I hate it here

Amikor azt olvastam, hogy Horváth Gyula, a Fővárosi Közgyűlés Városképvizsgálati Bizottságának szocialista alelnöke javasolta, hogy Budapesten ne engedélyezzenek nagy létszámú futóversenyeket, még csak szimplán hüldeztem. Amikor odáig jutottam az olvasásban, hogy mindezt Ughy Attila, a bizottság fideszes elnöke is helyeselte, akkor viszont már a gyomrom is felfordult.

A Fidesz ugyanis a főváros forgalom-akadályozó nagyhatalma. Naggyűléseik (és több naggyűlést tartanak, mint a többi párt összesen) helyszínének meghatározásakor az első számú szempont, hogy Budapest normál közlekedési útvonalainak a kellős közepére szervezzék, ha éppen nem baktatnak keresztül az egész városon fáklyákat vagy gyertyákat lengetve. Ughy Attila mégis képes volt kipréselni magából, hogy a futóversenyeknek máshol lenne a helye, konkrétan ott, ahol “nem okoznak ennyi galibát”. Bakker, Ughy Attilától ezután minimum elvárom, hogy egyetlen fideszes dzsemborira se menjen el, amit nem a Hűvösvölgybe, a János-hegyi kilátóhoz, vagy Budapest akármelyik másik, forgalomtól elzárt részére szerveznek.

A magam részéről persze azt gondolom, hogy a város arra való, hogy használjuk. Naggyűlésre, futóversenyre, felvonulásra vagy közlekedésre. Tekintettel arra, hogy sem a naggyűléseket, sem a futóversenyeket, sem az egyéb banzájokat nem szerdán 9-14 óráig szokás tartani, hanem jellemzően hétvégén vagy ünnepnapokon, ezért azt sem érzem, hogy az ilyen rendezvényekre kiadott közterület-használati engedély aránytalan érdeksérelemmel járna. Szemben Trenycsényi Zoltán szombati Népszabadságban megjelent, demagógiától fröcsögő írásával, én arról is meg vagyok győződve, hogy aki a Belvárosban szerez magának ingatlant, annak azzal is kötelessége számolnia, hogy nem a béke és nyugalom szigetén vásárolt be. Aki csodálkozik, netán felháborodik azon, hogy az Oktogonon időnként élet is van, az szimplán nem érti, miről szól egy nagyváros. Mit nagyváros: Bristol nem túlzottan nagy, de ott is pezsgőbb, élettelibb és emberarcúbb a szimpla péntek-szombati éjszakai élet a belső kerületekben, mint Budapesten Szilveszterkor.

Na de Ughy Attila nem is lehetne a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség felesketett katonája, ha itt megállt volna. Most, amikor a főpolgármester nyomására mégis lehet majd futóversenyt tartani, természetesen az összes, ügyben megszólalót lekörözte a véleményével: “arról van szó, hogy ezek mögött a rendezvények mögött komoly erők húzódnak meg, … üzleti érdekek vannak a háttérben“.

Persze vakság lenne azt állítani, hogy ezek mögött a rendezvények mögött nincsenek üzleti érdekek, de továbbra is fenntartom, hogy az haszon/érték arány elsöprően jobb egy ezreket megmozgató, másoknak is pozitív példát mutató, mindenki előtt nyitva álló futóverseny, mint mondjuk egy Fidesz-naggyűlés esetében. Ráadásul utóbbiakra mondjuk a Millenárist vagy valamelyik sportcsarnokot is nyugodtan ki lehetne bérelni, ha már olyan kínzó fájdalmat okoz nekünk, ismét ahogy Ughy Attila fogalmaz, azon egyszerű városlakók érdeke, akik az adott időpontban csak közlekedni szeretnének. Pláne Magyarországon, ahol szimplán katasztrofálisan állunk tömegsport-ügyileg, és ahol, ha a karvalytőke (vagy mit tudom, én, milyen “komoly erőkről” beszélt a bizottsági elnök), nem szervez ilyen, az egészséges életmódról rendezvényeket, akkor a magyar államtól vagy a Fidesz-Magyar Polgári Szövetségtől akár fel is fordulhatnánk koszorúér-görcsben.

Győzött a papírforma, a Parlament ugyanolyan hímsovén, mint a magyar társadalom. 132 igen, 97 nem, és 118, rendkívül gerinces módon tartózkodó — ennyit lehetett a magyar Parlamentből lelkiismereti alapon kipréselni a nők arányosabb országgyűlési képviselete érdekében. A magam részéről persze már a “lelkiismereti szavazást” is egy elég puha megoldásnak tartottam. Minden bizonnyal sokat elárul a diszkrimináció természetéről, hogy az ellene való küzdelemben a pártok, frakciók nem tartották fontosnak a máskor szemrebbenés nélkül megkövetelt pártfegyelmet. Még gondolatkísérletnek is abszurd, hogy Orbán Viktor engedélyezze a saját, illetve a pártvezetés álláspontjától való, lelkiismereti alapon történő elszavazást mondjuk az egészségügyi reform esetében.

Mindez persze a többi pártra is igaz, legkevésbé talán a szocialistákra, akiknek már van saját kvótarendszerük. Ennek hatékonyságát, elégségességét persze lehet vitatni, de mindenesetre momentán az MSZP tűnik az egyetlen olyan pártnak, amelynek intézményes víziója van arról, hogyan kellene a nők diszkriminációját megszüntetni, vagy csökkenteni.

A kérdés persze elsősorban az, mi várható a kudarc után. Korábbi álláspontommal ellentétben ma már nem gondolom, hogy Sándor Klára és Magyar Bálint rosszul tette volna, hogy beemelte a kvóta gondolatát a közbeszédbe. Számos érv és ellenérv elhangzott, pártok feletti szövetség is alakult a női érdekek védelmére, ami már önmagában komoly eredménynek minősül. Ez talán ahhoz is hozzájárul majd, hogy a kvóta kérdését adott esetben újra fel lehessen vetni.

A kialakult helyzet azt gondolom, a közvélemény felelőssége is megnő. Abszolút nem lesz mindegy, hogy mit igazolunk vissza a Parlement szavazásából leszűrhető üzenetből. Megköveteljük-e az általunk preferált pártoktól, hogy most, amikor az országos szabályozás lehetősége elbukott, tegyenek meg saját hatáskörükben mindent a nők arányosabb képviseletéért? Hajlandóak vagyunk-e elutasítani azokat a politikai nyilatkozatokat, amelyek a nők hátrányos helyzetét “természetesnek” nevezik? Egyéni képviselőkre való szavazáskor szempont-e lesz számunkra a női egyenjogúságra való törekvés?

Dicséretet ugyanis semmiképpen sem érdekel a 215, puha vagy kemény nemmel szavazó képviselő — azt azonban talán nem kell feltételeznünk, hogy valamennyien véres szájú, nőellenes aktivisták lennének. Eléggé valószínű, hogy a közvélemény elég masszív nyomása esetén többen közülük akár előítéleteik ellenére sem merték volna nem támogatni a javaslatot. A feladat tehát valamennyiünk számára adott — még ha sziporkázó eredményekre a túlzottan közeli jövőben nem is érdemes számítani.

Meglehet, kisebbségben vagyok ezzel a véleményemmel, de számomra egy adott pártról alkotott véleményem esetén még mindig meghatározó, hogy prominens képviselői mekkora intellektuális teljesítményt tudnak felmutatni. Határozottan igaz ez akkor, ha az adott párt ellenzéki pozícióban van. Egy kormányzó párt esetén ugyanis a konkrét teljesítmény is nyújt valamiféle fogódzó.; Egy ellenzéki párt viszont azt mond, amit akar, konzekvenciája nincs, a kijelentések és a valóság összhangba hozatalára belátható ideig nincs lehetőség. Számomra éppen ezért meghatározó, hogy a Fidesz intellektuális nívója jelenleg valahol egy seggrészeg, kocsmai kocapolitkus szintjén van. A nemzetmentő egészségbiztosítási koncepciót még mindig hét lakat alatt őrzik. Tarlós István, a Fidesz permanens főpolgármester-jelöltje, a fővárosi Fidesz-frakció vezetője most előállt egy koncepcióval. Előrebocsátom, szerintem mindenki jobban járt volna, ha a kártyák elővigyázatlan teregtése helyett ezt is elsuvasztják a pártszékház kazamatáiban, Mikola doktor hagymázas víziói mellé.

Mert hát én valahogy úgy képzelem, hogy ha valaki főállásban ellenzéki politikus, és papírra sercent egy harmincnégy oldalas programot, akkor azon nem baj, ha meglátszik, hogy nem egy unatkozó, ám annál véresszájúbban jobboldali és elborultan konzervatív mentőorvos írta, például. Hanem olyasvalaki, akit azért fizetünk (valamennyien), hogy tisztában legyen a főváros tényeivel, a lényegi adatokkal, és aki képes ezekből, mondjuk valamiféle racionális érvelési apparátus működtetésével, egy, a valósággal is összhangban, vagy ha nem is összhangban, de legalábbis valamiféle köszönőviszonyban álló programot rittyenteni.

A képet nyilván az is árnyalja, hogy a fővárosnak honlapja is van, amely ugyan se agyonreklámozva, se agyondizájnozva, se a korszerű követelményekkel összhangba hozva nincsen, de azért elég sok adat elérhető innen. Mondjuk a címlapról varázsolható elő a közgyűlés összes előterjesztésének teljes szövege, de a hozzá tartozó döntések is, méghozzá naprakészen. Tehát, ha Tarlós Úr mondjuk a titkárnőjére bízta a feladatot, még annak is lett volna miből dolgoznia.

A kiadvány tipográfiai igénytelensége maximum egy rövid mondatot érdemel: remekül jelzi, mennyire karakteres és professzionális a fővárosi Fidesz. Persze sohasem a külső a lényeg, noha szerintem cseppet sem véletlen, hogy a jó olvashatóság, illetve a vonzó külső nem volt szempont a dokumentum előkészítésekor. Valamit gyorsan oda kellett vetni a közvélemény elé, hogy Tarlós, a nagy népszavazási koordinátor imidzse izmosodjon cseppet; minél kevesebben olvassák el, annál jobb.

I. fázis: 1. A főváros gazdálkodásának, működésének stabilizálása.
2. Feltételeinek megteremtésével elindítani az európai szintű rendteremtés
folyamatait és a legtöbb területen értékelhető eredményeket kell elérni.
3. A kisebb forrásigényű városfejlesztési programok indítása.
4. A II. és III. fázisok előkészítése
A fázis időtartama: kb. 3 év

II. fázis: 1. A rend megteremtése, az elfogadható szintű szociális biztonság létrehozása (megfelelő kormányzati politikát feltételezve).
2. A nagyobb városfejlesztési programok indítása. Az élhetőbb Budapest
kialakítása.
3. A III. fázis programjainak előkészítése.
A fázis időtartama: kb. 3 év

Tarlós, a nagy, dinamikus városvezető saját elképzelése szerint három éven keresztül semmi más nem óhajt csinálni, mint a helyzetet konszolidálni. Persze ez remekül illeszkedik a Fidesz-retorikába, miszerint az MSZP-SZDSZ koalíció romokat és pusztítást hagy maga után, amerre jár, de ahogy Dessewfy Tibor igen jól mutatott rá a szombati Népszabadságban: ez a retorika most már talán nem tartható olyan nagyon sokáig. (Legalábbis szavazatszerzésre nem lesz alkalmas. Az elkötelezett tábor persze akármeddig képes lesz úgy érezni, hogy voltaképpen egy modern Gulágon élünk.) Újabb három évig tart majd, mire Budapest egy büdös putriból legalább élhetővé válik majd, de mindösszesen hat év kell ahhoz, hogy megkezdődhessen “az nyugat-európai szintű főváros folyamatos, dinamikus fejlesztése, építése”. (A névelő egyeztetlensége nem az én elírásom.) Bátor, ciklusokon átívelő program, az én szememnek egy cseppet mégiscsak minimalista. Sorry, idestova harminc éve élek a fővárosban, de csak nem akarom érezni, hogy a szájamig érne a szar.

A maradék huszonöt oldal lényegében egy görbe nyelű, rozsdás vasvillával összehányt kívánságműsor. Általánosságok, üres frázisok és jelenetés nélküli mondatok, pontokba szedve ugyan, de mégis egymás hegyén-hátán. “A városlakók biztonságérzete a főváros vezetésének jelenleg nem szempont“. “2012-ig [tényleg nagy meló lehet -- Trychydts] létre kell hozni a „Fővárosi Ombudsman” intézményét és ezzel egyidejűleg az önkormányzati rendszert az új intézmény működésének
hatékonysága érdekében módosítani kell. A szervezés alapelvei:
politikamentesség, szakszerűség, elkötelezettség. Célja: a közterület rendjének biztosítása, a jogsértések megelőzése.“. Néhol már-már epikusan lírai hangot üt meg a szerző: “A jelenlegi városvezetés elveszítette a kapcsolatot a főváros lakóival, a
nép-közeliséget populizmusnak nevezi. Szemléletváltás kell. Szerénység,
alázat, összeszedettség és rend. Biztonság, erre vágyik Budapest
mindenekelőtt.” Akárhol próbálnánk is meg megérteni, hogy mit kezdene az ellenzék Budapesttel, megoldási javaslatokat sehol nem találunk. Hogy mit kíván Tarlós Úr, az világos — hogy hogyan lehetne ezt megvalósítani, mennyivel reálisabbak ezek az elképzelések annál, mint amit Klári néni vázol fel parizervásárlás közben a SPAR közéleti kérdések iránt is érdeklődő munkatársának, az a dokumentum alapján nem nyer bizonyítást.

Egy terület van csupán, amely nem felismerhetetlenségig szétmázolt, ámde ez annál riasztóbb: az oktatási fejezet. Most túl, az olyan, a fővárost amúgy közvetlenül nem érintő oktatáspolitikai kérdéseken, mint a Bologna-rendszer egy az egyben elhibázottnak minősítése, vagy a tandíj fogalmának (és nem a jelenlegi konstrukciónak) zsigeri tagadása, a főpolgármester-jelölt azt is leszögezi: “Fokozódik a nevelés iránti igény. A „semleges világnézet” elmélet megbukni látszik. Helyenként már növekszik a nevelő iskolák, döntően az egyházi intézmények iránti érdeklődés.” Belegondolni sem merek, mit akart ezzel a főpolgármester-jelölt úr mondani. Mert hogy önkormányzati városvezetőként az alkotmány szellemében semmi más nem lehet, mint világnézetileg semleges, az halálbiztos — mi több, ezt a szempontot, ha pozícióban lenne, az önkormányzati iskolák esetében is tűzzel-vassal érvényesítenie kellene.

Aztán nem győznek csodálkozni, hogy jobboldali jelölt mindmáig képtelen volt megszerezni a főpolgármesteri széket.

Sztrájkolni jó, demonstrálni jó. Nem kell hozzá ész, és nem jár vele érdemi felelősség. Lehet lógatni a lábat napi hat órában (netán némi színlelt melóval még az aznapi zsetont is zsebre vágni), utána kiruccanni a Kossuth térre és előállni némi értelmezhetetlen követlésekkel. Hat-nyolcezer ember már elég csinos szám ahhoz, hogy jól nézzen ki a tévében. Az előre beharangozott ötvenezertől persze elég messze van, úgy tűnik, messze még az igazán elsöprő népharag. Utána levezetésképpen pár száz idióta lefutja az esti nagykört a rendőrökkel, és ezzel véget is ér ez a szép nap.

“Nem tűrhetjük, hogy a nagyapáink, apáink és a mi magunk által befizetett közpénzt pár rongyos milliárdért odavessék koncnak“. Számomra a nap idézete tulajdonképpen ez, főleg azért, mert ha hihetünk az Indexnek, még éljeneztek is hozzája. Éger István mondta ezt, azon orvosok kamarájának elnöke, akik szemrebbenés nélkül nyelik le az évi több tíz milliárdnyi hálapénzt, amiből aztán persze egy vasat sem forgatnak vissza a szépen lerohadó rendszerbe. (Összeghasonlításképpen: a vizitdíjból és a kórházi napidíjból 13 milliárd forint bevétele van a költségvetésnek.) Mert szemben az üzleti partnerekkel, az orvos az állam és csak az állam feladatának tekinti, hogy az infrastruktúra rendelkezésre álljon. Az infrastruktúra használatáért járó pénzt viszont boldogan teszik zsebre — az ugyanezért járó fizetésük mellé.

Ennek a rendszernek a fennmaradásáért tüntettek ma a vasutasok. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy a jövőben, ha egy darabban érkezem meg Pécsre az Intercityvel, mi több, a légkondi sem fagyasztotta le a karom, akkor a vonat személyzete elvárja, hogy én ezt extra borravalóval honoráljam. Én ugyanis azon konzervatív barmok közé tartozom, akik egy dologért csak egyszer szeretnek fizetni. Ugyanakkor egy kapitalista hiéna is vagyok, akit nem zavar, ha ezt nem össznépi mutyizás közben csúsztatom homályos magánszemélyek zsebébe, hanem előre tisztázott feltételekkel csengetem ki ellenőrzött, referenciával rendelkező magánvállalkozásoknak.

Nem látom tehát, hogy a tegnapi demonstráció úgy különösebben fröcsögött volna az intellektualitástól. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, ami zavar. Nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, a kormányt illetlenség kritikával zavarni. Ezt meghagyom a jobboldali médiajómunkásembereknek, akik ezt a nézetet persze csak jobboldali kormány esetén tudják csak igazi meggyőződéssel vallani. De ez a szúrós, homályos, hasfájós, már az ellenérveket sem megtűrő, vegytiszta populizmus, miszerint az jó, ami van, aki meg hozzányúl, az egy vérszívó karvaly, miközben minden alapvetően és strukturálisan szar, tényleg irritál.

A magam részéről persze azt is megkérdőjelezném, hogy a ma sztrájkolóknak vajon tényleg megvolt-e az erkölcsi alapjuk a munkabeszüntetésre. Mert, mondjuk a MÁV-ot alapul véve, a ma sztrájkolók szolgáltatását hétköznap sem érzem kifejezetten elégségesnek.

A két, november 17-i, engedély nélkül tartott tüntetésen előállított újságíró ügyével kapcsolatban azóta többen is megszólaltak. Dörgedelmes cikket írt Uj Péter, az egyik előállított újságíró munkáltatója, az Index főszerkesztője; a Magyar Helsinki Bizottság is közleményt adott ki. Az alábbiakban ezt a két álláspontot szeretném vitatni.

Diktatúra, rendőrállam talán még nincsen, de nagyon súlyos idiotizmus van, ez tényállás.

Háromszáz rohamrendőrrel izomból széjjelverni egy ötvenfős, teljesen ártalmatlan, békés tüntetést, amelynek a célja, hogy tiltakozzon mindenféle antidemokratikus rendőri megmozdulások, tüntetés-széjjelverések, műveletiterületezések ellen – minimum dermesztő ostobaság. Azon túl meg törvénytelen, és felettébb veszélyes.

Ennyi jött le Uj Péternek a szombati eseményekről. Persze a véleményéhez mindenkinek joga van, ám az én véleményem szerint a fenti kirohanás különösen sok körültekintésről, nagyon mélyreható tájékozódásról nem tanúskodik. A mélységesen békés tüntetést ugyanis az alábbi szavakkal szervezték a kuruc.info-n (http://kuruc.info/r/1/18070/):

Akkor diktatúra volt, ma parlamenti demokráciának álcázzák az elnyomó rezsimet, ahol nekünk, magyaroknak nincsenek jogaink! Ezért tiltakozunk az emlékezés lángjánál november 17-én! Engedélyt nem kérünk, de ott leszünk a Batthyány-örökmécsesnél. Egész nap le lehet rakni a gyertyákat és a mécseseket, de 17 óra fele, “véletlenül” legyünk sokan…

Az írást maga a kuruc.info november másodikára datálja. Ez a rendezvény tehát nem egy békés, spontán demonstráció volt: nagyon is előre megfontoltan törvénytelen. Ha úgy tetszik, egy teszt arra, hogyan lehet sikeresen illegális demonstrációt szervezni Budapesten. Az Erzsébet-hídi nyüzsi nem vált be, most akkor legyen “véletlen” koszorúzás. Mindezek után azt gondolom, a rendőrség nagyon is helyesen tette, amit tett. Ha nincs oszlatás, akkor újabb szervezkedések kezdődnek, a már bejáratott technika nyomán, és megint vidám tábortűzbe olvasztva pattognak majd a pesti kukák. Az elmúlt fél év eseményeinek fényében azt gondolom, a rendőrség nagyon is jól teszi, ha mostanában a gyülekezési törvény betűjét az utolsó pontosvesszőig betartatja. Aki tüntetni akar, tüntessen legálisan. Magyarországon ma józan ésszel senki nem állíthatja, hogy aki törvényes keretek között akar élni a a véleménnyilvánítási jogával, azt a hatalom meggátolja ebben. Sokkal inkább a nemzeti huligánok azok, akik lépten-nyomon gátolni akarnak mindenkit, aki nem ők, abban, hogy nyíltan elmondhassa a véleményét és a tudomására jutott tényeket. Ők viszont nem törvényesen, hanem egy egyedi ügyben született strasbourgi döntést kiforgatva és félremagyarázva állítják, hogy nekik most már bárhol, bármikor és bármeddig lehet demonstrálniuk.

Rögzítsük a tényeket azért: 1988 (az még bőven proletárdiktartúra!) és 2002 között összesen nem oszlattak annyi tüntetést, mint azóta. Pont. Ezt magyarázza már meg valamelyik európai értelemben vett szociáldemokrata, ha bírja. Felkiáltójel.

Nem tartom magam szociáldemokratának, de azért azt gondolom, magyarázatnak nem rossz, hogy 2006. szeptembere óta minden nemzeti ünnep nagy szittya dzsembori, kődobálással, gyújtogatással, rongálással és durva erőszakkal. Ilyesmi eddig nem volt. Nem volt ostrom alá vett tévé-székház, senki nem akart ártalmatlan nyugdíjasokat tojással dobálni. Senki nem indított be tankot csak úgy heccből. Senki nem akart erőszakkal rendszert váltani. Senki nem fert fejbe melegeket pezsgősüveggel és nem dobálta őket kövekkel.

A Magyar Helsinki Bizottság állásfoglalása mögött lényegesen több az IQ, de azért én továbbra is vitatkoznék Felhívtam. Kádár András Kristófot, a Magyar Helsinki Bizottság társelnökét, és egy kicsit részeltesebben is értelmeztettem vele kiadott állásfoglalásukat. Konkrétan erre a részre kérdeztem rá:

A rendelkezésre álló információk alapján a Magyar Helsinki Bizottság úgy látja: az eljáró rendőrök több ponton megsértették a rendőrségi törvényt és a szolgálati szabályzatot, az újságírók ellen indított szabálysértési eljárásoknak pedig nincsen valós jogalapja.

Emellett a rendőri eljárás súlyosan csorbította a sajtószabadságot is. A jogállamiság egyik legfontosabb garanciája, hogy a közérdeklődésre számot tartó eseményekről, valamint a közhatalmat gyakorló szervezetek és személyek tevékenységéről a sajtó szabadon tudósíthasson.

Kádár András Kristóf elmondta: véleménye szerint a rendőrség intézkedése két szempontból is jogszerűtlen volt. Részben azért, mert egészen mostanáig az újságírók megszokhatták, hogy szabadon tudósíthatnak illegális megmozdulásokról, de még a zavargásokról is. Feltette a költői kérdést is: ha az újságíróknak csak a tudósításért rendőri intézkedéstől kellett volna tartaniuk, ki tájékoztatta volna az országot mondjuk a tavaly őszi eseményekről? Ugyanakkor a Helsinki Bizottság azért is jogszerűtlennek tartja az akciót, mivel álláspontjuk szerint szombaton nem érvényesült az arányos intézkedés követelménye. A rendőrségnek ugyanis — fogalmazott ugyancsak Kádár András Kristóf — nyilván az illegálisan tüntetőkre kellett volna koncentrálniuk, nem pedig a tőlük külön álló újságírókra. Vagy, ha már intézkednek — tette hozzá — akkor alighanem elegendő lett volna az igazoltatás is. (A tüntetők előállítását a bizottság társelnöke — ahogy fogalmazott — “nem kifogásolta”.)

Azon felvetésemet, miszerint újságíró bárki lehet, ahogy lapot is alakíthat bárki, így előállhat az a helyzet, hogy minden illegális tüntető újságíró lesz, a társelnök “érdekesnek” nevezte. A joggal lehet élni és lehet visszaélni is, mondta, ám hangsúlyozta: jelen esetben erről még nem volt szó.

A Helsinki Bizottság felvetése ebben a formában persze kétségkívül megfontolandó. (A rendőri túlkapás elfogadhatatlanságát már tegnapi cikkemben is jeleztem.) Továbbra sem gondolom azonban, hogy az újságírónak “mentelmi joga” kellene, hogy legyen a rendőri intézkedéssel szemben. Ha nekem kellene szorgalmaznom valamit, hát én azt szorgalmaznám, hogy az eseményről tudósítani szándékozó lapok dolgozzák ki a rendőrséggel közösen, milyen módon lehetne a rendezvényről tudósítani. Én, ha bő két hetem van a tudósítás megszervezésére, nyilván véggigondolnám azt is, nem lehetne-e mondjuk felülről nézni az eseményeket. Határozottan kételkedem abban is, hogy ha mondjuk engem és nem két országos lap tudósítóját állítja elő a hatóság, eljut-e ez egyáltalán a Helsinki Bizottság ingerküszöbéig. Márpedig már tegnap hangsúlyoztam: az ilyesmi nem lehet példányszám és nézettség kérdése.

Jelen esetben elsődlegesnek tartanám az illegális tüntetők leszoktatását a forradalmárkodásról. Be lehet fejezni. Csak azért, mert néhány polgártársunknak nem fér a begyébe, hogy nem olyan fontosak, mint ahogy azt szeretnék, nem rendezkedhetünk be arra, hogy az illetők tetszésük szerint tehetik tönkre a hétköznapjainkat és az ünnepnapjainkat. Nem elfogadható, hogy rájuk ne vonatkozzon a törvény, ha csak ötvenen vagy harmincan vannak. Tanulják meg, hogy a jogszabályok mindenkire nézve kötelezőek. Nyilván nem szeretném persze, hogy az újságíró kollégákat rutinszerűen hurcolják el a kapitányságokba; nehezen tudom azonban elképzelni, hogy ne lenne megoldás arra, hogy törvényesen végezzék a munkájukat.

A képet még tovább árnyalja a rendőrség álláspontja:

A közlés szerint a rendőri művelet megindítása után, azzal szemben, aki nem hagyta el a helyszínt, a rendőrség jogszerűen intézkedett.

Kiemelik, hogy a helyszínen tartózkodó mintegy 40 tudósító eleget tett a sajtónak szóló rendőri felszólításnak, elhagyták az intézkedés területét, nem érezték magukat akadályozva abban, hogy a történtekről hiteles és pontos tájékoztatást adjanak.

Két szempontból is elgondolkodtató a HVG cikke saját munkatársuk előállításáról. Az egyik mozzanat elég könnyen elintézhető — noha a problémát nem szeretném bagatellizálni — felháborító, vagy mondjuk inkább vérlázító, ha valakit egy előállítás során négy órán keresztül álldogáltatnak és még vizet sem adnak neki. Én mindenesetre remélem, hogy a kolléga panaszt tesz a rendőrség eljárása ellen.

Hanem a sztori érdemi fele, miszerint Barcs Miklós újságíróként “csak a munkáját végezte”, engem sokkal inkább felháborít. Itt szeretném leszögezni: mindenki újságíró, aki az akar lenni. Magyarországon sajtószabadság van, ami többek között azt is jelenti, hogy nincs újságírókaszt, akiknek alanyi többletjogaik vannak. Ha valaki lapot akar alapítani, azt megteheti. Bemegy az ezért felelős minisztériumba, kap egy adatlapot, befizeti az illetéket és ha a lap megalapítása nem törvényellenes célok érdekében történik, a lap működhet. Kizárólag az alapítók fanatizmusán és a piacon múlik, hogy mi lesz az újsággal. Éppen ezért az újságírót alapesetben az égvilágon semmi nem különbözteti meg az átlagembertől. Nincs kötelező tagság sehol, nem kell hozzá vállalkozást sem alapítani. Innentől kezdve van saját lapunk, azt közlünk le benne, amit akarunk, attól, akitől akarjuk — ha akarjuk, saját magunktól is. Minden ellenkező állítás a sajtószabadság lényegét kérdőjelezi meg. Erre a frenetikus erőfeszítésre persze csak akkor van szükségünk, ha nem akarunk azzal szarakodni, hogy más lapokhoz küldözgetjük az írásainkat. Mert ugye van független újságíró is, aki abból él, hogy máshová ír.

Ugyanakkor természetesen vannak helyzetek, amikor egy adott rendezvény nyilvánosságát ilyen vagy olyan okoknál fogva korlátozzák, vagy amikor önként plusz jogokat adnak az újságírónak. Egy sajtóvetítésre, például, azok ülhetnek be, akiket az adott forgalmazó beenged. Bizonyos rendezvényekre előzetes akkreditáció szükséges, és nyilván itt sem az érkezési sorrend, hanem a szervező mérlegelése dönt. Ilyenkor lehet villogni azzal, hogy a HVG munkatársa vagyok, vagy itt a szerkesztőségi megbízólevelem ettől meg ettől. Estébé.

Fatális félreértés azonban azt gondolni, hogy attól, hogy valaki újságíró, ignorálhatja a rendőrségi felhívást. Ha a rendőr azt mondja, na, kérem, most már mindenki hagyja el a helyszínt, akkor mindenki hagyja el a helyszínt. Az újságírók is. Jobb ehhez hozzászokni, mielőtt azon kapjuk magunkat, hogy a nácik alapítanak egy lapot, bejegyeztetik, terjesztik egy példányban, viszont alkalmaznak hatezer tudósítót, akik persze kötelességüknek érzik, hogy valamennyien tudósítsanak valamennyi illegális demonstrációról. Ugyanis, ha a rendőr elkezdene az alapján válogatni, hogy te a HVG, te az Index tudósítója vagy, te maradhatsz, te pedig a Szittya Nép nevű szennylap kis zugfirkásza, úgyhogy téged előállítunk, akkor a sajtószabadságnak úgy nagyjából-egészében lőttek is.

Barcs Miklósnak legközelebb talán ezt is érdemes mérlegelnie.

Aláírásomat adtam ma a Fidesz aláírásgyűjtésén az egyetlen kezdeményezéshez, amit magam is helyeslek: a tandíj eltörléséhez. Persze az aktus már szimbolikusnak se volt nagyon nevezhető, inkább csak szerettem volna nyomatékosítani amúgy is előkelő helyemet a Fidesz direkt-marketing adatbázisában. Masszív kis borítékokat és propagandisztikus e-maileket kapni jó dolog.

Amíg aláírtam, hallgattam, hogyan masszírozza egy tizenhat éves kis csóka agyát az erősen középkorú bódéhölgy. A következőkben állapodtak meg:

1. A kormány el akarja dózerolni a Nyugati pályaudvart, és az Eiffel-csarnok helyére épül majd az új kormányzati negyed.
2. A hátunk mögött levő (a Nyugati aluljáróban voltam) Kaisersben ezerkétszáz forint egy kiló kenyér.
3. A hátunk mögött levő Kaisersben nyolcszáz forint egy liter tej.

Lecsekkoltam, ezeket a termékeket én nem találtam. Nyilvánvaló persze, hogy a nép aláírását nem gyűjthetik mindenféle jöttment senkiházik, kamikaze-elkötelezettségű emberek kellenek a szórólapok mellé, akiket nem fog elbizonytalanítani a bódét kekeckedési célzattal becélzó gyurcsányista hurkanudli. Ez a hölgy azonban már egy valóságos ideológiai csoda. Ő már tényleg nem a Földön jár, hanem egy Orbán-illatú Nirvánában, amit persze csak egy hajszál választ el a Gyurcsány-féle földi pokoltól, ahol már az ennivaló is megfizethetetlen, ahol már semmi sem szent, ahol az Antikrisztus cezaromániája szabja át a nemzet szent fővárosának mostanra már amúgy is agyongyötört habtestét.

Tudom persze, hogy baloldali fanatikusok is vannak, szegény, megboldogult nagymamám se értette mindig, miért nem lehet a nagyon hangos ellenzékieket egyszerűen csak letartóztatni. Markáns különbség volt azonban, hogy őt senki nem ültette ki egy forgalmas köterületre, hogy egy ingatag plasztikbódéból küzdjön az ellenoldal démonai ellen.

Részben persze nyilván örvendetes, hogy a kormány a Parlament elé terjeszti az egyneműek élettársi kapcsolatát lehetővé tevő törvényjavaslatot. Elvégre mindig alkalom az örömre, ha az állam ahelyett, hogy félrefordítaná a fejét, elismer valamit, ami létezik. Nem hümmög kétértelműen, nem beszél rébuszokban, nem marad meg a szimbolikus gesztusoknál. Leteszi a garast: oké, a jövőben nem csinálok úgy, mintha nem lennének homoszexuális párok. Nem mondom, hogy akik szeretnék az életüket hivatalosan is összekötni, azok zárkózzanak be a hálószobájukba: jogokat biztosítok nekik.

Ez volt a jó hír.

A rossz hír az, hogy a törvény továbbra is diszkriminál. Elsősorban persze az örökbefogadás terén, holott azt gondolom, ha oda nézünk, ahol a társadalom örökbefogadással, pláne gyerekneveléssel kapcsolatos elvárásai vannak, hát ott bizony csak egy piszkoszöld, bűzösen bugyborékoló masszát látunk. A sablonhörgés ugye az, hogy úristen, milyen “mintát” ad majd két férfi vagy két nő egy gyereknek. Ilyenkor persze fontos a minta — arra viszont nincs magyarázat, hogy miért nem fontos ez akkor, ha heteroszexuális szülőkről van szó. Mert azok, akik tűzzel vassal küzdenek az ellen, hogy máskülönben állami gondozásban felnövő gyermekek nehogy homoszexuális szülőkhöz kerüljenek, rendszerint magánügynek tekintik, ha a hetero édesszülők félrekefélnek, isznak, elhanyagolják a gyereküket vagy verik, mint a répát. Még az erre hivatott személyek (pl. pedagógusok) sem fordulnak megfelelő gyakorisággal az erre hivatott hatósághoz. Elvégre a gyermek “természetes” közegében, a családban van.

Az élettársi kapcsolat persze más szempontból is diszkriminál. Örökölni is sokkal nehezebb, például, és vagyonközösség sem jön létre. Ez persze nyilván érthető, ha az élettársi kapcsolat a házasság “light” alternatívája — de a homoszexuális pároknak momentán ez az egyetlen hozzáférhető opció. Ezt a fajta megkülönböztetést az életüket közösen leélni óhajtó, de gyereket nem akaró homo- és heteroszexuális párok között még nehezebb megmagyarázni.

Persze nyilván egyfajta magyarázat az, hogy az MSZP úgy érezte: neki most “megfontoltságot” kell mutatnia. Magyarán: tekintettel kell lennie a csak mérsékelten homofób választópolgárokra is. Kicsivel nagyobb bátorság nyilván még jobb lett volna. Mindegy, legalább az első lépés megtörtént.

Egy megfelelően bonyolult programhiba megkülönböztethetetlen a program szolgáltatásaitól.

Rich Kulawiec

Uj Péter ezen a héten verte ki nálam a biztosítékot. Lézer című írása óta meghatározó pont az életemben. Amióta pedig tudom, hogy van olyan, hogy Tóta W. Árpád (ez amúgy nincs olyan régen), azóta Uj Péter számomra az intelligens, a nyelvet kreatívan használni képes, stabil erkölcsi értékrenddel bíró Tóta W. Árpád. Nem értek vele egyet mindenben — nehéz is lenne, hiszen írásait áthatja az abszolút szubjektivitás –, de elég szellemes és elgondolkodtató ahhoz, hogy érdemes legyen rajta elgondolkodni. Tegnap azonban egy kicsit túlértékelte saját, egyéni szocproblémáját.

Megszokhattuk persze, hogy Uj Péter ízlésének gyakorlatilag semmi sem jó — kajálni maximum Párizsban vagy Rómában tudna egy normálisat, Magyarországon se normális szalonna, se normális hal, se egy legalább lenyelhető palack bort nem lehet kapni. A mobiltelefonokat se szereti — mármint nem a mobiltelefóniát, hanem a konkrét modelleket úgy általában. Ezen a héten a világ számítástechnikai kultúrája van soron.

Az írást olvasgatva egy középkorú férfiismerősöm ötlik az eszembe, aki még 1998-ban is megvolt róla győződve, hogy az ő 1988-as fájlkezelője verhetetlen; aki még akkor is kézzel akarta szerkesztgetni a 32 megabyte-os, gépi dekódolásra szánt konfigurációs állományt, amikor a megoldás egy hosszabb kattintás lett volna az egérrel. Aki 1995-ben elhatározta, hogy a Windows az csak egy múló divat, és azóta is csak ez hátráltatja abban, hogy normálisan tudjon dolgozni a számítógépén.

Engem személy szerint nyugodtan nevezhetünk totális számítógép-függőnek, egy nap legalább tíz-tizennégy órát bekapcsolva van a gépem. Azon kevés bölcsészek közé tartozom, akiknek sikerült összehozniuk maguknak egy működőképes és az igényeiket mindenféle szempontból kielégítő Linuxot. Jelenleg nincs hely arra, hogy szenvedéseimet részletezzem. Mindenestre, amikor a születésnapom elém sodort egy Windows XP-s laptopot, mintha egy kád forró fürdőbe csusszantam volna bele. Azóta is élvezem azt a jóleső kényelmet, amit egy normálisan használt és karbantartott Windows jelent. Mindezen ismeretek birtokában nyugodtan kijelenthetem: amit Uj Péter állít, a a mai számítástechnikai iparról úgy általában, az ebben a formában marhaság.

Persze, ha valaki egy szoftvert úgy akar használni, mint egy kalapácsot, akkor tényleg sok baja lesz az életben. A szoftver ugyanis nem kalapács. Ahogy egy kalapácsból lehet ezefélét gyártani, úgy nem lehet mondjuk ugyanazt a táblázatkezelő szoftvert ezerféle változatban kiadni — egyet titkárnőknek, egyet matematikusoknak, egyet bölcsészeknek és egyet Uj Péternek. A szoftver természete ugyanis az, hogy minden módosítás hibalehetőségekkel jár; a hiba kijavítása pedig plusz idő és költség. Ezért van, hogy sokkal nagyobb lehetőségeket kapunk a testre szabásra, mint mondjuk egy kalapács, egy hidegvágó, egy szög vagy egy konyhakés esetében.

Uj Péter másik gigantikus tévedése a “felesleges funkciók” legendája. Egy-egy funkció ritkán felesleges a szónak abban az értelmében, hogy senkinek sem kell. Van, akinek felesleges, és van, aki imádja. A sok szolgáltatást egy mobil esetében azok szokták kedvelni, akik szeretnek minél kevesebb vasat maguknál tartani. Nekik jó, ha a mobiljuk vekkeróra, határidőnapló és esetleg webböngésző is egyben. Uj Péter nem ilyen; ám ő meggyőződése jegyében legszívesebben felgyújtaná az egész mobiltelefon-ipart. Ahelyett, hogy venne magának egy igényeinek megfelelő mobilt, pl. egy mobilként is használható PDA-t.

Mindez persze nem változtat azon, hogy a Google egy félelmetesen jó és hatékony vállalkozás, szenzációs ötletekkel és innovatív szolgáltatásokkal. Bár azért messiásként nem tudok tekinteni rájuk. Jók, de nem feltétlenül jobbak mondjuk a Yahoo-nál vagy akár az agyongyűlölt Microsoftnál. Mert hát Linux ide, Linux oda, a Windows felhasználóbarátságától még senki sincs a fasorban sem.

A jelek szerint Pakisztán sem az a sétagaloppal megvalósított sikersztori, mármint ami Amerika nagy, globális, terrorizmus elleni küzdelmét jelenti. A Pakisztánban most bevezetett rendkívül állapot — ahogy a New York Times szerkesztőségi cikke is kiemeli — nem kellene, hogy akárkit is meglepetésként érjen. Így jár az, aki minden lapját, minden dollárnyi támogatását egy militáns, hataloméhes vezetőre teszi fel.

Az Egyesült Államoknak persze nyilván baromi kényelmes lenne, ha mindenki nagy kanállal zabálná az importált demokráciát. Sajnos azonban ez így, ebben a formában nem megy. Szeptember 11. nem csak azt mutatta meg, hogy mire lehet képes a nemzetközi terrorizmus. Azóta már azt is tudjuk, hogy felszámolni sem lehet egyik napról a másikra — nem utolsósorban éppen azért, mert a világ nem egy gigantikus Amerikai Egyesült Államok. A globális terrorizmus voltaképpen globális ideológiai háború, egymással való érintkezésre kényszerített, ámde fájdalmasan és radikálisan különböző kultúrák összeütközése.

A probléma rendkívül bonyolult, és számos aspektusa van. Az egyik legfőbb gond alighanem mégiscsak az, hogy Amerika, vagy ha úgy tetszik, a nyugati civilizációnak tekintett csoport fejére rendszerint pontosan az a szar löttyen, amit saját maga szivattyúzott oda. Mert nem szeretjük ugyan a fundamentális iszlámot, de mégiscsak iszlám országotól vásárolunk olajat. Ha úgy adódik, szemrebbenés nélkül adunk fegyvert barátinak tekintett iszlám országok kezébe.

Amerika mindenféle bizonytalankodás néklül lép át a nemzetközi jog jelentette határokon, hogy aztán csodálkozzon, amikor kiderül, hogy a technológiai fölény révén gyorsan kivívott győzelem semmit nem ér, ha utána nincs, aki stabil állapotokat teremtsen — lásd Irak. Vagy amikor kiderül, hogy a nehezen megszerzett és vastagon pénzelt, kulturálisan azonban totálisan különböző közegből érkezett szövetségesnek mégiscsak fontosabb a hatalom, mint a demokrácia elvont elvei. Musharraf nem látja be, hogy a stabil, civil kézben levő, megfelelő legitimitással levő hatalom alapvető fontosságú lenne mondjuk már csak azért is, hogy a pakisztáni atom ne kerülhessen rossz kezekbe. Nem látja be, de kik és milyen alapon képzelték, hogy be fogja látni?

Amerika igen markáns akcióit kizárólag eredményekkel tudná legitimálni valahogy. Ha sikerülne jelentős csapást mérnie a nemzetközi terrorizmusra, a világ közvéleménye alighanem megértő lenne az öntörvényű akciók iránt. Jelenleg azonban inkább csak az látszik, hogy Amerika jóval nagyobb falatot harapott, mint amit meg tud rágni. Ha a torkán akad, valamennyi szövetségesének akad majd fulladoznivalója.