I hate it here

A cikk elején szereplő “irodalomjegyzék” demonstrációs célzattal ilyen hosszú és messze nem teljes. Csak azt igyekeztem összeválogatni, ami úgy kábé érzékelteti: mi az az információs káosz, amiben egy érdeklődő polgárnak meg kellene próbálnia eltájékozódnia. Holott valójában, és azt gondolom, az egyetlen valamirevaló tanulság ez, rohadtul nem tudunk semmit erről az egész ügyről.

Kármán Irént súlyosan bántalmazták. Ez tény. Megverése köztörvényes bűncselekmény, ez esetben hivatalból is üldözendő; egy másik személy testi integritásának önös érdekből történő megsértése pedig erkölcsileg is igazolhatatlan. Ez is tény. Tudunk bármi mást? Nem. Beszélünk róla, mi több: fossuk róla a szót szakadatlan? Igen. Nyilván azért, hogy ne nőjön be a szánk.

Antik szkeptikusok lenyűgöző trükkje volt az, amit ők az ítélet felfüggesztésének neveztek: ez lényegében és nagyon leegyszerűsítve azt jelentette, hogy mivel úgy tapasztalták, hogy a világ dolgairól ellentétes benyomásokat szereznek, ezért lemondtak a véleményalkotásról. Sajnos manapság nem nagyon van kereslet erre a mentalitásra, tudni akarjuk a tutit akkor is, ha ezt nem lehet tudni. Egyszerűen megveszünk a sémákért, az egyszerűsített helyzetekért, imádjuk az olyan hatalmas frázisokat, miszerint “mostantól kezdve kiemelten kezeljük az olajügyeket”; “Kármán Irén nemes áldozatvállalása”, “támadás a szabad sajtó intézménye ellen”, satöbbi. Holott ebben az ügyben igazából csak kérdések vannak.

Kik verték meg? Pontosan miért? Miért pont most? Mi törte meg hirtelen az évek óta tartó csendet? Kinek állt ez az incidens érdekében? Azok, akik most öklükkel, habzó szájjal verik az asztalt, hol voltak eddig? Kinek higgyünk: Kármán Irénnek vagy kritikusainak? Hitelesebbé teszi Kármán Irént, hogy megverték? Hitelesebbek azok, akiket nem vertek meg? (Bartus László, a maffiózók között állítólag zavartalanul szambázó, szigorú etikai normái miatt golyó- verés- és megtorlás-álló tényfeltáró a mai Népszabadságban lényegében ezt állítja.) Egyáltalán, hogyan képzelhető el egy ilyen ügyben a hiteles újságírói tényfeltárás? Elképzelhető? Elkerülhette volna Kármán Irén az őt ért atrocitást a szakmai normák betartása mellett? Hogyan? Ha igen, miért nem tette, ha nem, tényleg muszáj volt ezt is bevállalnia? Befolyásolja-e Kármán Irén hitelességét Portik Tamáshoz, az olajügyek egyik kulcsfigurájához fűződő gyengéd kapcsolata? Ha igen, miért nem?

Spekulálni persze lehet, a Zsanett-ügy kapcsán is látszott, én magam is tapasztaltam már, hogy a közvélemény egyszerűen imád detektívesdit játszani, imádja a történeteket megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal rekonstruálni — nem utolsósorban azért, mert hozzászoktunk, hogy végül úgysem derül ki semmi. Pontosan ez történt az olajüggyel is. Ha Kármán Irén megverésével is ez történik majd, hosszú távon az sem zavar majd igazából senkit. A lényeg a szenzáció, meg hogy legyen min csámcsogni vacsora közben. Pedig ha valamikor, most aztán végképp indokolt lenne némi antik értelemben vett szkepticizmus.

Orbán Viktor javaslatával — miszerint a “tévé-, rádió-, óriásplakát-reklámokat” ki kellene tiltani a politikai kampányolásból, gondosan ügyel arra, hogy a korrektségnek még a látszatát is elkerülje. Saját pártjának saját maga által megfogalmazott stratégiájához próbálja szabni a politikai verseny feltételeit.

A Fidesz eddig, természetesen, legyen most bármennyire is kibukva a politikai reklámokra Orbán Viktor, nem nagyon élt az önmegtartóztatás lehetőségével, szemrebbenés nélkül fosta tele a rendelkezésre álló felületeket saját reklámjaival. Mást is tett azonban: megteremtett egy hatalmas méretű, fanatizált törzsválasztói kört, akik számára axióma, hogy Orbán Viktor a nemzet megkérdőjelzhetetlen vezére, örökös spirtuális miniszterelnöke, szemben a posztkommunista, vadliberális rablóbandával, akikre értelmes ember nem szavaz.

Ha érteni akarjuk a két szavazói mentalitás közötti különbséget, elég csak a Népszabadságot összehasonlítani a Magyar Nemzettel, a Magyar Narancsot a Heti Válasszal. Egyértelmű politikai kötődésű lapokról van szó, az ideológiai függetlenség ötlete fel sem vetődhet. Mégis, azt gondolom, az átlag “balliberális” újságolvasó szeme azért csak jojózni kezdene, ha egyik reggel az a kritikai gondolkodásmódot tökéletesen mellőző, szervilis, ideológiailag telített, koncentrált szenny fröccsenne a lapokról a pofájukba, amiben az átlag “jobboldali” médiafogyasztó naponta merítkezik meg kéjes örömmel. Ezzel persze nagyon nem azt akarom mondani, hogy nincs baloldali Magyar Nemzet és Heti Válasz, hiszen Népszava és 168 óra címen bárki megvásárolhatja őket a legközelebbi újságosstandon: jobboldali Népszabadság és Magyar Narancs nincs. És húzzuk alá vastagon: a kizárólag gyűlölettel táplálkozó, megcsontosodott, unintelligens, zsigerileg fanatizált olvasókat kiszolgáltó baloldali Demokrata sincs. Nem lenne piaca.

Ha a Fidesz programja megfelelő hatásfokkal valósult meg, akkor a tipikus jobboldali törzsszavazó mára már semmiképpen sem a rugalmas gondolkodású, önálló véleményalkotásra a Párt kinyilatkoztatásától függetlenül is képes, öntudatos választópolgár, hanem a Fidesz alternatív információs csatornáival megfelelően körülvett alvó ügynök. Olyasvalaki, akire bízvást rá lehet bízni egy zaklatós gerillakampányt, aki nem lesz rest megreccsenni, csak hogy lakókörnyezetében minél hatékonyabban terjessze az igét.

A baloldalon ez persze nem divat. Nem állítom persze, hogy az SZDSZ mintája lenna a követendő, akiktől már hat, alázatosan csúszó-mászó levelet kaptam, miszerint könyörögve kérnek, hogy ne haragudjak, de ha tényleg, komolyan, valóban, most utoljára, de erősítsem meg, hogy szeretnék hírlevelet kapni, hogy aztán ne küldjenek semmit — de baloldalon valahogy nem divat a választók mindennapos basztatása. Ezért ott tényleg szükség van hirdetésekre, mind a szavazótábor mózgósításához, mind a választói figyelem megszerzéséhez. Ezek a választópolgárok ugyanis nem a behívójukat izgatottan váró tartalékos katonák.

A baloldali kommunikációba ugyancsak nem fér bele az a fajta gerillahadjárat, ami mondjuk a Magyar Vizslával, az MSZP szerverének feltörésével, vagy mondjuk a Klubrádió műsorának tegnapi leordításával fémjelezhető. Utóbbi a műsorból a közvetlenül az atrocitás előtt távozó Kósa Lajos szerint amúgy teljesen rendben van. Akkor már inkább a plaktozás.

Na most már tényleg tele van a tököm ezzel a népszavazásos vircsafttal. A baloldalinak nevezett értelmiség nyavalygása az utóbbi időben egy dolog köré koncentrálódik: jajjistenem, jajjistenem, mostantól kezdve a segghülye szavazópolgárok dönthetnek majd arról, akarnak-e ezt vagy azt fizetni. Márpedig ezeket a sötét, rövidlátó, baromarcú idiótákat egyszerűen lehetetlen meggyőzni arról, hogy bizonyos intézkedéseket egyszerűen muszáj meglépni. A politikának pedig csak egy választása maradt: a választópolgárokat lehetőség szerint jól be kell csapni, aztán majd a tévedhetetlen, kormánytöbbséggel rendelkező hölgyek és urak majd eldöntik, hogy mi helyes és mi nem. Jajjistenem, jajjistenem, a cúf, gonosz Alkotmánybíróság most kivette ezt a remek eszközt a kezükből, most mi lesz?

Ehhez képest én azt gondolom, nagy biztonsággal kijelenthetjük, a kormánytöbbségben ülő hölgyek és urak lényegében bármit megszavaznak, gondolkodás nélkül, amit eléjük tolnak — a lényeg az, hogy a kormány tolja, oszt az biztos jó. Esetleg még némi párton belüli lobbizgatásnak van helye, légyszi, Ferikém, hadd férjen bele még az én választókörzetem is a zsákba, azt jól van, lehet szavazni.

Ha egy népszavazási kérdés alkotmányellenes, a OVB-nek nem kellett volna azt hitelesítenie. Véleményem szerint azonban a rendszer ezúttal jól vizsgázott: az OVB megfogalmazta az alkotmányos aggályait, az Alkotmánybíróság minden alkalommal döntött a kérdésben. Mind az OVB-t, mint az Alkotmánybíróságot politikai alkuk határozták meg, az OVB pedig végül átengedte a kérdéseke. A törvény betűje szerint tehát alkotmányosnak kell azokat tekinteni. (Nb. ezügyben meg a jobboldali, seggnyaló értelmiség rendezett toporzékolós, nyálfröcsögtetős műbalhét, jó előre mocskolva a dolgát végző Országos Választási bizottságot, a jelek szerint totálisan megalapozatlanul.) Végül is mégiscsak vérciki lenne, ha mondjuk a kormányülés dönthetne arról, egy népszavazási kezdeményezés alkotmányellenes-e vagy sem.

A másik hisztit, miszerint majd mostantól minden ellenzék jól megtorpedózhatja majd a kormány munkáját, végképp nem értem. A kormány legitimációja is a választópolgároktól ered. A népszavazás, ha úgy tetszik, nem más, mint egy lehetőség a kontrollra: egy adott kérdésben a kormány tényleg rendelkezik-e azzal a legitimációjával (vagy meg tudja-e azt szerezni), ami egy döntés meghozatalához szükséges. Ehhez persze nyilván a kormánypártoknak is fel kell kötniük majd a gatyát. Most nem elég a négy éves biankó csekkre hivatkozni: érveket és ellenérveket kell majd felsorokoztatniuk, élniük kell a politikai kommunikációs eszköztár összes lehetőségével: más szóval, működtetniük kell a demokráciát. A reformintézkedéseket eddig amúgy sem abban a klasszikusan demokrata mentalitás jegyében hozták.

A népszavazás puszta kiírása csak egy felszólítás ennek a folyamatnak a megkezdésére. Ahogy a választási kampányban sem mindig az nyer, aki a legnagyobbat ígéri, egy népszavás esetén sem kellene eleve adottnak venni, hogy majd az aljas ösztönök diadalmaskodnak a választópolgárok (egyesek szerint ugye csak nyálkás, kocsonyás agyú, a pénztárcájukon túl nem látó barmok) fejében. De ha mégis, az sem lesz olyan nagy baj. A játék ugyanis, népszavazással vagy anélkül, de mindenképpen a mi bőrünkre megy.

Sose gondoltam volna, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége képes lesz egy ennyire inkompentens alakot elnökké választani. Szokás szerint ugyanis megint csak álszent faszságnak gondolom, amit Kóka János mond. Mostani megnyilatkozásának veleje kábé abban áll, hogy még véleményt is csak akkor tudna alkotni Horn Gyula kitüntetéséről, ha az nem lenne aktív kormánypárti poltikus.

Sólyom László aggályait még valamilyen szinten fogom: szeretné megvárni, mennyire formális az ő szerepe a kitüntetési procedúrában. Ha nem az, akkor nyilván itt is átvált majd Terminátor-üzemmódba, és az általa olyannyira megvetett konzultáció helyett egyszerűen dezintegrálja majd Gyurcsány Ferenc kitüntetési kérelmét. Oké. Ő a köztársasági elnök, azért vannak jogai, hogy gyakorolja őket.

Kóka János azonban szemlátomást úgy gondolja, hogy amíg Horn Gyula nem hajlandó vén trottyként viselkedni, és nem csak tolószékben várja, hogy kitüntessék végre, mielőtt békében meghalhat, addig nem is lenne szabad elismerésre számítania. Mintha bizony Horn Gyula politikai elköteleződésének változása lenne várható attól, hogy visszavonul — ráadásul egy kitüntetésnek, az a széles körben terjesztett magyar agyrémmel ellentétben, elvben nem sok köze lehetne ahhoz, hogy valaki éppen aktív poltikus-e vagy sem. Kitüntetéssel komoly teljesítményeket szoktunk jutalmazni, konkrétakat vagy egy életutat a maga összességében, de semmiképpen sem azt, hogy az illető végre nem kormánypárti politikus.

Kóka Jánosnak, az egyetlen magát liberálisként definiáló párt elnökének amúgy talán nem lett volna teljesen érdektelen érdemben is megszólalnia. A kérdés, miszerint a Magyar Köztársaság adományozzon-e magas szintű állami kitüntetést Horn Gyulának, ugyanis — ebben a vonatkozásban talán még egyet is érthetünk Sólyom Lászlóval — messze nem formális. Horn Gyula ugyanis nagyon is ellentmondásos figura. Miközben az utóbbi két évtizedben elért teljesítményét külföldön is számos alkalommal elismerték, számomra mindenképpen kérdéses, hogy akkor is ebben a szellemben tevékenykedett volna, ha a nemzetközi trendek más irányba mutatnak. Más szóval: nem látom kizártnak, hogy Horn Gyula valójában egy opportunista alak, aki a saját érdekében is tette, amit tett. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy a Magyar Köztársaságnak feltétel nélküli hálájáról és nagyrabecsüléséről kellene biztosítania őt. A kitüntetés ugyanis nem jár; nem csak kiérdemelni lehet, de érdemtelenné is lehet rá válni. Horn Gyula pedig megbánást sem nagyon szeret mutatni múltbeli ballépéseit (bűneit?) illetően.

Lenne tehát miről beszélni. Kár, hogy a valódi diskurzusban ennyire kevesen érdekeltek.

Állati ütős szöveg jelent meg a csütörtöki Népszabadságban, bár a leírt történetek azért több szempontból is bűzlenek. Leginkább arról van szó, amikor van egy bonyolult helyzet, amiről nem tudunk semmit, és valaki már megint baromi okos — vagyis egy francokat okos, de igyekszik bennünket mindenféle sokkoló kijelentéssel annyira lezsibbasztani, hogy gondolkodni már ne legyen energiánk. Fogadjuk el, hogy ha áttérünk a biztosítás alapú egészségügyben, akkor mindenkinek jó lesz.

Ép érzelmű embernek persze nyilván vérzi a szíve a kisfiúért, aki hat vagy akárhány hete vár a vizsgálatra — azonban ami vele kapcsolatban egyelőre tény, hogy még él. Kár tehát a halálát jó előre a falra festeni, csak azért, hogy a cikk végén le lehessen írni, hogy a magyar egészségügy egy “halálgyár”. Amúgy, ha ez korrekt módon megírt történet lenne, akkor legalábbis megtudhatnánk, hogy milyen vizsgálatról van szó, mennyi lenne a tényleges költsége, megoldható lett-e volna a történet akkor, ha valaki vállalja a vizsgálat költségeit és úgy egyáltalán. Valami konkrétum kellene, amitől érezzük, hogy szerencsétlen kiskölyök nem csak a szerző lázálmaiban bukkant fel.

Az amerikai történet a szerző keringési problémáival persze állati klasszul hangzik a gigantikus, horgásztrófeának sem utolsó lazaccal, csak éppen magából a sztoriból is kiderül, hogy faszikám kezelését nem a biztosító fizette. Amúgy se lenne valami nagy véleményem egy olyan biztosítóról, ami annyit fizet a kórházaknak, ami ebből a zsozsóból mindenféle ingyenélő senkiházit is “degeszre” etet — ha én biztosítást fizetnék, csak rákérdeznék, hogy miért nem csak annyit kell fizetnem, amiből a biztosítottak kezelése, lazaca és kétágyas szobája jön ki. Persze a kommunizmus még Amerikában sem működik, így nagy valószínűséggel nem is biztosítók finanszírozták Bartus László hedonista egészségügyi kalandjait a színes tévés happy enddel, mint ahogy feleségének 50 ezer dolláros szülését sem. Nemtom, amúgy Magyarországon mennyit fizet az OEP egy szülésért a kórháznak, de 9 000 000 forintnál azért lehet, hogy kevesebbet. Ettől persze még nem kellene, hogy elégedett legyen a suttyó magyar szülésznővel, de ha ilyen öntudatosak és szolgáltatás-érzékenyek vagyunk, akkor a “semmit” talán nem lett volna kötelező paraszolvenciával támogatni.

Eszembe sincs viccelni a szerző édesapjának halálával, de a hatéves kisfiú történetéhez hasonlóan most sem tudunk meg semmit, ami érdemi érvként lenne felhasználható. Márpedig lehet, hogy egy lábtörésbe nem kell törvényszerűen belehalni, de azért ez is egy elég soktényezős szituáció, azt meg talán csak nem gondolja senki, hogy egy lábtörés, idős korban, rögtön örök életet is garantál. Kár tehát személyes sérelmeinkkel vagdalkozni — alighanem a szerző is hitelesebb lenne, ha tárgyilagosabban, több ténnyel és kevesebb hatásvadászattal érvelne.

Azt talán senki sem gondolja, hogy pusztán a biztosítók bevezetésétől lesz lazac a betegek tányérján. Ahhoz a biztosítást fizetni is kell; kérdés, hogy hányan képesek arra, lemondjanak az állami segítségnyújtásról — többletforrásokat nyújtva ezzel a még náluk is jobban rászorulóknak.

Mindezidáig nem jutott eszembe, hogy a hivatalban levő politikusokat klinikai értelemben vett elmebetegnek gondoljam. Deutsh-Für Tamás (a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnöki kabitentje vezetője) fátyolos szemmel előadott sajtótájékoztatója után már másképpen érzek. Ha ő nevezheti Gyurcsány Ferencet a miniszterelnök (már tágabb kontextusban is unalomig ismert) nyilvános szerepléseiből összeollózott videó alapján “ideggyengének”, akkor azt gondolom, más politikusok esetében is nyitott a hasonló jellegű diskurzus.

A sajtótájékoztató egyik legütősebb érve, hogy a miniszterelnök mániákusan tér vissza az őszödi beszédre, folyton azt magyarázza. Nos, egyetértek azzal, hogy ez így nem normális. Az őszödi beszéd pszichoszociális ereje persze egészen rendkívüli, ugyanis nem csak annak elmondójára hat. Fidesz-sajtótájékoztatót sem lehet elképzelni anélkül, hogy a párt valamelyik prominense ne idézne belőle irritálóan hosszú részeket. A párt olyan mértékben interiorizálta ezeket a szavakat, hogy néha már kételkedem is benne: életképes lenne-e a Fidesz egy őszöd-free szellemi atmoszférában.

Az is eszembe jutott, hogy volt ám már olyan kormány is, amely több százmillió forintot költött saját filmezésére. Az akkori miniszterelnök szintén nem sajnálta magától a kamerát: annyira nem, hogy még az sem számított, ha hang nem hallatszik rajtuk, csak láthassa magát, amint kolbászt tölt, szalámit eszik és pálinkát iszik. (Igaz, nem táncolt.) Akkoriban, persze, naiv módon, nem gondoltam még, hogy laikusok is adhatnak ki elmeorvosi szakvéleményt. Ha Deutsch-Für Tamás előbb tágítja ki a horizontomat, rögtön diagnosztizáltam volna az erősen előrehaladott nagyzási hóbortot. Így kénytelenek voltunk beérni a “gátlástalan klientúra-építés” nyilván szegényesebb fogalmi kereteivel.

Annak idején még szimpla populista marhaságnak tekintettem, amikor ugyanezen miniszterelnök szembrebbenés nélkül kijelentette: a baloldal, ha csak teheti, notóriusan ront rá a nemzetére. A kijelentés szemantikai elemzése (bár azóta évek teltek el) még ezekben a percekben sem fejeződött be, különös tekintettel az első- és a második világháborúra, benne a zsidók deportálásával és halálba küldésével, akkoriban még nem gondoltam, hogy jogomban áll ezt paranoid tévképzetnek tituálni. Nyilván, régi, kommunista reflexek dolgoztak bennem, amikor azt gondoltam, a politikusok életformájából egyenesen következik, hogy néha többet engednek meg maguknak, mint az áltagember.

Persze azt már akkoriban sem tudtam hová tenni, hogy mellesleg ugyanezen miniszterelnök miért szopatja oly szemet szúróan kitartóan a fővárost egy bizonyos közigazgatási-hivatal vezetővel, aki mindamellett, hogy a Szírusz-lakók DNS-csavarodásairól publikál, kenyérrel dobálja meg az őket kérdező újságírókat. A Fidesz elmeállapot-érzékenysége akkor nem volt ilyen kifinomult, Grespik László ugyanis annyira kiváló jogász volt, hogy Orbán Viktornak egyszerűen nem volt szíve felmenteni őt.

A sajtótájékoztató tematikája persze remekül illeszkedik a mainstream jobboldali média, így különösen a Magyar Nemzet retorikájába: ez a lap már évek óta mondja, hogy Gyurcsány nem normális. Ha Deutsch-Für Tamás komolyabban veszi főnöke minden komolyabb Fidesz-szimpatizánsnak elküldött írásos felszólalását (enyhe cezarománia?), akkor egy hasonló sajtótájékoztatót már sokkal régebben megtarthatott volna. Nb. ugyanezen napilap munkatársai rendszeresen fenyegetik fizikai erőszakkal azokat, akik nem tetszenek nekik, rendszeresen vízionálnak vérivó, tudatosan nemzetsorvasztó kormányt, jobboldali Orbán-ellenes összeesküvést, prezentálnak beteges homo- és xenofóbiás rohamokat. Erre a hírre is cuppantak rendesen, előbb volt olvasható a Magyar Nemzet Online-on, mint a Fidesz.hu-n. A lap két vezető publicistája, Bayer Zsolt és Csermely Péter hetente fulladnak meg az indulattól a Hír TV-n a Péntek 8-ban; erősen kérdéses, egy neuropszichológiai nemzetgyűlés elfogadná-e őket normálisnak.

Szóval, Tomikám, csak óvatosan azzal az ideggyengézéssel! Ha ugyanis elkezjük komolyan venni, amit mondasz, könnyen lehet, hogy nem Gyurcsány lesz, akire először kerül rá a kényszerzubbony.

Áder János nem tököl tovább a magyar belpolitikával, amit elérhetett, azt elérte, tágas horizontokat kíván ez az óriási elme. Nem is maradt számára más, mint a brüsszeli politika, amiben még lát fantáziát és kihívásokat. Szerencsés ember. Újságíróként én is rendszeresen kapom az Európai Néppárt magyar delegációjának közleményeit. Ezek alapján bennem az a benyomás alakult ki, hogy az EP-képviselői munka körülbelül annyira lehet produktív és szórakoztató, mintha egy mammutcsorda nyári vedlését egy szemöldökcsipesszel kellene elmenedzselnünk.

No de félre az iróniával, lássuk a kőkemény tényeket! Mik lehetnek azok a húsba vágó ügyek, amik egy ilyen politikai atomágyút kívánnak, mint a rendszerváltozás óta az élvonalban hemzsegő Áder János? Ma például volt szerencsém megkapni Olajos Péter legutóbbi felszólalásának a szövegét. Már a téma is csábító: “szeszes italok címkézése és definíciója”. A felvetésnél már csak a konkrét felszólalás fajsúlyosabb és jelentőségteljesebb: a derék képviselő pengeéles érvelése, amennyire kivehető, abból áll, hogy a pálinka az pálinka, a vodka pedig vodka. Hát tényleg, csodálom, hogy bírták ki odakint eddig Áder János nélkül. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy Orbán Viktornak is okosabb lenne áttenni a székhelyét Brüsszelbe.

Nyilván sok minden eldől persze uniós szinten is, de a döntéshozatali struktúra azért van annyira bonyolult és átláthatatlan, a döntések pedig húzódnak annyi ideig, hogy épeszű párt ne áldozzon be egy valóban fontos politikust ezekre a feladatokra. Egyelőre ugyanis messze nincs szó arról, hogy ebben a gigantikus struktúrában, ahol nem csak és nem elsősorban pártok, hanem országok érdekei is ütköznek, lennének olyan pontok, ahová egy-egy jól megválasztott kulcsembert elhelyezve komoly áttörést lehetne elérni.

Áder “önként” tett vállalása tehát voltaképpen nem más, mint Orbán udvarias gesztusa az egykori harcostárs felé. Ha akar, itt elszöszmöröghet négy évig, addig idehaza úgyse lesz iránta politikai bizalom egy fikarcnyi se. Nézze meg, Schmitt Pál is milyen elegánsan mosolyog az aktái mögül — mégiscsak jobb ez, mint itthon tüskének lenni a kurrens vezetés seggében. Áder meg alighanem belátta ezt, “kérvényezte”, hogy ne kelljen részt vennie az elnökségi üléseken, és bánatos sóhajjal fellapozta az angolkönyvét.

Alighanem baj, hogy a sajtónak rendre beletörik a bicskája E. Zsanett megerőszakolásának történetébe. A Népszabadság és az Index szemlátomást sokat megtesz azért, hogy az ügyet objektívan láttassák, mégsem jelenthető ki egyikről sem, hogy megfelelnének a pártatlanság követelményének. Nem gondolom azonban, hogy rosszindulat vagy kifejezett szakmai hozzá nem értés állna a dolog hátterében. Úgy általában a közvélemény az, aki nem tud mit kezdeni a történettel; túl brutális, túl sok ez még ahhoz képest is, amit el tudtunk képzelni. A sajtó (nem helyesen) csak ezt az állapotot tükrözi vissza.

A közvéleménynek pedig fingja sincs a büntetőeljárás és a büntetőjog alapelveiről; nem is akarják megérteni, hogy még a legegyszerűbb ügyek is mennyire bonyolultak tudnak lenni. Nem szofisztikált és alapos megoldásokat, hanem nyilvános kivégzéseket szeretne látni. Nem érti és nem is akarja érteni: nem csak arról kell gondoskodni, hogy a bűncselekményeket az állam megtorolja. Arra is kőkemény garanciák kellenek, hogy ártatlanokat ne bünthessenek meg. Ellenkező esetben ugyanis nem lenne nehéz a büntetőjoggal furkósbotszerűen visszaélni egymás ellen. Ha tehát valakit el akarunk ítélni, akkor ahhoz nem elég egy közepesen nagy valószínűség: minden ésszerű kétséget ki kell zárni. (Viszonylag kevesen szoktak azzal egyetérteni, hogy “inkább fusson száz bűnös, mint hogy egy ártatlant elítéljünk”; egészen addig, amíg nem az ő ismeretségi körükből kerül ki az az egy.)

A sokszor emlegetett ártatlanság vélelme azonban — és ezt nagyon nem kellene figyelmen kívül hagyni — a sértettre is igaz. Abban a másodpercben, amikor a hatóságokhoz fordul valaki, már íratják is alá vele a papírt arról, hogy a megértette: a tudatos félrevezetés büntetőjogi súlyát években is mérhetik. Mihelyst tehát azt állítjuk egy sértettről, hogy hazudik — jelen esetben E. Zsanettel sokan pontosan ezt teszik –, akkor valójában bűncselekménnyel vádoljuk meg.

Az átlagpolgár szintén nem nagyon akarja érteni, hogy életszerű nem az, ami vele a mindennapok során megesik. Szellemi ergonómiáját sértené annak megértése, hogy stresszhelyzetben máshogy reagálnak az emberek, mint ahogy az a filmekben van. Nem stresszre vagyunk kondicionálva, ez örvendetes, csak éppen nem kellene magándetektívet játszanunk, amikor egy bűncselekményt megítélünk. Akik tehát a logikus gondolkodásmódot és a rendőrökkel szembeni ellenállás hiányát kérik számon Zsanetten, mondjuk azzal a felkiáltással, hogy meg úgysem ölték volna, akárhogy is védekezik, valószínűleg egyszerűen csak túl sok filmet néznek és túl kevés empátiával rendelkeznek. Ráadásul azt a kérdést nem teszik fel: mennyire életszerű, hogy aki nem lesz nemi erőszak áldozata, az feljelentést tesz, ráadásul épp rendőrök ellen? Vállalva a hatóság félrevezetésének büntetőjogi, és a nagy médianyilvánosság miatt legalább ezerszeres morális következményeket is. Mit nyerne E. Zsanett egy elmarasztaló ítélettel?

Az éremnek persze másik oldala is van. A közfelháborodás mértéke egyszerűen nem lehet szempont egy büntetőeljárásban. Mindenkinek, mindenkinek jár a tisztességes, korrekt és arányos eljárás. Egyszerűen nem kezelhető büntetőjogi tényként, hogy az öt rendőr bármelyike is bűnös lenne — a rendelkezésre álló bizonyítékok objektív értelmezésére lesz szükség. Nem lehet valakit előzetes letartóztatásban tartani csak azért, mert gyanúsítják valamivel: ehhez meghatározott feltételek szükségesek. Előzetes büntetés ugyanis jogállamban nincs vagyis inkább nem szabadna, hogy legyen. Akik most felháborodottan hördülnek fel vagy messzemenő következtetéseket vonnak le abból, hogy a rendőröket most szabad lábra helyezték, azoknak inkább azokkal kellene foglalkozniuk, akik előzetesben ülnek, mintegy “biztos ami biztos” alapon.

Azt gondolom, a sajtónak egy ilyen helyzetben pontosan ezekre az anomáliákra kellene rávilágítania. Nem erősíteni kellene a közvélemény jogi dilettantizmusát, nem elsiklani a büntetőjogi és büntetőeljárási gyakorlat magyar visszasságai felett — ezeket minden esetben fel kellene mutatni. Fel kellene tenni azokat a kérdéseket, amiket a sablonosan gondolkodó közvélemény nem tesz fel. Nem kéne megpróbálni kiszolgálni a közvéleménynek azt az igényét, hogy még azt is tudni akarják, ami egy adott pillanatban még nem tudható. Jelenleg a lapok mintha a inkább csak futnának az olvasói igények után — nem törődve azzal, hogy ez mennyire veszélyes egy ilyen helyzetben.

Azt hittem, félrenyelem az ebéd utáni gumicukrot, amikor meghallottam, hogy Pokorni egy agyoncsócsált Bibó-idézet helyes interpretációjára mutatott rá a legfrissebb Péntek 8-ban. Az, hogy “demokratának lenni annyi, mint nem félni”, nem azt jelenti, hogy a bátor ember a demokrata — hangsúlyozta a Fidesz elnökségi tagja –; azt jelenti, hogy nem démonizáljuk a politikai ellenfelet csak azért, mert másmilyen. Elfogadjuk, hogy mást gondol, mint mi; ez az a másság, amitől egy demokrata nem fél.

Pokorni persze mindezt azért hozta elő, mert arra akart rámutatni: a baloldali-liberális értelmiség lényegében bármit kész megbocsátani Gyurcsánynak, csak azért, hogy Orbán visszatértét megakadályozza. Ez így tényszerűleg igaz is: sokszor az a válasz az a kormányzati munka kritikájára, hogy “de ez még mindig jobb, mintha Orbán lenne hatalmon”. Pokorni felvetése azonban mindentől függetlenül egy gigászi öngól.

A Fidesz poltikájának ugyanis 2002 óta centrális eleme, hogy a szocialisták nem szalonképes kormányzati erő. Orbán Viktor, amikor azt mondta, “nem leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben”, akkor nyíltan tagadta a szocialista pár legitimációját. Ne feledjük el: ez nem az őszödi beszéd utáni kijelentés, Gyurcsány akkor még nem volt sehol, a polgárok egy Fidesz-ciklus után szavaztak bizalmat a Medgyessy Péter vezette szocialistáknak. Orbánnak még névleges jogalapja sem volt az új kormány legitimációjának elkerülésére. Pár nappal később levelet küldött a Fidesz-szimpatizánsoknak, felszólítva őket a Magyar Nemzet, a Demokrata és a többi hasonló, gyűlölködő, kirekesztő, adott esetben a fizikai erőszakot is jogos véleményformáló erőként felfogó kiadvány előfizetésére. Orbán Viktor azóta próbálja folyamatosan démonizálni ellenfelét. Ne feledjük el azt sem: az MSZP közjogilag tökéletesen legitim — a mostani hisztériakeltés, ultimátumozás, persona non gratázás tehát mindenképpen indokolatlan, ha Bibó István szellemében akarunk gondolkodni.

Ha nem félünk politikai ellenfelünktől, nem félünk attól sem, hogy érveinkkel versenyezzünk vele szemben. A Fidesz viszont az érvek síkján egyetlen szót sem szól. Alternatívát csak annyiban mutatnak fel, hogy folyamatosan mutogatnak a saját fejük fölé rajzolt glóriára, valamint tüntetően nyivákolnak a kénkőbűz miatt, ha a legitim magyar miniszterelnök szólásra emelkedik az ország házában.

A “kormányátalakítás” a magyar politikai szlengben mindeddig a “már tűrhetetlenül teljesítők seggbe rúgásának” szinonímája volt. Amit most Gyurcsány Ferenc csinált, az sokkal inkább egyfajta Feng-shui gyakorlat, a harmónia megteremtése a különböző mértékben pénzes pozíciók illetve a tényleges (vagy inkább helyesnek látott) hatalmi struktúra mentén.

Ha több bizalmi embert szeretnél, akkor tegyél egy Bajnai Gordont a területfeljeszési sarokba! Ezzel raádásul lehetőséget kapsz arra, hogy Lamperth Mónikát az eddigi félretologatás helyett végre levihesd a pincébe, hátha a következő lomtalanításkor ki is lehet selejtezni. (Bár talán az lenne a legjobb, ha nem felejtenéd el, hogy a szociális és munkaügyi terület nem kifejezetten lomtárnak épült.) Ekkor viszont fel kell hoznod Kiss Pétert, sebaj, Szilvásy György már amúgy is elég büdi volt hálószobában, több szaros ügye volt az elmúlt egy évben, mint Kiss Péternek egész hivatali ideje alatt összesen. Persze, ha sajnálod kidobni, nem kell, elég ha csak kirakod az erkélyre, ott nem zavarja a csí-áramlatokat, és elszöszmötölhet a polgári titkosszolgálatokkal. Draskovics Tibort pedig ideje megint egy kicsit leporolni és központibb helyre állítani.

A minszterelnök ezzel az intézkedésével mellesleg lehúzta a vécén a kisebb, hatékonyabb kormány gondolatát, hiszen ismét szépen gyarapodott a miniszterek száma. Alighanem ráeszmélt, hogy ezzel az esztétikailag könnyfakasztóan szép gondolattal nemigen lehet szavazatokat szerezni — ha pedig a magasságos nép leszarja, hogy hányan markolják fel a minisztériumi zsozsókat, hát akkor miért ne oszthatna egy kicsit többet és kicsit szofisztikáltabban ugyanazoknak az embereknek. Vérfrissítés tehát nem volt, a miniszterelnök szemlátomást mindenkivel elégedett és/vagy mindenkinek nagyon le van kötelezve; ugyanakkor a jelenlegi struktúra kétségkívül kedvezőbb leosztás a miniszterelnök kontra MSZP-s lobbicsoportok játszmában.

Érdemes látni azt is, hogy a kormányátalakítás egyben masszív erődemonstráció is — az abban személyi értelemben nem érintett koalíciós partner felé. Gyurcsánynak mintha egy kicsit tele lenne a töke a koalíciós partner folyamatos izmozásával. Ezzel a húzással (ha nem lesz következménye az SZDSZ ignorálásának, márpedig ez borítékolható) leleplezte, mennyi is a nafta a non-stop sistergés mögött.