I hate it here

Szegény Jobbik, biztosan nagy csapás neki, hogy most a határont túli magyar állampolgárság ellen kell kampányolniuk. Vannak ugyanis olyan küldetéstudatos őrültek, akik egyszerűen képtelenek megérteni a “nem” szót, ha a rögeszméjükről van szó. Márpedig a magyar nép elég egyértelműen szavazott legutóbb is: nem akarjuk, hogy a határon túli magyarok kedvezményesen kaphassanak állampolgárságot.

Persze ez az egész kettős állampolgárság dolog egy homályos, hagymázas, rasszista rémálom. Magyar az, aki magyarnak vallja magát — persze akkor mindenféle jöttment, szőröstalpú román is magyar lehet, ezért szeretnék az árpádsávos fiúk, ha mindenféle törvényekkel bástyáznák körül ezt a magyarság-dolgot. Na meg azért, mert egyes magyarországi magyarokat viszont nem tartanak elég magyarnak (mert mondjuk “cigányok”, “zsidók” vagy balliberálisok) — hátha sikerül egy pár szavazót importálni más országokból. Hogy közben az ottani magyar kisebbségek elsorvadnak, mert mindenki az anyaországba vándorol, az le van szarva — de hát soha, egyetlen percig sem gondoltam, hogy a Jobbikot érdekli, mi van a határon túl. Soha nem hallottam, hogy a Jobbik érdemi párbeszédet kezdeményezett volna arról, hogy hogyan tudná Magyarország a magyar identitást a szülőföldön erősíteni — persze, akkor megint ott tartunk, hogy ha akar, akkor egy magyar nő magyarul anyanyelvi szinten beszélő, de mocskos román férje is szabadon részesülhetne mondjuk a támogatott kulturális intézmények áldásaiból, és azt nehogymár.

Persze most sem azért kapálózik kétségbeesetten a Jobbik Magyarországért Mozgalom, mert félti mondjuk az erdélyiek öntudatát. Azért, mert egy újabb népszavazáson megint kiderülne, hogy az általuk hirdetett eszeme egy retorgrád, idiotisztikus, inkoherens és illegeitim eszme, ami maximum egy soviniszta kisebbséget érdekel komolyabban. Egy bukott népszavazás ismét az őt megillető színben tüntetné fel a radikális nemzeti oldalt — és ezt mindenképpen szeretnék elkerülni.

Szívesebben bujkálnak az árpádsávos zászlók árnyékában.

Pár évvel ezelőtt minden személyes vitában és nyilvános vitában amellett álltam ki, hogy a náci rohadékok szólásszabadságát nem lehet korlátozni. Ezeknek a férgeknek is meg kell, hogy legyen a joguk arra, hogy véleményüket elmondják — azt is gondoltam, társadalmi elszigetelésüket is megkönnyíti, ha szabadon mocskolódhatnak.

A közelmúltban velem történtek viszont elég sok olyan emberrel kapcsolatba hoztak, akik személyükben érintettek a fasisztoid csőcselék mocskolódásaival szemben. Egy hölgy például arról számolt be nekem, hogy valaki a villamoson éppenséggel Auswitzba küldte “vissza”, ráadásul ordítva. Nehéz ilyenkor komolyan azt gondolni, hogy a fasiszta disznó szólásszabadsághoz való joga előbbrevaló, mint az illető békés élethez való joga — és azt sem gondolom most már, hogy ennek semmilyen társadalmi veszélyessége nincs.

A őszi, illetve a márciusi események egyértelműen megmutatták, a csürhe egyetlen dologból ért: az erőszakból. Ha hagyják, akkor tévészékházat gyújtogat és emlékművet rombol; jó előre készül az állami ünnepek erővel és félelemkeltéssel való elfojtására — aztán, ha kellenének a legények a gátra, szépen visszavonulnak, bujkálnak a rendőrség elől, próbálják menteni a seggüket a börtön elől.

Most már abszolút nem képzelem, hogy elegendő azt javasolnunk a rasszista, krito vagy nyíltan náci verbális erőszak áldozatainak: indítsanak polgári pert. Tehessenek feljelentést, vizsgálódjanak az ügyben a hatóságok. Egyszóval: érezze kötelességének a társadalom egésze, hogy biztosítsa minden egyes polgárának emberi méltóságát. Ha ehhez vissza kell vágnunk a gyűlöletbeszéd szabadságát, hát legyen.

“Semmi sem marad örökre eltemetve.”

Két alulról jött, keménykötésű nyomozó — mindketten bokszolók — teszi a dolgát a negyvenes évek Los Angelesében. Ennél többről nem is szól a film kilencven százaléka, szóval, aki nem őrül meg a szűk keresztmetszetű korrajzokért, olvassa el inkább a A Sátán kutyáját odahaza, a kandalló mellett.

A cselekmény hihetetlenül lassan indul meg — egyre újabb és újabb szálak kígyóznak elő a múltból, amelyek jelezni hivatottak, hogy itt majd nagyon másképpen kell mindent értékelni, mint ahogy értékeljük. A konkrét információ viszont hihetetlenül egyenletlenül van adagolva — aztán, amikor a fejünkre zúdul végre, kissé nehezen tudunk csak rendet vágni az amerikai nevek áradatában.

Egy krimi varázsát elvben az adja, hogy végig megvan az illúziója annak, hogy tudhatnánk, tudhattuk volna, hogy mi áll az események valódi hátterében, csak a főhőssel együtt mi is hagytuk magunkat félrevezetni. Itt erre esélyünk sincs; haloványlila segédfogalmunk sincs, nem is lehet arról, hogy mi folyik itt valójában; de éppen ezért már nem is olyan lényeges.

A film amúgy egész jól megfelel a film noir formai követelményeinek. Látszólag tényleg olyan, mintha valami régimódi krimit néznénk, ami feelinget említésre méltó történet nélkül elő lehet állítani egy stúdióban, azt a készítők gond nélkül lerakják azt asztalra. Vannak kemény fickók, elvetemült bűnözők, kemény, de igazságos rendőrfőnökök, femme fatale-ból meg egyenesen túlkínálat is van. Az izgalom, a katarzis és az erkölcsi mondanivaló viszont a fiókban marad.

Számomra az egészben nem az az érdekes, hogy Demcsák Zsuzsa alkalmas vagy alkalmatlan volt-e a kormányszóvivői posztra; hiszen nyilvánvalóan alkalmatlan volt. Egy kormányszóvivőnek nem laboratóriumi körülmények között, hanem élő egyenesben kell teljesítenie. Demcsák saját kommunikációs szemetét sem tudta arrébb lapátolni, és szemlátomást a nyomást sem bírta közben.

Legalább ekkora probléma, hogy a szóvivő személyében sem volt hiteles: blogjából legalábbis nem egy nyitott és szimpatikus, hanem egy önző, korlátolt és előítéletes személyiség képe rajzolódik ki. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Demcsák Zsuzsa a játszótéren ne lehetne egy kedves, nyitott, szimpatikus személyiség — publikus arcát azonban nem volt képes ilyenre formálni.

Mindezektől függetlenül számomra az alapvető kérdés mégiscsak az; előfordulhatott volna-e ez az egész cécó, ha Demcsák Zsuzsa történetesen férfinak születik. Szerintem nem.

Több okból sem. Egyrészt nevének felmerülése óta nehezedik rá a nyomás olyasmi miatt, aminek nyilvánvalóan semmi köze az alkalmasságához. A róla készült fotók ugyanis még erotikusnak sem igen nevezhetőek, pornográfnak pedig végképp nem (állítson bármit is a témában nyilván nagy szakértő Fábry Sándor). Demcsák Zsuzsa nem fehérneműmodellből lett kormányszóvivő. Férfiról viszont nyilván nem készülhetnének ilyen képek.

Nem készülnek, mert nem a férfiakat, hanem a nőket szeretjük mutogatnivaló szexuális objektumnak tekinteni, akiket, ha kellőképpen szépek, szívesebben látunk vetkőzni, mint értelmesen beszélni. Éppen ezért, ha valaki fiatal, szép és nő, aki ezt nyíltan felvállalja, nem nagyon számíthat értelmiségi sikerre a hímsovén Magyarországon, hiszen rögtön lábszagú tréfák céltáblájává válik. Ez persze az összes egyéb, az illető ellen irányuló támadást rendkívül egyszerűvé teszi, hiszen már csak a földön fekvő ellenfelet kell rugdosni.

Ráadásul Demcsák lehetséges eszköztára a védekezésre ugyancsak korlátozott volt. Fantasztikus kultúrája van annak, hogyan küldheti el egy férfi a halál faszára az őket csesztetőket a markánsság különböző fokozataiban. Ha egy nő esik neki rágalmazóinak, vagy hárpiának, vagy hülye picsának fog látszani — nem saját fogyatékosságai, hanem a férfitársadalom tagjainak végtelen, arrogáns, elviselhetetlen fennsőbbségtudata miatt.

Ha Demcsák kevésbé nő, alighanem mind a Magyar Nemzet, mind Fábry Sándor ívben szart volna arra, kit nevezett ki az általuk mégannyira gyűlölt miniszterelnök kormányszóvivőnek. Demcsáknak, ha úgy tetszik, pechje volt, vagy, ha úgy tetszik, túl sokat akart. Merészelt öntudatos lenni, így mennie kell.

Zavaros véleménynek sem igen nevezhető Papp László Tamás firkálmánya a szerzői jogokról — szó szerint azt sem tudja, miről beszél. Sem a jogi szabályozásnak, sem a gyakorlatnak, sem a mögöttes elveknek, de még egy rohadt reklámszövegnek sem tudott utánanézni.

Mondjuk morális alapállása sem éppen akármi: közírónk szerint a lopás az élet természetes rendje, azért nem lopunk, mert vigyáznak ránk a biztonsági őrök. Köszi, én személy szerint azért egy picivel erősebb etikai alapra szeretem fektetni az életemet. A szellemi tulajdon: tulajdon; ellopása: bűn. Ezt azért nem ártana leírni, legalább egyszer, még akkor is, ha alighanem azért igaz, hogy amit könnyű ellopni, azt jobban lopják.

Másik, jogfilozófiailag szintén nehezen értelmezhető tézise, hogy a szerzőnek már úgyis tökmindegy, hogy ellopjuk-e a szerzeményét, hiszen van pénze elég, azt sem a lemezeladásokból szerzi már. Kicsit olyen ez, mintha nem fizetném ki a telefonszámlám, ha tőzsdei mutatók azt mutatják, hogy a T-Com szép nyereséget halmozott már fel külföldi piacbővítéséből. A kettőnek nyilván az égvilágon semmi köze egymáshoz.

Elképesztő zavar van az újságíró fejében — és talán ez a legirritálóbb az egész cikkben, hiszen moral insanity nyugodtan lehet valaki, aki írni akar, de tájékozatlan hülye, ha szabad kérnem, ne legyen — a jogdíjas CD-k ügyében. Papp László Tamás hagymázas hadoválásával ellentétben, a jogdíjas CD-re való magáncélú másolást nem üldözi a törvény, az a szellemi termékhez való hozzájutás legális módja (zenék esetében, szoftverek esetében például már nem). A közzététel az, amit tilt a törvény, tehát ha felteszem valami szerverre, elérhetővé teszem egy fáljcserélőn, csak úgy bárki számára — vagy ha hamisított CD-ket kezdek árulni a piacon.

Mellékszál, hogy a laptopja előtt üldögélő Papp László Tamás kb. annyira vette magának a fáradságot az előzetes tájékozódáshoz, hogy még azt sem tudja, az Artisjus csak az irodalmi és zenei művek kollektív jogvédő szervezete, filmek ügyében tehát mást (konkrétan az Audivizuális Művek Szerzői Jogait Védő Közcélú Alapítványt, az ASVA-t) kellene cseszegetnie. Lenne is miért, ugyanis a filmekre más szabályok vonatoznak, mint a szoftverekre, más érvényes az írott szövegre, mint a filmekre. Mellékszál az is, hogy a “csak a profik által feltörhető másolásvédelem” egyelőre műszaki okokba ütközik. Hiszen ami egyszer megszólal a számítógépem hangszóróján, azt már fel is tudom venni; amit fel is tudok venni, azt közzé is tudom tenni. Persze egy Papp László Tamáshoz hasonló műszaki és jogi analfabétának ez lehet, hogy már “profizmus”.

Miről nem ír Papp László Tamás közíró? Nem ír arról, hogy mint bármi más, Magyarországon persze a szerzői jogok is csak a fingatási elv alapján tudnak érvényesülni. Noha nemzetközi példák is igazolják, hogy a legális letöltési lehetőség megteremtése elég komolyan képes hozzájárulni a kalózkodás keltette károk enyhítéséhez. Csak éppen Magyarországon basznak megteremteni ennek komolyan vehető lehetőségét — aki legálisan akar zenét letölteni, az dögöljön meg vagy menjen külföldre; persze a magyar portálok kínálata talán éppen a külföldön nem beszerezhető magyar anyagokban a legsiralmasabb.

Szerzői jogokról beszélve aligha lehet megkerülni azt a tényt, hogy a hatálya alá eső tárgyakra nem igaz, ami mondjuk a ruhára például igen, hogy muszáj azt megszereznünk. Rendszerint van ingyenes változat mindenből; és nagyon kevés érv szól amelett, hogy miért kell rendelkeznie valakinek mondjuk a legújabb Metallica-albummal; miért istenkísértés elvárni, hogy legalább jogdíjas CD-re írja ki, ha mégis ez a helyzet. Zene ugyanis van ingyenesen is, minőséginek is nevezhető kivitelben, de ma már szoftver is van ingyenesen, ha az ember vállalja a vele járó plusz szopást. Akik lopkodnak, azok valamiért nem érik be az ingyenes “ratyival” — nekik a legújabb, legfrissebb, milliókért agyonpromotált, drága cucc kell. Ingyen.

A szerzői jogok kapcsán nyilvánvalóan paradigmaváltásra van szükség. Ez a paradigmaváltás azonban aligha az ősi magyar (külföldön azért lényegesen kevesebbet lopnak) “lopjunk, ha nem veszik észre” mentalitáson alapul majd. Hanem például a könnyebb és differenciáltabb hozzáférésen, a költséges gyártói oldalon való csökkentésén. És persze a profiton, mert profit nélkül senki sem fog sztárokat csinálni.

Túlzottan nagy sajtóvisszhangot nem váltott ki, maga az SZDSZ sem pezsegte magát agyon, hogy reklámozza a Magyar Bálint és Sándor Klára által képviselt cselekvési programot. Én magam az SZDSZ (általam igen kevéssé kedvelt kivitelezésű, és nagyon kevéssé modern honlapján bukkantam rá, teljesen véletlenül). A dokumentum lényegében arról szól, hogy a liberális alapelvek mentén hogyan lehetne növelni a magyar állampolgárok életminőségét. Hű.

Nehéz igazán átlátni, hogy milyen célt szolgál ez a közel kétszáz oldalas anyag. Legnagyobb erőssége az összegyűjtött tényekben van: minden egyes problémafelvetést statisztikák, táblázatok, grafikonok támasztanak alá, nemzetközi összehasonlításokkal. Ha valaki hasonló problémákról szeretne vitatkozni, és érvei alátámasztására tényeket keres, akkor itt elég sok mindent, téma szerint rendszerezve megtalál.

Sajna azonban a vitairat inkább tekinthető egy ízléses kivitelű probléma-katalógusnak, mint tanulmánynak. Már a kérdésfelvetések is túl általánosak ahhoz, hogy valódi vitát inspiráljanak. Ezen a szinten ugyanis nagyon kevés a valódi újdonság — kevesen lehetnek, akik még soha, semmilyen formában nem hallottak arról, hogy például a magyar lakosság egészségi állapota siralmas, vagy hogy a nők hátrányos megkülönböztetése napirenden van, netán hogy a kábítószer-fogyasztást is kirminalizálják. Lehet, hogy akadnak bőven, akik igyekeznek ezeket a problémákat szőnyeg alá söpörni, lehet, hogy nem artikuláljuk őket elég hangosan; de hogy mondjuk a magyar liberális közgondolkodás számára nem kell bizonygatni ezen felvetések valódiságát, az tuti.

Sokkal rosszabb, hogy a megoldási javaslatok hihetetlen általánosak és tautologikusak, vázlatszerűek. Alighanem nem csak Magyarországra igaz, de ránk aztán különösen, hogy ha az ember meg akar valósítani valami ésszerű vagy hasznos dolgot, akkor tudnia kell, hogy azt miért, milyen érdeksérelmek és intézményi tehetetlenségek révén nem lehet megcsinálni; aztán tudnia kell megmutatnia, hogy hogyan lehetséges mégis. Ha valaki cselekvési tervet akar kidolgozni, akkor illene felvázolnia, hogy milyen lépések, milyen rendszerben történtek eddig; ezután a megvalósíthatatságot folyamatosan szem előtt tartva kellene megmondania, hogy kinek és mit kellene meglépnie.

Nem utolsósorban arra is szentelnie némi figyelmet, hogy mekkora konszenzus teremthető meg egy-egy elképzeléshez. A dohányzásellenes kampányokhoz valószínűleg nagyobb, mint a homoszexuális élettársi kapcsolatok elismeréséhez, vagy a cigányság felemeléséhez, lévén a magyar társadalom elég masszívan kirekesztő. Az ezekből adódó problémákra szintén kellene javaslat.

Ez így, ebben a formában nem több egy kis idealista sóhajtozásnál — vagy mondjuk két szociológus grafikonokkal és táblázatokkal teletűzdelt vágyálmánál, amelyben osztozhatunk ugyan, de irányt nagyon kevéssé mutat. Őszintén szólva Magyar Bálinttól, aki markáns állásfoglalásaival, oktatáspolitikai koncepcióival képes volt végre felkavarni az a köz- és felsőoktatás hosszú ideje mocsarasodó állóvizét, valami sokkal keményebbet és kevésbé átléphetőt vártam volna.

Annak idején elég jelentős vitát folytattam egy kollégámmal, aki aki most habzó szájjal lelkesedik a 300-ért, hogy a Trója jó film-e vagy sem. Nekem mind a kettő tetszett, a filmkritikus kolléga csak az utóbbiért tud lelkesedni.

Persze, full meg tudom érteni, hogy neki sokkal jobban bejönn a 300 dögösebb, képregényesebb látványvilága — a szintén Frank Millerhez köthető Sin Cityben is imádtam, hogy képesek voltak a képregénnyel (na jó, a finnyásabbak kedvéért graphic novellel) teljesen analóg hangulatot teremteni. A 300 is olyan, mint egy A bevezető képsorok különösen zseniálisak; a Leonidast kerülgető farkas kidolgozása mindenkinek nyilvánvalóvá kell, hogy tegye: nem a realitás talaján mozgunk.

Kicsit aggódtam, hogy ahhoz képest, hogy csak egy csatáról szól az egész film, nem lesz-e unalmas; csípem ugyanis az akciófilmeket, de azért nem bánom, ha szól is valamiről a fene nagy vérzivatar. A 300 ilyen szempontból sem jelent csalódást; a könnyen megkülönböztethető, markáns karakterek, keserű, fekete humorukkal, illetve a Spártában játszódó (azért lényegesen kevésbé eltalált) mellékszál remekül oldja az állandó vagdalkozás monotóniáját.

Szóval mondom, megértem a Tróján fanyalgó kollégát, akinek nem tetszik annak lényegesen konzervatívabb és “filmesebb” látványvilága — mégis úgy érzem, nekem ugyanazért tetszik a két alkotás. (Ráadásul azt gondolom, hogy a trójai háború a thermopülai szorosban folyó csatával ellentében, fel sem lett volna dolgozható a képregényes eszköztárral — ehhez tényleg kellett a szűk tér és a kisebb cselekmény.) Fogtak egy agyonismert antik legendát, elképzelték, hogy hogyan képzelhették ezt annak idején a a görögök, majd feltranszformálták az egészet a 21. századba. A végeredménynek nyilván köze nincs a valósághoz, de aki a valóságot akarja látni, az jelentkezzen az ELTE BTK régész szakirányára, és turkáljon kedvére.

„A mi országainkban is gyakran érezzük úgy, hogy az ördöggel szemben kell küzdeni. A mi országainkban is – sajnos – nagyobb számban vannak szavazók jobb- és a baloldalon, mint középen. Mi is szeretnénk nagy pártban lenni, ám mégsem megyünk el azokért a szavazatokért sem jobbra, sem balra. Liberálisok maradunk, egészen egyszerűen azért, mert ez a meggyőződésünk!”

Lord Alderdice, az északír parlament elnöke,
amikor Várhegyi Attila bejelentette, hogy a Fidesz
kilép a Liberális Internacionáléból

Kár, hogy egy nyilvános vita kimeneteléből az égvilágon semmilyen következményt nem lehet levonni egy ekkora téttel rendelkező választás esetében. Ha itt dőlt volna el az elnökválasztás, akkor Fodor már elnök lenne, a magyar liberálisoknak meg esélyük arra, hogy végre hiteles képviseletet kapjanak. Egyértelműen kiderült ugyanis, hogy Fodor Gábornak van egy liberális víziója, Kóka János meg össze akar tákolni egy sikeres programot.

Fodor most még egy olyan politikus, akinek van gerince. Azt gondolom, hogy aki vevő a liberális üzenetre, annak elsősorban erre van szüksége. Hosszú távon nem az számít, hogy ellenzékben vagy kormányon van egy párt. Ellenzékben is sok mindent el lehet érni, a vereségből fel lehet állni, lehet hatékonyabb stratégiát készíteni a győzelemre; ha azonban egy párt elárulja a zászlajára tűzött eszméket, akkor nagy kérdés, hogy legközelebb ki és miért fog rá szavazni. Fodornak nagyon igaza van abban, hogy egy párt akkor lesz erős és megkerülhetetlen, ha következetes alapeszméihez. Mert igenis vannak alapeszmék, amiket az ember hitelesen soha nem adhat fel.

Persze egy ilyen vita inkább csak protokolláris esemény, lehetőség a nyilvánosságnak arra, hogy bepillantson a színfalak mögé — a küldöttek java része most már alighanem döntött, nagyon kevesen lehetnek, akik még mindig ingadoznak. A kérdés még most is ugyanaz, mint az elnökválasztási kampámy kezdetén: akar-e változást az SZDSZ, akar-e egy erős, független szellemiségű pártot, vagy be akar szállni a politikai ígérgetőversenybe, és megpróbál a yuppie-s image-dzsel nyerni.

Számomra mégis megnyugatató volt a vitában az, hogy Fodor sokkal felkészültebbnek tűnik az elnöki szerepre, mint ahogy eredetileg láttam. Komoly esélyt adhatna a pártnak már 2010-re is. Nem feltétlenül a kormányzásra: a súlyosan elvszerű parlamenti politizálás megkezdésére.

Pesty László dokumentumfilmje nem annyira egy felülről mindent látó, éles szemű sast, sokkal inkább dögkeselyűt juttat az eszembe. Mert hát ugye ki az, aki nem érez sajnálatot a biztonsági őr iránt, akinek szépen lefűrészelték a kopnyacsontját, hogy befoltozzák az agyhártyáját, a bal szemgolyóját meg kioperálták, és helyére tettek egy üvegszemet. Hasonlóképpen nem tudok nem együttérezni azzal a fiatalemberrel, aki megvakult egy gumilövedék miatt. Kérdés azonban, hogy egy dokumentumfilmnek valóban az e a feladata, hogy félelmet és megbotránkozást keltsen bennünk, ezzel nyilvánvaló politikai érdekeket szolgálva, vagy hogy az igazsághoz vigyen közel minket..

Mert azért elég sok kérdés marad nyitva. A rendőrség nyilvánvalóan — ezt a március 15-i események is bizonyítják — túlreagálta a dolgot. Az ősszel még sem pszichológiai, sem gyakorlati értelemben nem voltak felkészítve arra az utcára vezényelt rendőrök, hogy mi a teendő akkor, amikor több ezer ember kezd el randalírozni az utcákon, veszélyeztetve a békés állampolgárok és a rendőrök életét. A TV székháznál láttuk, hogy mi történik akkor, ha a rendőrség túlságosan toleráns — most képzeljük el, hogy a sokkal nagyobb létszámú és sokkal nagyobb területet végigtaroló zavargások milyen pusztítást végeztek volna. Van egy olyan sanda sejtésem, hogy nem ússzuk meg pár súlyos sérülttel. Ezekre a kérdésekre a dokumentumfilm természetesen nem kíván választ keresni. (Ha esetleg kétségeink vannak afelől, hogy mennyire “békések” a jobboldali radikálisok szándékai, pillantsunk bele mondjuk Torockai László főforradalmár blogjában, ahol negyedmilliós lincselésről álmodozik, minimális áttételekkel.)

Nyilván sok minden történt, ami elfogadhatatlan, és amiért jog szerint mindenképpen a rendőrséget kell — félreértés ne essék: kell — felelősségre vonni. Ha azonban etikai mérleget akarunk vonni, akkor arra is oda kell figyelnünk: kik voltak azok, akik ténylegesen elvegyültek a Fidesz-tüntetőkkel, kik indultak két akkumulátorral békésen tüntetni, hátha akad egy kósza harckocsi. Kik voltak, akik tudatosan készültek a rendbontásra, kik dobálták kövekkel a rendőröket. Kiknél találtak fegyverarzenált a Kossuth téren.

Azt gondolom, ki kell mondani azt is: akármennyire is megdöbbentőek a filmben bemutatott történetek, néhány közülük kifejeztetten büdös. Az ötgyermekes családanya, bár hetek óta arról van szó, hogy hogyan minimalizálják a balhét a Kossuth téren, leviszi mind az öt gyerekét a zászlófelvonásra. Egész nap zavargások vannak a városban, a tata mégis leruccan egy kis friss levegőt szívni. Legalábbis érthetetlen.

Pesty László egyetlen olyan embert sem talált (vagy keresett), aki rendőrre támadt volna. Mindenki ártatlan. A magam részéről is ismerek olyan embert, aki számára az ősszel leomlani látszottak a megszokott erkölcsi korlátok, és azt gondolta, most mindent szabad, mindent meg lehet úszni. Október 23-a óta valahogy sokkal óvatosabban áll a forradalmasdihoz.

Sebaj, még egy darab jobboldali propaganda, ami szabadon keringhet a neten, ami muníciót adhat az elborult tömegeknek. Egy kissé kevésbé egyoldalú kép talán hasznosabb lett volna — igaz, a jobboldal anarchisztikus céljait is kisebb hatékonysággal szolgálta volna.

Félreértés ne essék: újságíróként elismerem Seres László teljesítményét, ha felvetődik rá az igény, ígérem, nem mulasztom majd el a seggreesést az illető nagysága előtt. Újságolvasóként viszont elmondatom: Seres volt az első újságíró, akinek a nevét negatív kontextusban jegyeztem meg, akit egy arrogáns, intoleráns, csőlátásos alaknak tartok, aki soha nem volt és alighanem már nem is lesz hajlandó rá, hogy saját, vadliberalisztikus bozótjából képes legyen egy kicsit is messzire tekinteni, hogy saját, a kelleténél kissé talán torzabb normarendszerén kívül bármi mást is elismerjen.

Hivatkozott írását nem vagyok képes másképpen, csak totális értetlenséggel olvasni, pedig én egyetemi közegben dolgozom újságíróként, immáron nyolcadik éve — márpedig itt a nyomást ezerszeresen érzi az ember. Nagyon is sok szopás szükséges ahhoz, hogy az egyetemi vezetők megtanulják emberszámba venni az egyetemi újságírót, vagy ahhoz, hogy a lapot ne csak a wc-ben tudják rendeltetésszerűen használni. (Az emberséges kivételekért ezúton is köszönet.)

Mégis azt kérdzem magamtól, ugyan, mi a frászkarikára számított Seres László, amikor újságírónak ment? Azt gondolom, az újságírói szakmával kapcsolatos nehézségek egyidősek az újságírással. Seres úgy csinál, mintha ezek valami magyar unikumok lennének — holott persze erről nyilván szó sincs. Másrészről viszont nem győzöm ismét hüldezni azon, Seres milyen természetesnek veszi azt, hogy csak azért, mert az ember publikál valahol, neki többet szabad, mint másoknak.

Kezdve a végéről: a sajtóban írni bizony felelősség. Seres hőzöng egy sort pl. arról, hogy ha ő átveszi egy napilap értesülését, akkor előfordulhat, hogy rajta és csak rajta kérik számon az értesülést valóságtartalmát. Fuck. Seres szerint tehát ha ő belebújik valakinek a seggébe, aki elég befolyásos és erős ahhoz, hogy ne legyen egyszerű megbaszni valamilyen valótlan híresztelésért, akkor ő, a seggbebújó kis senki is sérthetetlen lesz. Elképesztő. Jómagam valahogy azt képzelném, hogy az újságírás nem csak értesülések másolásából, hanem azok leellenőrzéséből, megerősítéséből és újbóli megerősítéséből is áll. Saját információk gyűjtéséről nem is beszélve.

Seres másik rinyája, hogy az interjúalanyok veszik a bátorságot, hogy belefirkáljanak az ő szentséges tisztaságában bizonyára érinthetetlen interjúszövegébe. Miközben ő maga is elismeri — álságosan szerkesztési okokra hivatkozva — hogy az elmondott szöveget persze átírja, ha szükséges. Seres interpretációjában az interjú nem információk hiteles és első kézből való közlésére való lehetőség — sokkal inkább alkalom arra, hogy visszaélve az interjúszituációval, jól megszorongassuk az alany tökeit. Sok-sok interjú van a hátam mögött, de soha nem éreztem, hogy lehetőséget adni az alanynak arra, hogy azt és úgy mondhassa a lapban, amit gondol, az olvasó szemen köpése is lenne egyben.

Viszonylag hosszú a siránkozás a nyomásgyakorlásról is; megtudhatjuk, hogy van gazdasági hatalommal való fenyegetőzés meg joggal való visszaélés is, hah. De hát az ember, ha újságíró, alighanem már az iskolában számot vet azzal, hogy nyomást fognak gyakorolni rajta, hogy az érintettek, akiket éppen forró olajba készül mártogatni (vegyük a jobbik esetet, és tegyük fel, hogy megérdemelten), azok kapálózni, fenyegetőzni és perelni, magyarán védekezni fognak. Lehet, hogy eljön majd az idő, amikor a korrupt hivatalnokok a köztévé élő adásában rántják le saját magukról a leplet, a vállalatok a Millenáris Park színpadán folytatják majd a lobbitevékenységüket. Akkor viszont újságírásra sem lesz már szükség. Siránkozni meg lehet, talán kell is, csodálkozni már kevésbé érdemes.

A magam részéről a sajtó hazai szabadságával az égvilágon semmi bajom nincsen. Persze ez a szabadság csak bizonyos nehézségekkel érvényesíthető, de ezek a nehézségek szerény véleményem szerint a sajtó működésének természetéből adódik. “Hír az, amit valaki, valahol el akar titkolni — minden más csak hirdetés.” Seressel ellentétben még csak azt sem gondolom, hogy a magyar sajtó mélyrepülésben lenne — van itt minden, az egészen színvonalastól az ultraratyiig, csak választani kellene. Akinek pedig nem tetszik a sajtó állapota, változtasson rajta; a lehetőség nagyon is nyitva áll.