére való olvasnivalót. Még az olyan levitézlett gyászhuszároknak, mint Medgyessy Péter vagy Kuncze Gábor is bőven jut terep.

Megyó sértődöttségét még valahogy megértem. Már éppen kezdte elhinni magáról, hogy alkalmas miniszterelnöknek, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy páros lábbal rúgja ki a koalíció, és mire kettő pislogott, az általa pár hete a vele való együttműködésre alkalmatlannak nevezett Gyurcsány Ferenc lett az utódja. Azóta képtelen magát túltenni ezen a csalódáson, és egyfajta politikai élőholtként kószál a médiában, remélve, hogy hátha kíváncsi még valaki az ő fene nagy bölcsességére. Ebben a műfajban mindmáig a Magyar Nemzetnek 2005. márciusában adott interjúja volt az abszolút mélypont. A D-209-esből egyszer csak “miniszterelnök úr” lett, aki boldogan osztotta az észt abban a szennylapban, amely őt és pártját nemes egyszerűséggel, ugyanakkor kitartó konoksággal nevezte újra és újra hazaárulónak. Ezek után megkérdőjelezhető: egy ívben pofáraesett, megkeseredett, sértődött, revansvágytól égő, kiöregedett káder véleménye mennyiben minősíthető mérvadónak egy, az övéhez még csak nem is hasonlító politikai helyzet esetében.

Kuncze Gábor annyiban nehezebb ügy, hogy az ő bukása nem volt annyira látványos, és kevésbé régen történt. Ugyanakkor bukásnak elég nagy a bukás, még ha csak következményeiben is. Kunczénak — a pártelit más, meghatározó tagjaival együtt — sikerült ugyan Kókát betolnia a helyére, de minek? Az SZDSZ népszerűsége mélyponton, a párt vaskos identitásválságban. Az SZDSZ kormányzati szerepvállalása a kitűzött célok megvalósulása értelmében mindenképpen kudarc.

Mit csinál ebben a helyzetben Kuncze, akinek a keze most vastagon benne van az általa most rossznak nevezett kompromisszumokban? Ahelyett, hogy hallgatna nagy bölcsen, jegyzeteinek kiadásával fenyegetőzik. Fasza. Ezek szerint az SZDSZ-nek bőven van még titkolni- és rejtegetnivalója, csak mint egy ügyes kis alvilági görény, majd akkor teregeti ki a lapjait, ha már végképp nem lesz más választása, ha már nem lehet több bőrt lehúzni a “komprommittált” áldozatról. Ennyit az SZDSZ transzparencia iránti igényéről, a demokrácia iránti elkötelezettségéről, és a párt zsarolási hajlandóságáról szóló szóbeszédekről.

Vajon mire gondolnak azok a médiumok — például az Index — akik fontosnak érzik ezen alakok kiemelt helyen való szerepeltetését? Véleményem szerint azt, hogy nyílt ellendrukkernek lenni nem valami kellemes imidzs; még félő, hogy az ember végül odakeveredik a Magyar Nemzet és a Heti Válasz mellé, ami azért annyira nem üzlet. Akkor inkább felveszik a semlegesség álarcát, és egyszerűen csak “helyt adnak” az ellenvéleményeknek. És úgy csinálnak, mintha a vélemények súlyozása már nem a média feladata lenne. Az.