I hate it here

Csak azt nem értem, miért gondolja Fodor Gábor, hogy ha pártja ezentúl azt mondja, amit a Fidesz, akkor az nekik nyerő lesz. Miért gondolja, hogy nem így fog a leggyorsabban eltűnni a süllyesztőben; miért gondolja, hogy jó ötlet “lebegtetni” az előre hozott választások eredményét. Tényleg azt gondolják, hogy erre izzik az a szűken 5%-nyi liberális szavazó? Tényleg a mostani álláspontjuk emlékeztet leginkább egy felelős, értelmiségi, liberális álláspontra?

Gyurcsány Ferenc nyilvánosságra hozta javaslatait. Kicsit pontosabban: nyilvánosságra hozott valamit, amit jobb híján javaslatoknak nevez. A valóságban nem annyira javaslat ez, mint a szűk mozgástér definiálása. (Rögzítsük: ha nem csapja be saját választóit, akkor a Fidesznek sincs nagyobb mozgástere. Ha persze szemrebbenés nélkül hazudik, és hatalomra kerülése esetén kábé azt csinálná, amit az MSZP, akkor persze van valamennyi laufja. Csak hát eddig azt hallottuk, hogy az ekkora hazugságokon akár randalírozásig menően fel szabad háborodni.) Nem vagyunk még fél évnyira attól a pillanattól, amikor a magyar polgárok néhányszor háromszáz forintnyi tehernövekedést utasítottak vissza — látványos kiadáscsökkentést ebben a helyzetben tényleg csak egy súlytalan ellenzéki erő követelhet. Ha kíváncsiak vagyunk, ténylegesen, konkrétan, részleteiben mit gondol erről a javaslatról az SZDSZ, és tájékozódni szeretnénk a párt honlapján, akkor először még mindig a fergeteges győzelmét ünneplő pártelnök arcképén kell átklikkelnünk, hogy aztán találjunk egy nagy rakás semmitmondó semmit, amelynem hangzatos lózungjai leginkább a Fidesz felelősségkerülő sajtóközleményeire emlékeztetnek:

“Az SZDSZ álláspontja az, hogy ez a program nem az ország túlélésének a programja, hanem Gyurcsány Ferenc túlélésének a programja.”

Így, érdemi indoklás nélkül ezt akár Szíjjártó Péter vagy Cser-Palkovics András is mondhatta volna; ennél lejjebb adni márpedig nem nagyon lehet. Az egészben természetesen az a legszánalmasabb, hogy amíg a Fidesz követelőzése, hisztériája és IQ-mentessége mögött nagyon is komoly és kézzel fogható erő van, addig az SZDSZ mögött nincs semmi. Se erejük, se víziójuk, se koherens, értelmes javaslataik, se programjuk, se pártegységük nincs, ráadásul a közvélemény-kutatások szerint még választóik sincsenek (így aztán zsarolópotenciáljuk sincs, hiszen egy esetleges előre hozott választásokkal minden jel szerint ők buknák a legnagyobbat). A pártelnök egy gyalázatos csalássorozat lelepleződése révén kerülhetett hatalomba, elődje az istennek se áll fel a frakcióvezetői posztból. Ez a párt akarja, hogy elhiggyük: mostantól ők fújják a passzátszelet?

Amennyiben a kormányfő programja konkrét javaslatok formájában a parlament elé kerül, az SZDSZ természetesen tárgyal azokról és a frakcióban nem rendelnek el kötelező szavazást, de a frakciófegyelem miatt a pártelnök biztosra vette, hogy minden képviselőjük elutasítja majd.

Alighanem ez az a lózung, amivel az SZDSZ majd megpróbálja elkerülni az arcvesztést. Most tökös gyerekek, és jól beintenek a miniszterelnöknek; az benyújtja a javaslatait, “tárgyalnak” róla, és ez majd “meggyőzi” a frakció részét vagy egészét. Próbálnak úgy csinálni, mintha ennek az egésznek lenne jelentősége, mintha nem az ő torkukon lenne a kés, mintha a tárgyalásoknak valódi jelentősége lenne. Mintha nem lenne simán elképzelhető, hogy szdsz-es politikusokat kilóra vesznek meg.

Kár, hogy ez így, ebben a formában, nagyon-nagyon átlátszó. Ha az SZDSZ még mindig egy olyan párt lenne, amelyiknek kézzel fogható, egységesen képviselt, markáns értékrendje lenne, akkor talán lenne félnivalónk. Így, hogy a legnagyobb ellenfél egy éppen csak hatalomba került, előtte pedig többszörösen is elbuktatott, pártja és saját politikai identitásában is bizonytalan, alapvetően gyenge politikus, izgulni nem nagyon lehet. Inkább csak unalmas és fárasztó ez a súlytalan, tartalmatlan hazudozás.

A Hellboy 2 egy jottányival sem teljesít többet, mint amennyit ígér: egy képregény-adaptációra építkező, dögös akciófilmet. Ennek a műfajnak az elvárásait viszont messze átlagon felül teljesíti.

A lenyűgöző látványvilág, a pörgős, izgalmas és meglepő fordulatokban valamint humorban is ugyancsak bővelkedő történet mellett persze minden más elég másodlagos. Ezen másodlagos tényezők közül talán még a zenét érdemes kiemelni, mint minőségi munkát. A rendezés néha lehetne lényegesen gördülékenyebb, néhol egy kicsit túlságosan szájbarágósag a konfliktusok, dilemmák és tanulságok. A színészi játékra úgy en bloc feltétlenül igaznak bizonyult az az ökölszabály, hogy ahol ennyi mindent oldanak meg számítógéppel, ott a színészi játék jelentékeny mértékben elsorvad. Selma Blair, amennyire ügyesen oldotta meg a feladatát a Doktor Szösziben, annyira lapos és unalmas figura most — a többiek csak azért nem okoztak csalódást, mert nem is igen vár tőlük semmit az ember. A dialógusok színvonala ráadásul pontosan erre a szintre van belőve — néha bizony nem sikerül megúszni a gyerekes keménykedést vagy a gyerekesen bárgyú romantikát. Na de érdemes szem előtt tartani: a mély jellemformálás már nem volt része annak az üzletnek, amit a készítők megkötöttek velünk. Feszített tempójú, kemény és izgalmas akciófilmről volt szó, és nem igényesen szőrszálhasogató drámáról.

Az első részhez képest ugyanakkor feltétlenül előrelépés, hogy a paranormális csapatban most sokkal kevesebb a statiszta, sokkal komolyabb szerep jut mindenkinek. Hellboy, a túlvilágról átszivárgott démon természetesen továbbra is a csapat ütőereje, így nyilván erősen domináns az akcióra épülő filmben. Ugyanakkor például a pszichonikus képességekkel rendelkező, kétéltű Abe-nek most nem az a legfőbb erőssége és haszna, hogy tud úszni; hamar adódik megfelelő bizonyítási lehetőség az új csapattagnak, az ektoplazma-médium Johann Kraussnak is. További pluszpont az első részhez képest, hogy a fő ellenfél, Nuada herceg lényegesen kevésbé triviális jelenség, mint az előző részben a náci/sátánimádó/démonidéző banda volt. Valódi egyéniség, részigazságokkal, komoly ütőkártyákkal és kézzel fogható gyengeségekkel, nem utolsósorban pedig megfelelően kidolgozott háttérrel. Múltja és családja van, értelmes dilemmákkal küzd és a maga értékrendjén belül racionális döntéseket hoz. Akár azonosulni is lehet vele, ami rögtön izgalmasabbá teszi az egész filmet.

Amíg az első rész elsősorban az Indiana Jones filmek által megteremtett történetvezetési, formai hagyományokat követte, addig a második epizód elsősorban a Végtelen történet átal megkezdett, és azóta már ugyancsak sokak által kitaposott úton halad tovább. A csodalények és az emberek világa konfliktusba kerül egymással. A gonosz és intoleráns emberiség (na igen, néhol a klisék is kissé velőtrázóak) szépen lassan mindenki más elől elszívja a levegőt. A nem-emberek között akadnak, akik tudatosan a passzivitást és az elmúlást választanák, inkább, minthogy évezredek után ismét újrakezdjék a véres háborúkat. És ahogy az lenni szokott, akadnak, akik az aggresszióhoz fordulnának, mielőtt végleg elvész minden.

Ez az alaphelyzet persze azt is jelenti, hogy Hellboy természetfeletti eredete ugyancsak zárójelbe kerül: kiderül, hogy az emberi valóság mögött/mellett/alatt ott van egy másik, rejtett világ is, ahol valaki piros bőrrel és ménkű nagy szarvakkal nem is igazán lehet feltűnést kelteni. Innentől kezdve viszont teljesen más jelleget öltenek Hellboy megbízatásai — hiszen nem a világot, hanem csak a világ birtoklásáért küzdő egyik érdekcsoportot kell képviselnie, amelyik ráadásul egyáltalán nem is biztos, hogy a legszimpatikusabb.

A készítők szemlátomást bíztak a kasszasikerben, a befejezés ugyanis semmiképpen sem lezárás, és elvarratlan szál is maradt bőven. Ha a következő is epizód is ugyanezt a minőségi szórakoztatást jelenti majd, egészen nyugodtan bevállalhatjuk majd azt is. Azért arra a feszült várakozásra azért ne számítsunk, mint ami az új Batman-széria második részét övezte. Ez itt mondjuk a nagyon jó másodosztály.

Ha röviden és velősen akarnánk összefoglalni Mérő László írásának lényegét, azt kéne mondanom: ezek az egyetemi tanárok aztán rohadtul ráérnek. Nyolc órában dolgoznak, és akkor még sírnak, hogy nem végezhetnek vállalkozóként pluszfeladatokat (oktatási tevékenységet) saját egyetemüknek.

Kíváncsi lettem már, mitől ér rá ennyire Mérő László — mert azt valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy ő heti negyven óra munka európai színvonalú oktatási/kutatási tevékenység után még akkora összegekért akar vállalkozni, külföldi diákokat tanítani, ami miatt megéri neki a picsogás. Nézzük meg tehát, mit ír neki, mint egyetemi tanárnak elő saját egyeteme! Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az ELTE foglalkoztatási követelményrendszere (pdf formátumban) mindenki számára elérhető:

74. §

(1) Az oktató a heti teljes munkaidejében (40 óra)

a)a munkaköri leírásában – az egyes karok képzési és kutatási tevékenységéből adódó sajátosságok szerint – meghatározott oktatási tevékenységet folytat,

b) legalább 1/3 részben tudományos tevékenységet végez, valamint

c)a munkáltató rendelkezése szerint, munkaköri feladatként ellátja azokat a közéleti feladatokat, amelyek összefüggnek az Egyetem működésével, és igénylik az oktató szakértelmét.

[...]

74/A. §

(1) Az oktató – két tanulmányi félév átlagában, a 75. §-ban foglaltak szerint – legalább heti tíz órát köteles a hallgatók felkészítését szolgáló előadás, szeminárium, gyakorlat, konzultáció megtartására (a továbbiakban: kötelező óraterhelés) fordítani.

Azt gondolom, Hiller István (nem mellesleg: maga is ELTE-s oktató) sasszeme itt valami olyasmit pillantott meg, ami tényleg figyelemreméltó. Ha előkapjuk a zsebszámológépünket, elég gyorsan kiderül, hogy egy professzor úrnak 10+40/3=23 óra 20 perc fix meló van előírva. Utána azt csinál, amit akar. Ha a dékánja szívatni akarja, akkor még a nyakába sóz valamilyen bizottsági tagságot, de ha jóban van a dékánnal, akkor akár arra is juthatnak, hogy Mérő úr éppen ráér, a követelményrendszerben teljesített feladatait teljesítette, akkor miért ne oktathatna mondjuk külföldi diákokat súlyos vállalkozási pénzekért? Mi, adófizetők pedig ugyancsak dotáljuk ezt a tevékenységet, mi ugyanis teljes állásért fizetjük Mérő Lászlót, aki — adott esetben — munkaidejének 41,75%-ban nem csinál semmit, ami mérhető lenne. Jelentkezzen, aki szerint ez nem vérlázító, és/vagy aki nem szeretne olyan helyen dolgozni, ahol munkaidejének szűk felében azt csinál, amit akar — adott esetben vállalkozóként dolgozik saját munkahelye számára. Hány cég vagy intézmény tolerálhatja ezt az állami pénzből fenntartott magyar felsőoktatáson kívül?

Ha még nem hányunk sugárban, akkor érdemes azt is figyelembe venni, hogy Mérő úr jó eséllyel — évekig az ELTE adminisztrációjának közvetlen közelében dolgozóként ezt kvázi biztosra állíthatom — a magyar állam infrastruktúráját használja felbecsülhetetlen értékű vállalkozási tevékenységének műveléséhez. Égeti a villanyt egyetemi dolgozószobájában, nyomtat, fénymásol, télen melegszik, használja az ELTENET-et, az ELTE könyvtárát és ezért egy huncut vasat nem fizet. Miért is fizetne, amikor főállású egyetemi tanár? Igaz, olykor normál órabérének dupláját markolja fel vállalkozóként; csakhogy ennek elválasztása nem történik meg.

Szögezzük le: semmi kifogásom az ellen, hogy egyetemi tanárok vállalkozók legyenek. Ha Mérő László Hiller István drákói szigorúságú rendelete után inkább az egyetemi szférán kívül akar vállalkozni, én örülnék, ha megtehetné. De előbb szeretném látni, hogy az ELTE a munkaidejével őt az utolsó nanoszekundumig elszámoltatta. Vállalkozzon Mérő László hétfőtől péntekig 0 és 8 óra, valamint 17 és 24 óra között tetszőlegesen, illetve hétvégén bármikor! De ha Mérő László, Galaxis-szerte egyedülálló szakember munkaidőben külföldi hallgatóknak, vállalkozóként tart előadást, akkor az ELTE, legyen olyan kedves, azonnal hatállyal rúgja ki.

Majd meglátjuk, fegyelmivel elbocsátott ex-ELTE-s oktatóként mekkora lesz Mérő László imázsa. Mennyire lesz ő kelendő akkor, ha nem firkanthatja oda a neve alá egy pályázaton: “az ELTE egyetemi tanára”. Mert lojalitása az egyetem iránt szemlátomást csak addig terjed, amíg ott módjában van sokszorosan meglopnia és megzsarolnia a közt. Érdemes lenne látni, valóban van-e akkora fiú, hogy a cikkében említett Cicafül Bt. főállású beltagjaként is megkeresse a kenyérre valót.

Komolyan kíváncsi lennék, hányan vették a fáradságot, hogy újranézzék Tim Burton 1989-es Batmanét. Csak mert a kritikusok többsége egyetérteni látszik abban, hogy Tim Burton filmje egy másodlagos kis lazaság, bezzeg Christopher Nolan odatette a tutit, Heath Ledger pedig leiskolázta Jack Nicolsont.

A kíváncsiságom nyilván abból fakad, hogy én valahol elég nagyot csalódtam a Sötét Lovagban; más szempontból viszont messze felülmúlta minden várakozásomat. A trailerek alapján egy másodpercre megkoreografált, pörgős, az első részhez hasonlóan elegáns darabra számítottam. Ehhez képest egy mérhetetlenül sötét, happy end mentes akciódrámáról beszélünk, amelynek tempója fényévekre van a pörgőstől. Inkább közétempósnak mondanám, ahol az ütemet a Joker által megtestesített, lassan, de megállíthatatlanul előregördülő Végzet adja.

Újranéztem az “eredetit” is. Nos, Tim Burton filmje nem kevésbé remekmű, mint a Joker-sztori új feldolgozása. Hatásában sokkal inkább idézi a klasszikus képregények hangulatát; sötét, de azért nem véresen komoly, groteszk, de nem undort keltő. Jack Nicholson pedig egy zseni: a arcának vigyorgó maszkja alatt egy ezerarcú szörnyeteg, egy komplex és az őt a film nagyobbik felére definiáló tragédia következtében némileg hasadt személyiség lapul. Amelyben egyszerre ismerhető fel a nagystílű bűnöző, a piti kis utcai rablógyilkos, a machiavelliánus cselszövő, a pszichopata utcai harcos és a gonosz tudós archetípusa. Heath Ledger ehhez képest egy szimpla pszichopata. Annak persze nagyon meggyőző: nyugodtan mondhatjuk, első osztályú színészként végzi feladatát. De a feladatán kívül nem végez el semmit. Gonoszsága végletesen egydimenziós.

A különbség nem abban van tehát, hogy Tim Burton rosszabb rendező lenne, mint Christopher Nolan. A világunk lett ennyivel sötétebb. 9/11 óta a nyugati civilizációnak is leesett, hogy van olyan, hogy hagyományos értelemmel felfohatatlan gonoszság. Hogy vannak olyan bűncselekmények, amelyek ellen a hagyományos bűnüldözés nem ér semmit. Ha van egy repülőgépünk, tele civilekkel, amelyik a World Trade Center felé tart, akkor már nincs jó megoldásunk, de időnk sem arra, hogy reagáljunk. Amerikának ez a sokkja mélyen és félreismerhetetlenül ott van a filmben; finom, de azért közvetlen utalások vannak magára 9/11-re is.

A szuperhős-sztorik megkerülhetetlen dilemmája, hogy a hős — a törvény betűje szerint — maga is bűnöző. Elvitatja az erőszak monopóliumát a hatóságoktól, és maga intézkedik, rendszerint azért, mert a hatóságok, ilyen vagy olyan okoknál fogva, de tehetetlenek. Tim Burtonnél a megoldás még egyszerű volt. Joker vagyis Jack Napier egy hatalmas erőforrásokkal és messze átlag feletti intelligenciával rendelkező crime lord. Jól képzett, kompetens embereket mozgató főgengszter, akit, bár eltorzít a gonoszság, mégis nagyon is kézzel fogható célokkal rendelkezik. Hatalmat és bosszút akar. Mem éri be azzal, hogy megkerüli a hatóságokat — végleg le akar velük számolni velük, bosszúból azért, ami vele történt. A képregények világában, Gotham City disztópiájában, ahol a bűnnek nincsenek technikai korlátai, ez egyáltalán nem egy irreális terv. Joker motivációi pedig a mi világunkban is kézzel foghatóak és érvényesek. Így aztán a végére minden a helyére kerül: Batman voltaképpen nem más, mint a rendőrség magánpénzből finanszírozott különleges ügynöke. Kilétét nem fedi fel, de a film végére formálisan is alárendeli magát a hatóságoknak; mi több, ezek a hatóságok a rendrakásban is komoly szerepet játszanak. Joker célzott likvidálása után jöhetnek a rendőrök és az ügyészek, minden visszatérhet a rendes kerékvágásra. A Nicolson-Jokerhez elég lett volna egy különlegesen jó rendőr és egy sokkal jobban finanszírozott rendőrség. Noha gonosz volt, mégsem volt más, mint egy bűnöző, aki a hagyományos bűnüldözési eszközökkel kezelhető. Meg kell találni, ártalmatlanítani kell és annyi.

Heath Ledger Jokerére mindebből egy szó sem igaz. A semmiből jön és a semmibe megy. Gonosz a gonoszságért, hatalmának semmiféle racionális magyarázata nincs. Nem világos, hogyan képes valaki egy maroknyi szökevénnyel az őrültekházából felforgatni egy egész várost, Jim Gordonostul, Harvey Dentestől, kommandósostul, honnan van ekkora hatalma mások pszichéje felett. Figurája alig értelmezhető másképpen, mint allegorikusan: Joker a testet öltött Gonosz. Elpusztíthatatlan és kijátszhatatlan — az ellene folyó hatósági hadműveletek nem egyszerűen céltalanok: értelmetlenek. Mivel nincs múltja, abból motivációk sem eredhetnek, így aztán célja sincs — mármint az esztelen pusztításon, a Jó elleni fekete kereszteshadjáraton kívül.

Ez a Joker nem bűnöző: terrorista. Az igazságszolgáltatás, a maga fékeivel és biztosítékaival egyszerűen nem működik ellene. Mivel gyorsan és pusztító hatékonysággal korrodálja az egész rendszert, mire egy akármilyen parancs, terv, utasítás átfut a rendszeren, addigra az vagy hamvába hol, vagy abszolút felkészülten találja a célpontot. Előbb vagy utóbb mindenki Joker hatása alá vagy manipulációi áldozatául esik és onnantól kezdve, akarva vagy akaratlanul, de neki dolgozik. Ki naivitásból, ki hiszékenységből, ki félelemből, ki azért, mert azt gondolja, képes lesz irányítani ezt az eszelőst. Aztán persze ráfarag. Joker számára ugyanis az alvilág sem végállomás; totális pusztulást akar, semmi mást.

A fentebb említett, önbíráskodás-dilemma tehát sokkal kínzóbb lesz. Batman nem egy gyorsított megoldás egy olyan problémra, amit a társadalom, előbb vagy utóbb, de maga is megoldhatna. Batman az egyetlen, aki tenni tud valamit, pontosan azért, mert a társadalom tehetetlen. Joker ellen csak egy egyén léphet fel: méghozzá egy kivételes képességű, és a társadalmon kívül álló egyén. Kissé sarkosan fogalmazva: Bruce Wayne-nek valódi bűnözővé kell válnia ahhoz, hogy betölthesse a neki jutó szerepet. Ezzel viszont még keményebb döntési helyzetbe és még erősebb társadalmi nyomás elé helyezi azokat, akikben megbízott. Így persze még jobban elszigeteli magát a társadalomtól. Immáron nem csak a kötelesség szava akadályozza meg abban, hogy személyes kapcsolatai legyenek — mostantól kezdve mindenki, aki kapcsolatba lép vele, az egésze egzisztenciáját teszi kockára. Ráadásul, ha belegondolunk, ez a veszély Batman oldaláról is folyamatosan ott van: ha egyszer történetesen nála szakad el a cérna, akkor nyilván azokat likvidálja majd először, akikkel a legközelebbi kapcsolatban állt.

A film egy hihetetlenül érdekes és filozófiailag is értékes trükkje, ahogy végül mégis megteremti a morális felhatalmazást Bruce Wayne számára. Mind Wayne, mind Gotham City civil lakossága bizonyítja ugyanis: vannak olyan alapértékek, van az emberi méltóságnak egy olyan szintje, amelyet semmiképpen, még az életük árán sem hajlandóak feladni. Bruce Wayne leleplezni is hajlandó magát, ha ezzel szolgálhatná a közjót. Egy másik szituációban a városlakók bizonyítják be, hogy egy bizonyos határon túl már a kisember sem zsarolható. Ez pedig kulcsfontosságú mozzanat ahhoz, hogy Batman megmaradhasson a demokrácia hősének (ennek fontosságát több szereplő is aláhúzza): ha ugyanis a nép úgy döntene, hogy márpedig neki a saját élete fontosabb, mint a béke és az igazság, akkor nincs az a lángpallosú igazságosztó, aki legitim módon oszthatná a pofonokat. (Hogy hős csak az lehet, akinek az önérdeke másodlagos, az teljesen nyilvánvaló.) Így, bár végül a film összes hőse kudarcot szenved, legalább a további harchoz megteremtődik a stabil hátország.

Nagy kár, hogy a film egésze nem mindig nő fel ehhez a hihetetlenül igényes és sokszínű mondanivalóhoz. Egészen biztos például, hogy túlságosan hosszú. Miközben a Batman-Joker párbaj drámaisága kellene, hogy fogva tartson bennünket, a készítők elképesztően sok időt fecsérelnek arra, hogy Gotham maffiafőnökeit újra és újra felvonultassák. Legalább négy-öt szereplő van, aki alig mutatkozik a vásznon, viszont egyszerűen muszáj lenne arcról is fejben tartani. Néhol ugyancsak lehetne vágni a jelenetekből, mindenféle értékvesztés nélkül, néha nem ártana sokkal kevesebbet pepecselni mindenféle aprósággal. Piti utcai verekdésből, bandaháborúból például messze több van a kelleténél. Persze ez nem árt egy sima Batman-moziban — csakhogy most egy olyan elementáris erejű, morális és fizikai küzdelemnek lehetünk szemtanúi, amely mellett minden ilyen hülyéskedés felesleges. Koncentrált cselekményre lenne szükség.

Mellékszereplő mivoltukhoz képest is indokolatlanul el lett hanyagolva a Lucius Fox és Alfred alakja. Holott ők hagyományosan a tradíciót, a józan észt és a megingathatatlan erkölcsiséget képviselik — nagyon jót tett volna a filmnek, ha az általuk képvselt ellenpont egy kicsit hangsúlyosabb, karakteresebb és emlékezetesebb lehetett volna. Michael Caine és Morgan Freeman amúgy is olyan színészek, akiknek az epizódalakításai bármilyen alkotást könnyebben befogadhatóvá tesznek… és ez bizony ugyancsak ráfért volna a Sötét Lovagra.

Amit azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni: Christopher Nolan kifejezetten törekedett arra, hogy filmje egyedi legyen a Batman-témában. Gotham Cityben többet süt a nap, mint eddig bármikor. A karakterek ugyanúgy elevenebbek, valóságosabbnak tűnnek, mint ahogy már a Batman: Kezdődik is elrugaszkodott az eddigi feldolgozások “képregény-szerű” koncepciójáról. A lezárás pedig, miközben nagyon katartikus, már előrevetíti a folytatások ígéretét. Érdekes lesz látni, azok képesek lesznek-e megugrani az ezen, második epizód által igen magasra feltett lécet.