I hate it here

A körülményekhez képest nagyon kellemesen meglepődtem, amikor elolvastam az Alkotmánybíróság határozatát a regisztrált élettársi kapcsolatról szóló törvény elutasításáról. Azért a körülményekhez képest, mert jómagam természetesen továbbra is azt gondolom, hogy ennek a kérdésnek egy és egyetlenegy megnyugató formája létezik: ha két tetszőleges nemű ember köthet házasságot és alapíthat családot. Utóbbihoz persze az is hozzá tartozik, hogy akinek nem lehet gyereke, az fogadhat örökbe. Minden más diszkrimináció; olyan értékek védelme, amelyek kizárólag a mástól való rettegésből eredeztetett, intoleranciából vezethetők le. Ha ehhez alkotmányt kell módosítani, akkor nosza.

A kellemes meglepetés abból adódik, hogy az Alkotmánybíróság szeneslapáttal verte fejbe azon elmehábordottakat, akik azt akarják elhitetni magukkal, környezettükel, választóikkal és az Alkotmánybírósággal, hogy a homoszexuálisok kapcsolatának törvényi védelme kárt okozna a heteroszexuális családoknak. Az alkotmányból jelenleg  – az AB álláspontja szerint – az következik, hogy házasságot csak egy db. férfi és egy db. nő köthet, és az államnak ezt az intézményt védenie kell. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az államnak jogában áll megtagadnia homoszexuális polgáraitól, hogy élettársi viszonyukat a törvény előtt is rögzítsék. A lényeget talán ez az idézet foglalja össze leginkább:

“A házasságkötési joggal rendelkező különböző nemű személyek helyzetét az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolata nem befolyásolja, különösen nem sérti, vagy veszélyezteti. A házasság támogatására, védelmére, ösztönzésére vonatkozó — az Alkotmány 15. §-ából következő — állami intézményvédelmi kötelezettség ugyanis kizárólag azok vonatkozásában értelmezhető, akik házasságkötési joggal és lehetőséggel rendelkeznek. Csak az ő esetükben nem lehet alkotmányosan létrehozni egy, a házassággal „majdnem” azonos tartalmú más jogviszonyt. Az azonos nemű személyek számára azonban, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek, a jogalkotónak az Alkotmány korlátai között biztosítania kell egymás irányában a házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48-49.].”

Ez több szempontból is jó. Egyrészt a Semjén Zsolttal fémjelzett aberrált, retrográd világnézet kapott egy alkotmánybírósági sallert — ez minden egyébtől függetlenül kellemes, zsibbasztóan megnyugtató érzés. Mostantól papírunk van arról, hogy a homofób fröcsögés még az alkotmány szerint is ökörség. Másrészt az AB az állam kötelezettségeként állapítja meg, hogy biztosítson megfelelő jogállást az azonos nemű pároknak. Az alkotmány ugyan a melegházasságot — ezt a sajnálatos tényt a határozat igen részletesen, nemzetközi kitekintéssel alátámasztva indokolja — nem engedélyezi, de ez nem ad felhatalmazást a homoszexuális polgárok emberi jogainak csorbítására. Ezt leírva látni ugyancsak kellemes a szemnek. S hogy ezt láthatjuk, abból az is következik, hogy Alkotmánybíróságunk tárgyilagos ugyan, de nem homofób. Ez is megnyugtató.

Most persze kezdődhet az újabb jogalkotás — erősen ajánlott lenne még ebben a ciklusban tető alá rántani a megfelelő szabályozást. Ha Orbánék kerülnek hatalomra, hogy finomak legyünk, nekik ez nyilván nem lesz prioritás. A miniszterelnök mindenesetre felkérte a szükséges lépések megtételére az igazságügy-minisztert. Persze akár megszületik a szükséges szabályozás, akár nem, azok, akiknek ez az ügy igazán fontos, nem alhatnak nyugodtan. Addig nem, amíg nem leszünk képesek valóban embertársaink magánügyének tekinteni, hogy kikhez vonzódnak. Lehet, hogy az AB, mint testület most nem tehetett mást. Magánemberként viszont mindenkinek látnia kell: bármiféle jogi megkülönöztetés helyeslése egyenlő a nyílt vagy burkolt homofóbiával.

Írtam bőven eleget a melegfelvonulásról előtte — utána nem nagyon van mit írni. Érvényesült a papírforma. Sajnos arra sem látok esélyt, hogy azok, akik megakadályozták, hogy a melegfelvonulás normálisan mehessen végbe, azt a büntetést kapják, amit megérdemelnének. A leírások alapján a felét sem kapták el a rendőröket bántalmazó, autókat szétverő csürhének — akik pedig innentől egyértelműen bűnözők, mégpedig a nehézsúlyú fajtából. Valahogy arra sem számítok, hogy a hatóságok képesek lesznek megfelelő sebességgel, megfelelően szigorú (elrettentő súlyú) ítéletekkel pontot tenni az ügy végére. Nem így szokás.

Ami idén engem meglepett, az álszentségbe csomagolt gyűlölet hihetetlen koncentrációja volt. A felvonulás előtt sokan mantraként ismételgették — utoljára talán az utcai harcokról már elegánsan nem tudósító Heti Válasz — hogy itt csak a provokatív fellépéssel van a gond. Ami a hétvégi harcokat látva nyilvánvaló vadbaromság.

Alapvető és fundamentális gond itt azzal van, hogy a szabadság biztosítása még mindig nem elsődleges prioritás a számunkra. Aki megszólalt ebben a témában, az sokszor nem azt tartotta a legfontosabbnak, hogy egy törvényes rendezvény gond nélkül lemehessen már egyszer végre. Hanem annak hangsúlyozását, hogy itt micsoda normatörés megy végbe. Hogy tulajdonképpen jobb is lenne, ha nem lenne melegfelvonulás, mellesleg akkor nem is lenne mit szétverni. És ez — akár akarja valaki, akár nem, akár elhiszi, akár nem — legitimálja az erőszakot. A randalírozó rohadékoknak így van mire visszamutogatniuk: lám, a többségi társadalom, de maguk a melegek sem helyeslik ezt a felvonulást. Akik mégis helyeslik, azok nyilván egy deviáns kisebbséghez tartoznak. Akiket nem is olyan nagy bűn szétverni.

Amikor rádobták a Molotov-koktélokat a melegbárokra, megfogalmaztam azt is: most már minden normális embernek a melegtüntetés mellett kellene állnia. Most, hogy már magára a menetre dobálták a Molotov-koktélokat, végképp azt gondolom, nincs többé mellébeszélés, nincs városilegendázás, hogy az ismerősöm látott valakit, aki már beszélt olyannal, aki hallotta, hogy Észak-Borsodban rádobtak egy lejárt kukoricakonzervet egy sarki kocsmára, pedig annak sem volt köze a melegfelvonuláshoz. Aki megszólal és demokrata, annak ki kell nyilvánítania, hogy megveti a randalírozókat és hogy kiáll a melegek menete mellett. Nem a célja: a lehetősége mellett. Itt ugyanis már szó sincs a melegek társadalmi elfogadottságáról, és ebben a dimenzióban az is mindegy, hogy mi mellett volnulnak. Itt már arról van szó, előírhatja-e egy maroknyi magyarellenes terrorista, hogy ki vonulhat és ki nem.

Sólyom László, aki oly szívesen nyilvánítja hangját erkölcsi kérdésekben, hallgat. A KDNP — soraiban az emberi jogi bizottság elnökével — hallgat. Hallgatnak azok is, akik nem is olyan régen még a normatörést kérték számon pár, extrémen öltözött melegen. Törni-zúzni nyilván nem normatörő, a törés-zúzás nyilván nem veszélyezteti olyan mértékben gyermekeink egészséges fejlődését, mint egy békésen megtartott felvonulás. Volt, aki amiatt aggódott, hogy milyen kompromittáló lesz már, ha valakiről fotók jelennek meg, amint éppen jól érzi magát a melegek között. Ma azok, akik a hétvégén randalíroztak, ma bemennek dolgozni, bemennek az egyetemre, utána elmennek sörözni a haverjaikkal. És senki nem fogja nekik azt mondani: sorry, haver, láttalak a tévében. Mostantól te egy mocskos állat vagy, akivel nem óhajtok többet érintkezni. És ez már a mi szégyenünk; ez már minket kompromittál.

Sokan és sokszor hördültek fel ezen a fórumon, azon hogy hangot adtam azon véleményemnek: Magyarországon a melegfelvonulás elleni indulatoknak nem a jó ízlés, hanem a brutálisan bűzlő, vastagon gennyes homofóbia áll a hátterében. Ki lett fejtve, hogy az erőszak “csak” (az idézőjel az enyém!) reakció a minden határon túlmenő provokációra; hogy a magyar társadalmat nem is a homoszexuálisok, hanem a melegfelvonulással együtt járó ízléstelenség háborítja fel.

Pár napja Molotov-koktélt dobtak egy melegbárra. Mindenki hallgat. Senki, aki felhördült azon, hogy lehomofóboztam a magyar társadalmat, nem írja le: sorry, tévedtem. Melegjogokról még idézőjelben sem lehet beszélni Magyarországon. A támadás célja nyilvánvalóan az volt, hogy a meleg közösség ne gyakorolhassa kedve szerint törvény adta jogait — csak úgy, ahogy azt a fasiszta söpredék is engedélyezi.

Véleményem szerint aki ezután sem érzi jelentéktelennek a kérdést, hogy a rószaszín műfaszok jelenléte használ-e a melegek szélesebb körű elfogadottságának, az most már maga is homofób. Hiszen fontosabb neki az állítólagos “jó érzés”, a “közízlés”, mint az, hogy terroristaakciókkal ne lehessen mások szólásszabadságát gátolni. Fontosabb a saját finnyássága, mint mások elidegeníthetetlen emberi jogai.

A helyzetet remekül jellemzi, hogy a Magyar Nemzet — Körmendy Zsuzsa cikkével — ismét az erkölcsi pöcegödörből óbégat. És ez az egyetlen hang, amit a jobboldalról hallhtunk. Balog Zoltán, az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi, Civil- és Vallásügyi Bizottságának elnöke ismét nem tartotta fontosnak, hogy megszólaljon. Holott nyilvánvaló, hogy egy kisebbség jogait próbálja éppen csorbítani egy még náluk is törpébb, s ami még fontosabb: elvileg is szalonképesebb minoritás. Mások alapvető emberi jogai forognak veszélyben, és a jobboldal, amely oly kitartóan tudott aggódni a fasiszta félállatok lelki és testi épségéért, ezúttal azt üzeni: vegyék már észre ezek a hülye buzik, hogy Magyarországon nem provokálhatnak. Mi több: egyenesen furkósbotként funkcionálnak az egyházak ellen. És mindez egy országos napilapban, amelynek előfizetésére maga Orbán Viktor szólította fel a magyar választópolgárokat. Nem tudom mi ez, ha nem masszív és vaskos homofóbia.

Ami engem illet, akkor vagyok hajlandó legközelebb fontolóra venni, hogy Magyarország nem egy homofób pöcegödör, ha legalább akkora felháborodás övez majd egy melegek alapvető jogai elleni, már lezajlott terroristatámadást, mint egy, még csak a tervekben létező melegfelvonulást.

Vicces, hogy amíg Tótawé egy ordanáré fasz, ha a saját igazát kell föcsögnie, másoknak elõ akarja írni, hogyan éljen a jogaival. A melegfelvonulásról szóló írásával remekül bizonyítja, hogy nem értelmiségi õ, csak egy félmûvelt tahó, aki megszokta, hogy készpénznek veszik, amit ír.

Most nem is az az érdekes, hogy hazudik, aki azt állítja, hogy majd a szolid melegfelvonulás majd segítene a dolgokon. Nem segítene: mindenféle visszalépés olaj lenne a homofóbok tüzére. Hazudik vagy kórosan hülye Árpádunk akkor is, amikor az egyházak befolyását periférikusnak nevezi: a melegházasság ellen újabb nyilatkozatot kiadó katolikus egyháznak éppenséggel kvázi saját frakciója van a Parlamentben. Elsõsorban azért nem, mert nem arról van szó, hogy itt van vagy lehet valamilyen vita arról, hogy lehet-e Magyarországon melegnek lenni vagy sem. Mind az alkotmányunk, mind a hatályos jogszabályok a nemi identitástól független esélyegyenlõségrõl szólnak: a probléma ott van, hogy a mindennapok szintjén képtelenek vagyunk értelmezni, mit is jelent az “egyenlõség” szó. Pontosan az a baj, hogy egy Tótawé harmadfokú arcbõr-égési sérülések nélkül képes megfogalmazni: nincs baj a melegekkel, de…

Például azt, hogy az extrém viselkedést egyformán toleráljuk melegeknél és nem melegeknél egyaránt. Van Budapest Parádé, amit le sem szar senki, de elég csak elnézni egy kicsit is underground szórakozóhelyre, ha valaki szélsõségesen öltözött (heteroszexuális) polgárokat akar látni: ezt nagyjában-egészében leszarjuk. Ha nem éppen lelkesen fényképezzük, mint ahogy tették azt azzal a tetõtõl talpig latex fétisruhába öltözött csajjal, aki így lejtett végig az Andrássy úton. Ha viszont melegek, akkor fúj, undorító, érezniük kellene, hogy ezt azért nem kéne.

Arcpirító, hogy egy más kérdésekben vadliberális, ultrakapitalista, véresszájúan szabadelvû fazon ezt így képes leírni. Hogy nem képes felfogni, hogy itt pontosan arról van szó: a melegeknek akár a maguk extremitásához is joguk kellene, hogy legyen? Tótawé sok minden miatt tépi a pofáját, de nem emlékszem, hogy valaha is kikelt volna magából a heteroszexuális extremitások miatt.

Jó lenne már észrevenni: a szabadság nem az, amikor módunkban áll alkalmazkodni másokhoz. A szabadság az, ha vannak olyan esetek, amikor nem kell alkalmazkodnunk. A bejelentett, törvényes, legális melegfelvonulás pont egy ilyen eset. Mindenféle külsõ törekvés, okoskodás pedig nem más, mint egy szép, vaskos köpés mások szabadságára.

Mérhetetlenül jó érzés látni, hogy mégsem engedheti meg magának a rendőrség, hogy betonfeje legyen. Nem játszhatja következmények nélkül az idiótát: hirtelen kisült, hogy a hatósági önkénynek és a törvényekkel való visszaélésnek is vannak határai. Elég volt egy nap, és a rendőrkapitány is rájött: ha rendőrkapitány akar maradni, akkor talán jobb lenne mégis rendőrként, és nem egy beszari aktakukacként viselkednie. Egyelőre tehát a homofób csőcseléknek semmi oka az örömre: melegfelvonulás lesz, és a rendőrség is kapott egy bátorító seggbe rúgást a randalírozó ellentüntetőkkel szembeni markánsabb fellépésre.

Könnyen lehet persze (drc már tegnap felvetette, hogy a rendőrségből nem is annyira a gyávaság, mint inkább rájuk nem kevésbé jellemző szervilitás bújt elő most. Itt lehetett volna az alkalom, hogy bizonyítsák: bizony, ők nagyon is vevők ám a jobboldali értékrendre. A könyökvédős bürokrata mentalitást, ha szükséges, ezen célok érdekében is bevethető: a rendőrség erre is képes és hajlandó.

Kicsit persze sajnálom, hogy Tóth Gábor megúszta egy ilyen nagyon látványos pofáraeséssel: azonnali felmentését szerencsésebbnek és indokoltabbnak is tartottam volna. (Azt azért nem zárom ki, hogy Draskovits Tibor legalább informálisan jelezte neki, hogy vagy visszatáncol, vagy repül, de Budapestből egy délután erejéig sem fog antiliberális Nirvánát csinálni.) Jelenleg ugyanis olyan ember a rendőrkapitány, amelyik nyíltan nyilvánította ki homofóbiáját és/vagy a szélsőséges csürhe iránti zsigeri gyávaságát. Bár végül nem kerül bíróság elé az ügy, de gyanítom, hogy mindezt szemkápráztató jogi igénytelenséggel tette.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy ez az egy nap kevés volt pl. Balog Zoltánnak, az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi, Civil- és Vallásügyi Bizottsága máskor oly határozottan és villámgyorsan nyilatkozgató elnökének, hogy állást foglaljon a kérdésben. Nyilván el volt foglalva. Morvai Krisztináról és társairól most nem beszélek; ők csak szabadidejükben jogvédők, így részükről tökéletesen legitim álláspont, ha kizárólag a fasiszta és nyilas hordák huligánjainak jogegyenlőségéért képesek aggodalmat érezni.

Azt gondolom, amióta Orbán Viktor az Astorián tarthatott naggyűlést, azóta nincs olyan, hogy egy rendezvény a forgalom akadályozása miatt nem tartható meg. Nyilván most sem erről van szó. A rendőrség beszart, ennyi az egész.

Mennyivel egyszerűbb egy álló rendezvényt biztosítani — arról már nem is beszélve, hogy mennyivel kevesebb ellentüntetőt vonzana így az esemény. Hiszen a menet puszta elmaradása is győzelem lenne sokak szemében, lévén a céljuk eleve az volt, hogy a buzik ne vonulgathassanak kedvük szerint a városban. Ha körbekerítik magukat egy kordonnal, és meglapulnak a rendőrségi védőgyűrű mögött, akkor akár buzik is lehetnek. A hatóság meg kiadhat egy tökös sajtóközleményt, hogy lám, mennyivel szakszerűbb volt ez így, mint tavaly. Hogy a rendezvény eredeti célja így nulla százalékban valósulhat meg, azt meg mindenki leszarja: ez ugyanis nem valami politikai happening, ahol egymás akolmelegében akarják magukat érezni a résztvevők: kifelé akarják demonstrálni, hogy ők is vannak, léteznek, és követelik, hogy ugyanúgy kezeljék őket, mint a többieket.

Ráadásul ami a rendőrség részéről csak némi bürökratikus köntösbe burkolt gyávaság, az a homofób söpredék oldaláról vagány összekacsintás. Igen fiúk, mi is utáljuk a buzikat, de nekünk nem kell sörösüvegeket dobálnunk, egyszerűen csak ideütjük ezt a pecsétet, és ha valaki mégis vonulni merészel, azt jól lefújjuk könnygázzal. Nekünk ugyanis szabad.

Én meg egyszerűen nem értem, hogy a rendőrségnek miért jó társadalmilag veszélyes csoportok felé folyton azt bizonygatnia, hogy ő mennyire szervilis és inkompetens.

Amihez nem szólnék hozzá Gus bejegyzésében, az az, hogy használ-e a melegfelvonulás úgy általában a “meleg közösségnek” vagy a “meleg ügynek”, akármit is jelentsenek ezek a szavak. Ugyanakkor viszont azt gondolom, hogy elég szar lenne, ha pár agyatlan, erőszakos fasiszta baromállat döntené el, hogy Magyarországon ki és hogyan vonulhat fel.

Ma Magyarországon a gyülekezési jog pontosan szabályozza, hogy ki és milyen feltételekkel tarthat demonstrációt. Aki ezeket a feltételeket betartja, annak demokratikus alapjoga felvonulnia, és mindenki másnak kötelesség ezt tiszteletben tartania. A hatóságoknak pedig kötelessége (a tavalyi események után sajnos azt is hozzá kell tennem: lenne), hogy a felvonuláson részt vevőket megvédje. Aki pedig képtelen tolerálni a joggyakorlásnak ezt a fajtáját, az egyszerűen nem demokrata.

Érdemes hangsúlyozni, hogy a tojásdobáló szarháziaknak nagyon erős erkölcsi hátteret adnak például azok a politikusok, akik “mérsékelten” küzdenek a melegjogok ellen. Mérsékeltségről persze nem igazán érdemes beszélni, hiszen az, aki más emberek alapjogainak csorbításáért küzd saját komfortérzete érdekében, az minden, csak nem mérsékelt — valójában tehát csak masszív álszentséggel állunk szemben. Ők azok, akik bár minden követ hajlandóak megmozgatni annak érdekében, hogy két férfi vagy két nő ne deklarálhassa polgári jogi szerződésben, hogy együtt kívánnak élni, mélységesen kussolnak, ha melegeket bántalmaznak. Arra talán felesleges példákat felhoznunk, hány ügyben érzi szükségét a KDNP, hogy nyilatkoztatot adjon ki: ehhez képest Balog Zoltán, a Magyar Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának elnöke “szükségtelennek” nevezte, hogy pártja nyilatkozatban álljon ki a tavaly fizikailag is brutálisan bántalmazott melegek mellett. Erre a rétegre is bőven szükség van ahhoz, hogy a melegverő szarháziak igazán jól szórakozhassanak. Mert ha azt, aki azzal henceg a munkahelyén vagy a baráti körében, hogy milyen remekül képes volt asszisztálni — mondjuk — a melegek alkotmányos jogainak sárba tiprásáért (vagy akit csak simán felismernének a tévéből, mint tojástobáló huligánt), durván és súlyosan megbélyegezné a környezete, nyilván jóval kevesebb atrocitás lenne. Ehhez viszont igenis szükség lenne arra a politikusi-értelmiségi kiállásra, amit Balog Zoltán “szükségtelennek” tart.

Sose egyezkedj a terroristákkal. Az csak újabb erőszakot szül. Ezt történetesen Carter tábornok mondta a Deus Exben, de nagyon igaza volt. Ha idén nem lesz felvonulás, akkor a fasiszta csürhe megerősítve érzi magát abban: erőszakkal igenis lehet eredményeket elérni, meg lehet akadályozni másokat alkotmányos alapjogaik gyakorlásában. És ezen, kedves Gus, semmilyen párbeszéd nem fog tudni változtatni.

Részben persze nyilván örvendetes, hogy a kormány a Parlament elé terjeszti az egyneműek élettársi kapcsolatát lehetővé tevő törvényjavaslatot. Elvégre mindig alkalom az örömre, ha az állam ahelyett, hogy félrefordítaná a fejét, elismer valamit, ami létezik. Nem hümmög kétértelműen, nem beszél rébuszokban, nem marad meg a szimbolikus gesztusoknál. Leteszi a garast: oké, a jövőben nem csinálok úgy, mintha nem lennének homoszexuális párok. Nem mondom, hogy akik szeretnék az életüket hivatalosan is összekötni, azok zárkózzanak be a hálószobájukba: jogokat biztosítok nekik.

Ez volt a jó hír.

A rossz hír az, hogy a törvény továbbra is diszkriminál. Elsősorban persze az örökbefogadás terén, holott azt gondolom, ha oda nézünk, ahol a társadalom örökbefogadással, pláne gyerekneveléssel kapcsolatos elvárásai vannak, hát ott bizony csak egy piszkoszöld, bűzösen bugyborékoló masszát látunk. A sablonhörgés ugye az, hogy úristen, milyen “mintát” ad majd két férfi vagy két nő egy gyereknek. Ilyenkor persze fontos a minta — arra viszont nincs magyarázat, hogy miért nem fontos ez akkor, ha heteroszexuális szülőkről van szó. Mert azok, akik tűzzel vassal küzdenek az ellen, hogy máskülönben állami gondozásban felnövő gyermekek nehogy homoszexuális szülőkhöz kerüljenek, rendszerint magánügynek tekintik, ha a hetero édesszülők félrekefélnek, isznak, elhanyagolják a gyereküket vagy verik, mint a répát. Még az erre hivatott személyek (pl. pedagógusok) sem fordulnak megfelelő gyakorisággal az erre hivatott hatósághoz. Elvégre a gyermek “természetes” közegében, a családban van.

Az élettársi kapcsolat persze más szempontból is diszkriminál. Örökölni is sokkal nehezebb, például, és vagyonközösség sem jön létre. Ez persze nyilván érthető, ha az élettársi kapcsolat a házasság “light” alternatívája — de a homoszexuális pároknak momentán ez az egyetlen hozzáférhető opció. Ezt a fajta megkülönböztetést az életüket közösen leélni óhajtó, de gyereket nem akaró homo- és heteroszexuális párok között még nehezebb megmagyarázni.

Persze nyilván egyfajta magyarázat az, hogy az MSZP úgy érezte: neki most “megfontoltságot” kell mutatnia. Magyarán: tekintettel kell lennie a csak mérsékelten homofób választópolgárokra is. Kicsivel nagyobb bátorság nyilván még jobb lett volna. Mindegy, legalább az első lépés megtörtént.

A fenti idézet a blog egy másik írásához szóló kommentből származik (kibelezettcsirke szerzeménye), alább pedig az én válaszom szerkesztett változata olvasható. Sokkal fontosabbnak tartom ugyanis ezt annál, semhogy csak negyvenharmadik komment legyen egy bejegyzéshez.

A blog címe I hate it here. Ez nem véletlen, és nem is csak kiválasztottam egy faszán hangzó szót a Transmetropolitanból. Gyűlölöm, hogy Magyarország egy durván kirekesztő, emberi jogilag elmaradott ország. (Miközben persze magyar vagyok, az itteni kultúrát szeretem és érzem a magaménak, magyarul írok és magyarul dolgozom.) Gyűlölöm, hogy egy csomó ember, cigányok, zsidók, homoszexuálisok, és egészen más értelemben, de ugyanolyan felháborítóan a nők is hátrányos megkülönböztetésnek vannak alávetve, mert csak. Persze nem Afrikához, hanem mondjuk Hollandiához, Svédországhoz, Németországhoz, az Amerikai Egyesült Államokhoz vagy az Egyesült Királysághoz képest vagyunk elmaradottak. Itt pirulás nélkül le tudják írni egyesek a legteljesebb nyilvánosság előtt, hogy valakik “legszivesebben agyonvernék a női ruhában flangáló, melegfesztiválon résztvevő (idézem) “műbuzi” majmokat”. Ahogy Eörsi István mondta: van, amit nem lehet nem gyűlölni.

Tökmindegy, hogy ezt két homoszexuális, vagy a Ku-klux Klan helyi tagozatának elnöke és alelnöke mondta. A fenti állítás elhangzásakor nyilván jóindulatú egyetértéssel lett elfogadva, és azóta is szemrebbenés nélkül terjeszthető. Aki ideírta, annak nyilván nem azzal kell számolnia, hogy mostantól kezdve meg lesz ezzel bélyegezve. Ellenkezőleg: ezzel akarta defenzívába szorítani azt a demokratikus alapelvet, miszerint mindenkinek pontosan ugyanannyi elidegeníthetetlen emberi jog jár. Aki leírta, aligha gondolta végig, mi az az agyonverés, és szemlátomást nem gondolt bele abba, hogy melegeket már vertek agyon, nem is egyszer. Boldogan terjeszti ezt a véleményt, anélkül, hogy egy szóval is utalna rá, hogy mi indokolja a fizikai erőszakot ebben az esetben.

Az agyonverést én egy nyolcvankilencszeres, pedofil kéjgyilkos esetében sem támogatnám, mint ahogy a halálbüntetést sem. De ha mégis lenne halálbüntetés, ragaszkodnék a humánus megoldáshoz. Azért, mert az illető emberi lény. Ehhez képest itt valakik azt állítják, hogy helyes lenne a nemi identitásukat egy kissé radikális módon megélő embereket addig ütni, törni a csontjaikat (ha tört már el valamink, sejthetjük, hogy az mennyire fáj), összezúzni a belső szerveiket, hallgatni az üvöltésüket, amíg el nem hallgatnak, mert a belső vérzéseik mértéke és/vagy a létfontosságú szerveikre mért ütések száma meg nem haladja a kritikus értéket. Mondjuk felreped a szíve, és a vérnyomás szétrepeszti a mellhártyát. Akik ezt a gondolatot terjesztik, nyilván azt gondolják magukról, egy szolid középutat képviselnek és csak úgy duzzadnak a toleranciától. Hiszen nem vertek meg senkit. Ha az én ismerősöm mond ilyesmit, szó nélkül hagyom ott és nem lelkesen terjesztem a véleményét, hanem soha többet nem állok vele szóba addig, amíg ezt az állítását az utolsó szóig vissza nem vonta. Akkor elbeszélgethetnénk arról, mit is akart mondani tulajdonképpen.

Ma, Magyarországon, teljesen önkényes szempontok alapján kirekesztenek egy csomó embert. Azt gondolom, ezzel szemben csak egy radikális demokráciaigénnyel lehet fellépni. Már ha értelmezhető ebben az esetben a “radikális” szó, ugyanis a szoft megközelítés csak szoft kirekesztést fog eredményezni. Jelzem, az idézetben szereplő véleményt nem nevezném mérsékeltnek. Ha valamelyik fasiszta majom erre jár, és elolvassa az idézetben szereplő mondatokat, akkor azt fogja gondolni, lám, nem hiába birkóztam a zsarukkal és dobáltam a buzikat, mert magukat intelligensnek és mérsékeltnek beállító emberek is ezt akarják csinálni, csak valamiért még nem merik. Szóval aki ezt a gondolatot érvként hozza fel, valójában elkötelezett híve a buziverésnek.

Az általam elképzelt világban természetesen mindenki azt gondol, amit akar. Lehet homofób. Lehet xenofób. Utálhatja a zsidókat és a cigányokat. Ezt el is mondhatja, élhet a szólásszabadságával.

De.

Egy hajszálnyilval sem csorbíthatja mások törvény adta jogait. Ha egy felvonulást a rendőrség engedélyez, akkor ott nem röpködhetnek sörösüvegek. Onnantól kezdve az a demonstráció ugyanolyan szent, mintha az árván maradt koalakölykök mellett tüntetnénk. Akkor is, ha a felvonulók undort keltenek egyesekben. Szervezzenek ellentüntetést, és nézzük meg, hányan jönnek el, nézzük meg, ténylegesen mekkora az undorodók tábora. Nem kirekesztő sztereotípiák döntik el, hogy vállalhatnak-e valakik gyerekek vagy sem. A gyerekeket ismerő szakembereknek kell szakvéleményt formálniuk, hogy a gyerek fejlődését károsan befolyásolja-e ez a lépés. Ha ezt nem tudják bizonyítani, demokratikus alapelv, hogy őket nem lehet eltiltani a gyerekvállalástól — demokráciában ugyanis nem valaminek az engedélyezését, hanem valaminek a korlátozását szokás indokolni.

A tolerancia nem azt jelenti, hogy igazat adunk valakinek. Azt jelenti, elviseljük a jelenlétét, akkor is, ha minket zavar. Ehhez képest akadnak, akik másként gondolkodók és élők agyonverését támogatják. Számomra majdnem indifferens, hogy csak verbálisan, vagy reális sörösüvegekkel kísérletezve. Én csak érvelek ellenük (mármint a hozzám képest másképp gondolkodók ellen) — és, ha elég szélsőségesek, támogatom a társadalmi kiközösítésüket. De elviselem őket. Nem akarom őket agyonverni, nem akarom a szólásszabadságukat erőszakkal korlátozni, és ha ezt valaki megtenné, azt tartanám a nagyobbik rossznak.

Ja, és a tolerancia semmiképpen sem azt jelenti, hogy én tűrök, miközben nektek mindent szabad.

Mostantól csak a leggörényebb fasiszta hazudozók állíthatnak majd olyat a legközelebbi melegfelvonulás előtti Nap-keltében (ahogy azt Jónás Levente, a Jobbik kommunikációs igazgatója tette az idén) hogy a “a Jobbik tüntetésein nincs balhé”, meg hogy “Magyarországon nem éri hátrányos megkülönböztetés a melegeket”. Azt is érdemes regisztálni, hogy már megint ugyanaz a szélsőjobboldali szutyok öntött ki az utcára, már megint azokat verték, rugdosták és dobálták, akiket a jobboldal szofisztikáltabban vagy durvábban, célozgatva vagy nyíltan szalonképtelennek nyilvánított.

A Fidesz most nem tartott rendkívüli sajtótájékoztatót, hogy szolidaritását fejezze ki a bántalmazott magyarok mellett — holott az a csürhe tombolt megint szombaton, akivel nem olyan régen még ők is kokettáltak. A legnagyobb ellenzéki párt ismét nem tiltakozott egy olyan atrocitás ellen, amikor szélsőséges elemek alkotmányos jogaik gyakorlásában akartak megakadályozni teljesen törvényesen viselkedő magyar állampolgárokat. A Jobbik honlapján még most sem található egy csoffadt kis bocsánatkérő nyilatkozat sem; egyelőre még nincs köpönyegszaggatós, hamufejreszórós, kétségbeesett elhatárolódás a szélsőséges elemektől, a neten keringő diadaljelentésektől, amelyek szerint sikerült szétkergetni a “buzicsordákat”. Pedig ezek a szövegek elismerően veregetik a Jobbik vállát — ami minden demokratikus pártnak vérciki lenne.

Az egyetlen öröm az ürömben, hogy egy ilyen melegfelvonulás után már azok sem maradhatnak csöndben, akik eddig biztos, ami biztos alapon hallgattak. Lendvai Ildikó vasárnap kiadott közleményében nem csak a megbélyegzést nevezte bűnnek, de immáron világosan és félreérthetetlenül elkötelezte magát a homoszexuális párok regisztrált élettársi kapcsolata mellett. Ez mindenképpen egy nagyon fontos lépés lenne; a jelenlegi helyzetben pedig komoly esély is van ennek a gesztusnak sem utolsó lépés tényleges megtételére. És most, a repülő sörösüvegek és homokkal teli zacskók után talán Semjén Zsoltnak sem kell úgy éreznie, hogy keresztényi erkölcsével összeegyeztethetetlen, ha embertársai hátrányos megkülönböztetésese ellen küzd. (Ettől függetlenül nincs felőle kétségünk: meg fogja találni a módját, hogy így érezhessen.)

Mindenkinek döntenie kell. A szombati atrocitások hátterében nem volt olyan állítólagos provokáció, mint a miniszterelnök őszödi beszéde. A rendőrség is visszafogottan és törvényesen intézkedett, nincsenek kilőtt szemek, amikre mutogatni lehetne. Most látszólagos mentség sincs. Kétezer embert egyszerűen és világosan láthatóan pusztán csak azért próbáltak megalázni és fizikailag bántalmazni, mert mások, mint ahogy azt egyesek szeretnék. Ez tűrhetetlen, elfogadhatatlan és kibírhatatlan. Aki ezeket a bűncselekményeket támogatja, az lényegben maga is bűnöző — bűnözőként kell megbélyegezni és kirekeszteni. Aki tevőlegesen vesz részt ilyesmiben, azt példásan és brutális szigorral kell megbüntetni. Nem lehetünk nyugodtak addig, amíg Magyarországon ilyesmi előfordulhat.