I hate it here

Gergényi Péter menti az irháját. Nem kéne hagyni — le kéne szedni, amíg még lőtávolban van.

Magyarázat persze nyilván mindenre van. Csak éppen elhinni nehéz, hogy tényleg normális állapot, hogy pár száz tüntető adott esetben fel is gyújthatja a TV-székházat. Gergényi védekezésének logikája ugyanis azt mutatja: a rendőrség eszén még pár nagy hangú suttyó is képes túljárni. Mi lehet a helyzet akkor mondjuk a szervezett bűnözéssel?

Nekem, aki ott voltam, nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség nem veti be az összes rendelkezésre álló eszközét. Szemben az október 23-i zavargásokkal, nem árasztották el az egész teret könnygázzal, még a székház kapuját sem védték gumilövedékekkel. Ha Gergényi azt mondja, hogy a magyar rendőrség a köztörvényes bűnözőkkel szemben úgy általában jóhiszeműen jár el, és nem feltételezi róluk, hogy túllépnek egy bizonyos határt, akkor azt gondolom, pár csavar egész tuti meglazulhatott abban a boltozatos koponyában. A rendőrségtől pont azt várná az ember, hogy masszívan felkészüljön a legrosszabbra is, és a képzeltelen, koordinálatlan tahókat leelőzve rafkóban, a lehető leggyorsabban helyreállítsák a rendet.

A jelentés talán legröhejesebb mozzanata az, amikor kimutatja: a TV-székházból távozók igazoltatására nem volt mód, mert az oszlatás volt az elsődleges. Holott amikor én negyed három körül távoztam a térről, akkor elvben már kurva sok rendőrnek kellett volna helyt állnia az induláshoz képest lényegesen kevesebb és lényegesen kevésbé elszánt tüntetővel. Semmi akadálya nem kellett volna hogy legyen annak, hogy a TV-székházban tartózkodó összes betörőt ott helyben igazoltassák vagy előállítsák. Mert aki bement, az nem tüntető volt, hanem köztörvényes bűnöző. Ehhez képest még egy órát vártak, és csak utána szorították ki őket az épületből és eresztették őket szélnek.

Számomra még ennyi idő távlatából is ezerszeresen hihetőbb nekem az a magyarázat, hogy a rendőrség összefosta magát attól való félelmében, hogy jajj, mit szólnak az emberek, ha ők itt most gumibotozni kezdenek. Ezerszer inkább vállalták a székházban keletkezett százmilkás kárt, mint hogy kockáztatni merjenek. Valahogy már másnap volt ember, paripa, fegyver a tüntetők megfékezésére. Ez az igaz gáz. Ezt a szart még jó ideig nem mossa le magáról a rendőrség, bárhogy is maszatoljon a rendőrkapitány.

Most persze nyilván tépnem kellene a ruhámat, hogy milyen hülye vagyok, hogy úgy néztem meg a második részt, hogy nem láttam az elsőt — valójában persze inkább hálát adok a magasságosnak, hogy ez a helyzet.

Poént kitalálni nem nehéz — ha az ember izzad egy kis vért, tuti elő tud állni valami olyasmivel, amin egyesek nevetnek. Ha végképp nincs ihlete, felújít pár régebbi poént, nyilván lesznek olyanok is, akik még/már nem emlékeznek az eredetire és akkor nevetnek azon. Egy jó filmhez ennél több kell, jelen esetben mondjuk valami említésre méltó sztori; olykor egy kicsit kevesebb is, jelen esetben egy kicsit kevesebb obszcenitás. Ehelyett két lúzer pancserkodik egy lényegében töküres gyorsétteremben.

Persze nyilván egyfajta kőkemény realitás, hogy gusztustalansággal egy csomó mindent el lehet adni; én azonban hadd ne tekintsem ezeket a húzásokat a szellem dáridójának. Lehet persze arra játszani, hogy valami annyira ciki, hogy az ember ha máshogy nem, már kínjában röhög — én viszont már kinőttebb abból a korból, amikor a “seggről szájba” kifejezés monoton ismételgetése zavarba tud hozni. Öregebb vagok már annál is, semhogy az animálszex láttán kivonuljak a moziból, és attól se gerjedek be, ha valaki a meztelen valagát dörzsölgeti a kirakatüveghez.

Viszont, ha már egy film egyszer mocskolódni akar, tegye azt tényleg nagyfiúsan. Nem kellenek érzelgős barátságok, nem kell romantikus vívódás, nem kellenek musicalszerűen cuki jelenetek és nem kellenek nagy, érzelmes smárolások sem. A szar cukorral sem jobb.

Noha a kérdés magyar vonatkozásai sem elhanyagolhatók, koncentráljunk most csak magára a problémára: Iránban még mindig bevett és törvényes gyakorlat a hűtlen nők mellkasig homokba ásása, majd halálra kövezése, sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi, a célnak már nem megfelelő kövekkel.

Széles körben elterjedt nézet, hogy az ilyesmi szerves részét képezi a kulturális sokszínűségnek — még ha nem is helyeselhető a félrelépő nők fizikai megsemmisítése, az “erővel” történő eszmei gyarmatosítás sem elfogadható. (Ezt az irányzatot képviseli, még ha kevésbé szélsőséges formában, Tamás Gáspár Miklós is.) Tolerancia kell ide, meg erkölcsi relativizmus; majd az iráni nép eldönti, milyen normák szerint akar élni. Hát lófaszt.

Számomra ez az elmélet max akkor lenne elfogadható, ha Irán nem óhajtana részt venni a nemeztközi politikában, hanem bezárkózna és hajigálná a köveket napestig. De hát ugye nem ez a helyzet: atombombát dúsítgat, terroristákat nevel, árulja az olajat. Ha pénzről van szó a globalizáció mindenképpen olyasmi, amiben érdemes részt venni; ha eszmékről, akkor a belügyek szentek és sérthetetlenek. Holott szerintem inkább az emberi jogok importjával kellene kezdenie mindenkinek. A kulturális sokszínűségnek erősen megvannak a határai.

A demokrácia amerikai típusú importja persze úgy tűnik, annyira nem vált be: ha mást nem, egy emberi jogokat lábbal tipró rezsimet ugyan sikerült felszámolni, hogy aztán anarchiát és polgárháborús potenciált tegyen a helyébe. Ugyanakkor viszont azt gondolom, hogy az úgynevezett nyugati civilizációnak sikerült kitermelnie pár értéket is — többek között azt az elvet, hogy az embereknek a szabadság lehetséges maximuma jár. Hogy az állam nem baszkurálhat bele a magánéletbe, és különösen nem veheti el az életünket ideológiai alapon. Hogy születés alapján nem lehet diszkriminálni. Ezeket minden nem-háborús eszközzel védeni kellene.

Vaskos tévedés akár csak azt gondolni, hogy ez a kérdés független a gazdasági szempontoktól: kereskedjünk csak egészen nyugodtan, majd az idealista széplelket megvívják a háborújukat az emberi jogokért. Ha nem ezeknek a feltételeknek az elfogadtatása az első feltétel, amelynek teljesülése nélkül levegőt se vehet senki a globálizált világban, akkor ezeknek az érvényesíthetősége hosszú távon is a gazdasági erőfölény függvénye marad. És azért emeljük ki, hogy itt már messze nem néhány lilafejű morálfilozófus szolipszisztikus álmodozásáról van szó — nemzetközi egyezményekről beszélünk. Szar ügy, hogy még ezekben a kérdésekben sincs valódi és markáns globális egyetértés.

Orbán Viktor tetteinek elemzésekor, azt gondolom, újra és újra ugyanarról a kiindulópontról kell nekiveselkednünk. Ennek a fickónak az elsődleges célja saját politikai túlélése.

Ha Gyurcsány idén vagy négy év múlva elveszíti a választásokat, politikai tekintélyéből nem is kevés megmarad, hiszen rendelkezik egy olyan markáns, koherens, és választói számára is elfogadható vízióval, amilyen a jobboldalnak egyáltalán nincs és jelen formájában soha nem is lesz. A baloldal víziója, ha erős torzulásokkal is, de a jobboldal számára érzékelhető: erős, versenyképes, a nemzetközi gazdaságba aktívan bekapcsolódó, a régi kedvezményes bérleteket szépen lassan felszámoló, multikulturális országot akar. Ha egy jobboldali publicista tényleg nekiszalad, sokszor ír olyasmit, ami csak odaát szájhabzásfokozó — a folyó innenső oldalról nézve kifejezetten vonzó jövőkép. Semmi bajunk a privatizációval, a komoly innovációt megvalósítani képes multikkal — és ha utóbbiak adókedvezményt kapna munkahelyteremtésért cserébe, hát hajrá. Nem kérünk ingyengyógyszert és ingyengázt.

Ha Orbán egyszer is elbukik úgy esik pofára, hogy azt mindenki látja és elhiszi, neki annyi. Mert akar ezzel a jobboldal? Nehéz ezt megmondani, mármint úgy, hogy a jobboldali szavazók ne tűnjenek nettó idiótának. A multikulturalizmust nyilván sokan elítélik, és alighanem ez a kötőerő, ami összetartja őket — mindenki, aki más, legyen az homoszexuális, ateista vagy füvező, fülbevalós tinédzser, az veszélyes az életvitelünkre, félre kell állítani. Egy választópolgárnak ennél nem is kell többet tudnia — hogy mi kerül a levesbe, azt majd megmondják a politikusaik. Egy politikusnak gazdaságpolitika is kellene, például.

A hézag az, hogy szemben Orbán állításával, a nagy, széles bázisú, centralizált tömegpárt egy olyan szartócsa, amiből elég nehéz lesz kikecmeregni. Orbánnak folyamatosan kacsingatnia kell a középkorias szemléletű magyar egyházak, a xeno- és homofób szélsőségek, és a konzervatív középosztály felé; csoda, hogy ki nem folyik a szeme. Felépítette a nagy jobboldali vezér mítoszát — pártelnöksége addig megkérdőjelezhetetlen, amíg ez a dinoszaurusz méretű párt össze nem roppan. Ha három-négy párt versengene egymással a választókért, akár több szavazatot is össze lehetne szedni — csak éppen az Orbánhoz hasonló Führereknek kellene elhúzniuk a picsába. Nem fátyolos tekintetű, atyáskodó veteránok kellenének, hanem modern, gyors reagálásra és folyamatos konfrontációra is képes, vérbeli politikusok. (Nb. Kósa Lajos nem ilyen, Kósa Lajosnak akkor se szűkülne a látóköre, ha bevarratná a szemeit; helyi politikusnak oké, országos, tárgyalni és taktikázni képes vezéralaknak nem oké.)

Tökmindegy, hogy hol áll a Fidesz — Orbánnak addig biztos lesz jövője, amíg elöl áll. Most sikerült önkormányzati túlsúlyhoz jutni, akkor ez értékelődik fel hirtelen, ennek áll az élére. Elébe megy annak, hogy Gyurcsány a háta mögött folytathasson konstruktív együttműködést a helyi politikusokkal. Kell a masszív ellenségkép, muszáj hinteni a port arról, hogy Gyurcsányt akár le is lehetne sittelni. Orbán csak akkor győzhet, ha az ellenség hibázik, hiszen már két országgyűlési választás is megmutatta: ha csak rajta múlik, az általa képviselt maszlag kisebbségben van. Ki kell várni, amíg a baloldal rosszul számolja ki a lépést.

Az új jelszó: a népnyúzó megszorítások helyett hozzuk fel az országot inkább EU-s támogatásból. Fasza ötlet, az MSZP nyilván heroint és prostikat akart vételezni az uniós támogatásból. Hogy a megszorítások teremtik meg az előfeltételeit annak, hogy egyáltalán legyenek ilyen támogatások, senki nem mert megemlíteni odaát. Háborúban nincs vita. Háború kell; és ha nincs, hát majd csinálnak.

Sólyom László, ha nincs is szereptévesztésben, de súlyos szerepzavarban van. A harmadik köztársaság messze legnépszerűtlenebb köztársasági elnöke — és hirtelen nem jut eszembe olyan politikai pozíció, ahol ez a mutató többet számítana. A jogszabályoktól nyilván nem teljesen, de azoktól lényegileg függetlenül a köztársasági elnök volt az, akire a válaszópolgárok úgy tudtak tekinteni, mint olyavalakire, aki valóban képes személyében megtestesíteni a nemzet egységét. Egyfajta olyan közös nevező volt, amihez mindenki — és nagyon hangsúlyosan nem csak a politikusok — kötelességének érezte az igazodást.

Sólyom László szemlátomást képtelen erre a fajta reprezentációra. Ahhoz képest, hogy megválasztásakor maga is tisztában látszott lenni azzal az elvvel, miszerint ez a pozíció csak nagyon jól megválogatott, elvi jelentőségű esetekben tűri a konfrontációt, képtelennek látszik arra, hogy visszafogja magát. Az Amerikai Egyesült Államokba való vízumkötelezettség melletti ámokfutása alighanem mindenki számára ismert, ám alighanem még ennél is brutkóbb lépés volt a Zengőn építendő radar melletti kiállás.

Az ember, amíg nem köztársasági elnök, sok mindent egészen nyugodtan megtehet. Képzelheti magát sündisznónak, mindenféle erkölcsi gátlás nélkül részt vehet tetszőleges demonstráción. Joga van részegen irredenta nótákat énekelnie egy állami rendezvényen. Adott esetben részt vehet egy katonai objektum elhelyezése körüli zöld handabandában. Mert hát legyünk azért egészen őszinték: most, hogy már a Tubes se jó az ottaniaknak, láthatjuk, hogy ott tartunk, ahol minden esetben, amibe a magyar zöldek beleütik az orrukat. Mindegy, hogy mi, csak amit éppen akar valaki, az ne legyen. Nem volt itt valódi párbeszéd, nem voltak érvek; az alapkérdésre viszont, hogy hol a picsában legyen akkor az a kibaszott radar úgy, hogy a bánáti bazsarózsa e dögöljön meg, se egy gigászi vizuális környezetszennyezést ne kelljen elszenvednie senkinek, csesztek választ adni a zöldfejű okostojások. Sólyom László ebben a maszatolásban maradt benne köztársasági elnökként is. “Szigorúan magánemberként.”

Takarékon kellene lennie. Erodálódik a tekintélye, ha minden faszság mögé odaáll. Tudtában kell lennie, mire van felhatalmazva. Arra például biztosan nincs, hogy arra szólítsa fel az Országgyűlést, hogy váltsa le a miniszterelnököt. Egy köztársasági elnöktől higgadtságot és differenciált gondolkodást vár az ember. Gyurcsány belátás, magasztos elvek ide, magasztos elvek oda, nem morális válságot, hanem totális politikai káoszt okozott volna. Ha Sólyom ilyen mértékig diktálni akarja a politikai tempót, akkor a választások idején is hasonlóan markáns megszólalásokra lett volna szükség. Meg kellett volna fizetnie a megfelelő szakértőket, és nyilvánosságra kellett volna hoznia a tényeket. Le kellett volna lepleznie kormány és ellenzék hazugságait, jeleznie kellett volna, hogy a kampány egyfajta nagyszabású kamuparádé csupán. A nagyhangú ígéretek mellé oda kellett volna tennie a szikár tényeket. Felelős kampányra kellett volna kényszerítenie kormányt és ellenzéket egyaránt.

Vagy: vállalnia kellett volna azt, amit mindkét elődje tudott és vállalt, hogy a köztársasági elnöknek nem a lövészárokban a helye. Hagynia kellett volna, hogy kormány és ellenzék dobálja a szart, neki pedig ki kellett volna várnia a cirkusz végét. Hogy mindig legyen valaki, akinek tiszta a keze.

Kinn felejtettem az outsider táblát a fejemen? Vagy ordított rólam valami fura kis lúzer feeling? Mindenesetre sokkal több kedves, és nagyon türelmes vadidegennek kellett elmagyaráznom, hogy mit csinálok egy bulin, mint életem során eddig összesen.

Nyilván egy alapvető dilemma egy ilyen, reprezentatívnak szánt buli szervezésekor, hogy mit tegyen az ember: hívjon meg mindenkit, aki a műfajban mozog, vagy azért legyen valami minőségi szelekció. Hát jelen esetben erősen az előbbi irányba billent a mérleg serpenyője: különösen az általam 19:12 magasságáig követett Vörös Yuk műsora volt húzós. Értem én, hogy program kell, ha az ember már háromkor megnyit egy hajnalig tervezett bulit (én fél öt után nem sokkal érkeztem). Ugyanakkor olyan bandát tán már mégsem kellene meghívni, akit a karakószörcsöki tűzoltóegyesület black metal szekciója is izomból verne le zenei tudásban és előadói karizmában. Mindig is ultragáznak gondoltam, ha egy előadónak kétszer-háromszor is fel kell szólítania a közönségét, hogy ugyan, ordítsanak hangosabban; de ha ezt olyan elhaló, szörcsögő hangon teszi, mint egy gégemetszett varacskos disznó, hát már verem is a fejem a falba mindenféle felszólítás nélkül. Pedig esküszöm, semmi bajom a metállal, legyen fehér, zöld vagy fekete, nekem mindegy, csak normális és eredeti dolgok szólaljanak meg. Amit a fenti időpontig hallottam, azt minden erőfeszítés nélkül elő lehetett volna állítani egy Visual Basicben öt perc alatt összedobott metálgenerátorral.

Ennyi erővel a banzáj akár hétkor is kezdődhetett volna.

Itt jegyezném meg: zsúfolásig telt klubban a rendezvény idejére lezárni a három teremből egyet, és backstage-et csinálni belőle a Helsinki Bizottság elé kínálkozó, nettó emberkínzás. Különösen akkor, amikor nem is egyszer előfordul, hogy a két terem egyikében sem történik semmi (még ha a már említett, hiperratyi koncerteket valaminek is tekintjük), mert éppen szerelgetnek; a gót/metálos/dark rocker pedig, ha nem hallgathat koncertet, megfigyeléseim szerint leginkább döngő léptekkel szeret grasszálni a másfél méter széles közlekedőfolyosón. Hogy klausztrofóbia teljes legyen, a szűkebb helyekre némi kirakódóvásárt is rendeztek, jó kemény metálos pólókból, hogy akinek egy kis plusz tesztoszteron kell, két ropiért magáért is húzhassa.

A Kék Yuk korai programja egy fokkal messzebb volt a reménytelentől; amikor először sétáltam át, talán épp a Sinamore játszott, viszonylag eredetien és a fentiek fényében erősen elfogadhatóan. A bizonytalanság onnnan van, hogy a kirakott program amúgy csak erős fenntartásokkal volt kezelhető. Mindenesetre a túláradó hála, amit a hallgatható zene iránt éreztem, feltétlenül indokolttá teszi, hogy ezúton is köszönetet mondjak nekik.

A Servo Hatred a buli innenső oldalának full mélypontja volt. Szerintem elég jó indikátora egy formáció eredményességének, hogy végiggondoljuk, hogy ha az illetők mondjuk közvetlenül zuhanyozás után, tisztán és fürdőnadrágban adnának elő, mennyire maradna élvezhető az előadás. Az én szememben egy jottányival sem lesz meggyőzőbb egy művész, ha lepedőbe tekeri és nyakon önti magát művérrel, vagy maszkot tesz az arcára. Talán épp ellenkezőleg: azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki ilyen ordas manírt engedjen meg magának, ahhoz bizony százszázalékos, minőségi teljesítmény kell, nem artikulátlan, dögunalmas rikácsolás és minél diszharmonikusabb elektronikus zenei zörögcsélés.

Szerencsére számomra több okból is lehetetlen volt, hogy csalódottan olajra lépjek — az Ideas ugyanis tényleg egy olyan zenekar volt, aki tudja, hogyan kell viselkedni a közönséggel. Viszonylag gyorsan beálltak, eredetiek voltak, amit játszottak, az jó volt és különbözött a többi zenekartól. Lehet, hogy felháborító szexizmus, de az adott helyzetben még azt is tudtam élvezni, hogy aki énekelt, az nő, és tiszta, normális énekhangja van.

Eredetiség szempontjából amúgy az én szememben az ugyancsak különleges hangszerelésű Sanguis in Nocte vitte a prímet. A jelek szerint nem teljesen lehetetlen élvezhető dolgokat játszani anélkül, hogy az ember a bevált sablonokhoz ragaszkodna. Profik voltak, kár, hogy hiába hívogattuk őket vissza.

Ekkortájt — fél tíz körül — kezdett egy kicsit maga alá gyűrni az ilyen bulikon szokásos kulturális sokk. Azon tíz ember közé tartoztam, akin nem fekete, hanem szürke cucc volt; minden csaj mintha tökegyformán lett volna sminkelve; néha annyira egyformának tűntek, mintha egy menő plasztikai sebész szabta volna őket méretre. A csávók a röhejesség különböző fázisaiban voltak jelen, kivéve persze Marvint, az LD50 kulturális ikonját. Ismered? — kérdezte tőlem valaki. Csak látásból — feleltem. Ja, őt máshogy nem is lehet. — nyugtatott meg az illető. Rajta kívül tán csak a vécésnéni ütött nagyobbat, aki sötötkék mellényében, fehér garbójában valódi partymonsterként világított az UV-fényben.

Abszolút rendben a Das Scheit is. Az utánuk színpadra lépő De Facto énekes nyafogott egy sort, hogy a külföldi bandákat mennyire előnyben részesítik a magyar szervezők is (külön kihangsúlyozva, hogy a mostani buli kivétel) — hogy aztán fele annyira se strapálják magukat, mint a német banda, akik arcáról a végére szabályosan lefolyt a smink. Nagyon odatették magukat, klasszak voltak. A De Facto se volt rossz, de a Gothic Halloween partyn szerzett benyomásom, hogy ezerszer inkább vállalják a sima, biztonságos, már milliószor jól bevált megoldásokat, mint hogy kockáztassanak bármit is zeneileg, most is megerősítést nyert. Akármelyik számuk elmehetne végefőcímzenének egy nagy költségvetésű mozifilmhez is, de nekem azért ennél egy kicsit több kellene. Egy dologban verhetetlenek: többet pöcsöltek a beállással, mint három másik együttes összesen. Ne izéljetek, inkább zenéljetek — röfögte egy irritáltabb rajongó; igazabb szavakat nem is szólhatott volna.

Érdekes kis viccesség volt az is, hogy amikor az énekes az előző billentyűstől való búcsúzásról emlékezett meg pár szóban, a mögöttem állók arról kezdtek sürgetős párbeszédbe, hogy miért és egészen pontosan hogyan is kellene pofán vágni a sértődött frontembert.

Az est abszolút csúcspontja számomra a finn To/Die/For volt. Bennük aztán megvolt az az elementáris, mindent elsöprő erő és szűnni nem akaró lendület, amit én egy metál együttestől egy koncerten elvárnék. A buli vége felé már azt hittem, a födémen keresztül fogok kiugrani levegőzni, annyira kemények, annyira brutálisak és annyira jók voltak.

Mondjuk az endorfinra szükségem is volt a jelek szerint szigorú válogatási procedúrával összeszedett, minőségi faszokból álló személyzet keltette frusztráció közömbösítéséhez. Ekkor már letudtam egy biztonsági őrt, aki csak sírva könyörgésemre volt hajlandó felhagyni a nevelő célzatú előadással arról, hogy kevesebb fotóscuccot kellett volna magammal hoznom. Egy másik fószer meg egyetlen szó indoklás nélkül hajtott el bennünket a Kék Yuk elől a Vörös Yuk elé levegőzni, gondolom, mert ott tömeg volt és zaj. Ugyanezt tette a nem eléggé a Vörös Yuk elé ült párocskával is, szóval a fingatás nem személyemre szabott volt. A koszlott, gusztustalan büfé a retardált személyzettel alighanem szintén külön felár nélkül állt a szervezők rendelkezésére: végül is öt perc alatt sikerült megértetnem a csajszibarackkal, hogy a gin tonic az nem gin. (Egy gin tonicot kérek. — mondtam. Egy gin tonicot? — kérdezte. Egy gin tonicot. — feleltem, bízva benne, hogy a témát kimerítettük. Erre elém rakott két cent tiszta gint. Nem löttyintettem az arcába.)

Kellemes kis levezetés volt a Garden of Eden, akikből a Gothic Halloweenen alig hallottam valamit a hangosítás miatt — revidálva akkori álláspontomat, azt gondolom, jobbak lehettek már akkor is, mint a De Facto.

A szamai korrektség nyilván azt kívánta volna, hogy a koncertek után ott maradjak és meghallgasam Skint és Bencét; ehhez képest úgy döntöttem, hogy előző nap már hallottam őket és jók voltak, a szakmai korrektséget meg leszarom. Vastag rétegben ragadt rám a Yuk slámja, és soksoksoksok friss levegőre volt szükségem. Mindenféle haladék nélkül.

Aktív Linux felhasználó vagyok. Utálom is, mint a szart.

Nem arról van szó, hogy a Linuxnak nincs rendben a filozófiája: nagyon is rendben van a filozófiája, csak éppen használhatatlan. A Windows filozófiájáért felelős emberek beleit szívesen ontanám ki egy krumplihámozóval, viszont használható. Nem is irritálna a Linux-jelenség, ha egyes geek arcok nem csinálnának egyfolytában úgy, mintha a Linux alkalmas lenne mindennapi használatra. Persze alkalmas — számítástechnikai szakembereknek és hozzám hasonló fanatikus őrülteknek. Édesanyám előbb térne vissza az abakuszhoz, semmint hogy képes legyen Linuxot használni.

Tegyük fel, hogy elmegy hozzá a kisfia, felinstallál neki egy kereskedelmi disztribúciót, amiben nem okoz gondot (nem igényel szakdiplomát) a grafikus felület belövése. Tesz fel neki levelezőprogit, szövegszerkesztőt, táblázatkezelőt, prezentáció-készítőt. Videót és tévét nézni nem fog tudni, mert nevezett kisfiúnak két év alatt nem sikerült az mplayert vagy úgy egyáltalán, a filmnézéshez használatos cuccokat megfelelően beállítania. Nem baj; legfeljebb nincs több on-line Fidesz-sajtótájékoztató. Kisfiú elmagyarázza neki, hogy szöveget lehetőleg csak úgy szerkesszen, hogy az összes, Windowst használó partnere valami kurvára mást fog látni az általa (akár Word-formátumban) elkészített dokumentumból, nyomtatni pedig majd csak fél órás baszkurálás után fogják tudni azokat. Édesanyám, aki nemzetközi tréner, és elemi érdeke, hogy az általa előkészített prezentáció használhatatlanságáról ne Indonéziában kelljen szembesülnie, ezen a ponton verné szét a fejemet egy egérrel, és vágná el a torkom a telepítőcd szilánjával. (Mivel édesanyám még életében nem játszott a számítógépen Tetrisnél izmosabb programmal, ezért neki a játékok nem hiányoznának; másnak valószínűleg éppen ez üti ki eleve a Linuxot.) De vegyük a jobbik esetet és tegyük fel, hogy el tudtam szaladni.

Édesanyám ezután elmegy kirándulni, készít pár fotót, majd összedugja a fényképezőgépét a számítógépével… és nem történik semmi. Felhívja a kisfiát, és most elárulom, hogy a kisfiú sem fog tudni segíteni. Ha kell egy új program… hát nincs, vagy ha van, majd a kisfiú lesz az, aki feltelepíti azt. Egy router hozzáillesztése a rendszerhez a kisfiú otthoni hálózatán Windows alatt 10 másodperc volt, Linux alatt még most sem hézagmentes — a meglevő kis szakértelem nélkül pedig egyáltalán nem ment volna.

Faszányos persze a nagyobb stabilitás, a szimpatikus, barátságos és mégis következetes programfejlesztési filozófia, a kicsivel nagyobb netbiztonság. Ezeket a dolgokat az átlagfelhasználó azonban csak akkor tudja értékelni, ha nem kell egészen elementáris igényeiről lemondania. Pláne, hogy a legtöbb felhasználónak a Windowst sem kell megvásárolnia, hiszen adják a géphez — és nem olcsóbb üres gépet venni, mint telit. A Linux már akkor zabálja az erőforrásokat, amikor a Windows még csak eszi. Ráadásul: hol van az a grafikus, aki Linuxot kezd el használni, bízva abban, hogy majd csak lesz Linuxos Coreldraw; hol van az a tördelő, aki megvárja, amíg professzionális kiadványszerkesztő programot portolnak neki Linux alá?

A Linuxnak is megvan a maga helye — az egyik sarokban. Masszív és széles körű elterjedésének éppen a masszív és széles körű elterjedtség hiánya szab gátat; amíg a Windows a maga arrogáns és aggresszív módján képes kiszolgálni a mezei felhasználók nagy többségét, a Linux meg nem, addig kár a lesajnáló mosolyokért.

Elolvasva székházostromról készült bizottsági jelentést, engem csak egyetlen dolog lepett meg. Pontosan tisztában voltam vele, hogy rendőrség pitiáner, inkompetens és beszari módon viselkedett — az azonban nem volt világos számomra, hogy ahhoz, hogy ez így legyen, konkrét és explicit szabályok tömegét kellett megszegni.

A jelentés összegzése is kitér arra, ami kétségkívül igaz, hogy rengeteg problémát jelentett, hogy a megfelelő felszerelés sem állt rendelkezésre; ugyanakkor a konklúziók között kevésbé hangsúlyosan van jelen az a mozzanat, hogy a rendőrségnek kábé fingja sem volt arról, hogy mit kell csinálni.

Nehéz például mit kezdeni egy olyan helyzettel, amikor egy magas rangú rendőrtiszt otthon épp a Hír TV-t nézi, látja, hogy a rendőrök már nyakig pancsikolnak a szarban, próbál telefonálni vagy valamilyen más módon intézkedni az ügyben; azonban még ő is képtelen érdemi kapcsolatba lépni saját szervetével. Vagy amikor a vízágyús autó vezetője rezzenéstelen arccal belehajt a sárba, mivel úgy tudja, hogy a teret kő borítja. Hogy mit lát, az indifferens.

Tulajdonképpen azt sem értem, mi a francnak kell itt jelentésekkel faszkodni. Azt képzelném, hogy egy normális országban azok a rendőrparancsnokok, akik hagyták a rendszert ilyen mértékig szétesni, már másnap és maguktól jönnek rá, hogy tökéletesen pályát tévesztettek, és elmennek tornatanárnak, kőfaragónak és balett-táncosnak. De ha mást nem, akkor már a feletteseik picsán rúgják őket, de úgy, hogy füstöl.

Vigasztaló körülmény, hogy utóbbi tekintetben még nem késő.

Bulibeszámolókat írni úgy, hogy az ember tök sötét az adott témához: jó móka, de egy idő után elveszíti a varázsát. 9th, az LD50 Dj-e a november 17-i Sleepwalkerz buli egy nyugalmasabb percében vállalta, hogy gyújt egy kis fényt a fejemben DJ-zés, illetve buliszervezés témakörben. Ez a nyugalmasabb pillanatot végül egy hátsó raktárhelyiség málladozó bőr ülőgarnitúráján találtuk meg, ahol legalább beszélni lehetett. Csönd azért nem volt…

Hogy határozza el az ember egyik pillanatról a másikra, hogy DJ lesz?

A legelső pont a zeneőrület. Rá vagy kattanva a zenére, azzal kelsz, azzal fekszel, éjjel-nappal hallgatod… egy idő után rajtad marad. Ahogy éveken keresztül zenét hallgatsz, nem megunod, hanem elkezd érdekelni: hogy csinálják, mivel csinálják, mi van ennek az egésznek a hátterében. Aztán eljutsz oda, hogy már ötmilliárd CD-d, mp3 file-od, rengeteg albumod van otthon, és jó lenne megmutatni másoknak. Innen már csak egy lépés az egész.

Nekem a legelső alkalmam nagyon vicces volt. A Voodoo-ban felmentem a DJ-pultra, és megkérdeztem, hogy lehet valakiből DJ. A srác éppen nem ért rá velem foglalkozni, otthagyott a Winamp előtt, hogy pakoljak fel számokat. Ott hagyott húsz percre, pakoltam fel Cradle of Filth-től NIN-ig mindent. Visszajön, kérdezi, hogy mit is kérdeztem. Mondom, azt, hogy hogy lesz valakiből DJ. Hát így — felelte.

Ezzel a hatalmas karrierrel a hátam mögött elmentem a Rocktogonba a tulajhoz, hogy nekem volt már bulim a Voodoo-ban, nem lehetne-e valamit itt is csinálni? Igen? — mondja — volt már bulid a Voodoo-ban? Hát akkor gyere. Volt két bulim: az első az összes barátom, haverom ott volt, hallották, hogy Tibi lesz a Rocktogonban, meg kell nézni. Akkoriban Offspring, Nirvana, Metallica meg ilyesmi ment — hatalmas buli volt, ott zúztunk a haverokkal részegen, rengetegen voltak, szóval nagyon jól sikerült. A másodikon voltak húszan, mire a főnökség elmagyarázta, hogy oké, te ide többet nem jössz.

Egy-két év kimaradt bulizásból is, “DJ-zésből” is. Aztán barátnőmmel kerestünk bulit. Szerettük volna tudni, hol lehetne — bárhol — normális zenére bulizni: akkoriban Manson, Cure, Nine Inch Nails meg ilyesmi volt a “normális”. Mondta egy pultos a Hunnia mozi lemezboltjában, hogy van ilyen. Hol? A Marco Polóban. Az mi? Letévedtünk — itt hallottam először elektronikus zenét, mindenféle indusztrial őrületeket. Az első reakcióm persze nekem is az volt, hogy “fúj, disco”. Láttam viszont, hogy durva arcok, sötét ruhák vannak; no, gondoltam, beszélek a szervezővel. Kiszúrtam, hogy ott rohangál egy apró, szemüveges kiscsávó, miközben körülötte mindenki bulizik. Kérdezem tőle, hogy ki itt a szervező. Damage vagyok — válaszolja — mondjad, mi van? “Volt már nekem két bulim, a Voodoo-ban meg a Rocktogonban; nem lehetne valamit DJ-zni?” Voltál már pult mögött? — kérdezi. Ja, mondom, voltam. Hát akkor gyere. “Mi kell hozzá?” Küldjek neki egy setlistet. Két hétig ültem rajta, válogattam, variáltam, mi hogy illik össze hangulatban, végül elegem lett, nem paráztam vele többet, elküldtem az egészet emlékezetből egy nyilvános terminálról. Két hét csönd, e-mail várás, aztán jön a válasz, hogy milyen néven akarok keverni. És attól kezdve volt havi egy bulim, meg amennyivel több.

Az első alkalommal eredetileg egy fél órát játszottam volna. Damage elment haza, mert neki másnap suli; Zero kidőlt, hát akkor… tizenegytől reggel négyig én nyomtam. Akkoriban még nagyon pörögtek az LD50 bulik, százötven-kétszáz emberrel, rendszeresen minden pénteken. Én meg ott álltam tíz CD-vel, és nem tudtam, mit adjak ezeknek az arcoknak, akik azért válogatnak, akiknek sláger is kell, ilyen is kell, olyan is kell; az első fél óra olyan szar volt, hogy valami hihetetlen, aztán beletúrtam Zero cédéi közé… Na onnantól pörgött fel a hangulat. Később ez az egész már adja magát, többet akarsz, jobbat akarsz, megismered az embereket, a közönségedet.

A DJ-zés milyen arányban jelenti a számok összeválogatását és milyen arányban azok kreatív feldolgozását?

Elég jól rátapintottál a lényegre. Régebben is mentek a viták arról, hogy mitől DJ a DJ? Palotai Zsolt mondta azt, hogy attól, hogy két számból képes csinálni egy harmadikat. Ismeri, megtanulja a technikát, tisztában van a mixelés mikéntjével, össze tudja rakni magának a pultot. Vannak ún. szelektorok is: ezt sokan tartják egy degradáló, sértő jelzőnek, pedig nem az. A szelektor a közönség igényeinek figyelembe vételével meghatározza, hogy mikor milyen szám szóljon, milyen íve lesz az egész bulinak — de nem kötelező technikailag belevariálnia. A DJ ennél valamivel többet akar.

Te mennyire szoktad figyelni a közönség aktuális igényeit?

Noha sokaknál nem látom, hogy ezt így gondolnák, szerintem egy DJ-nek együtt kell élnie a közönséggel. Ha nem tudod átadni, amit érzel, akkor para van; ilyenkor változtatni kell. Sokszor látom, hogy valaki odaáll egy listával — ez lesz az első szám ez a második… ilyenkor kérdezem meg, hogy na jó, de ha lemegy öt szám, és nem buliznak, akkor mit csinálsz? Mert egy szám után is előfordulhat, hogy mindenki lemegy, mert nem az kell, amit adsz. Erre azonnal reagálni kell. Látja az ember, hogy már kezdenek meghalni, ilyenkor ad nekik az ember egy kis pihenőt, hogy fújják ki magukat, aztán megint bele lehet húzni.

Mennyire gyakori, hogy a közönségből valaki odamegy hozzád, hogy játszd ezt vagy azt? És ilyenkor mennyire kell rájuk hallgatni?

Ezt az egész dolgot vissza lehet vinni a selector-dj megkülönböztetésre. Itt nálunk a szelektorok metált, rockot játszanak — ilyen például Zero, Skin, Bence. Ezek a fajta zenék sokkal lassabban alakulnak, kevesebb az új szám; ezáltal sokkal több az ismert sláger. Ha van egy metálbuli, a szelektorhoz tuti odamegy valaki, hogy adja le az Enter Sandmant a Metallicától. És miért ne adná? De amikor egy órája megy egy hardcore set, és odajön valaki, hogy játsszak neki Depeche Mode-ot hát akkor kurvára nem fogok azt jászani, max megkérdezem az illetőtől, hogy hol volt az elmúlt másfél órában, amikor 170 bpm-mel folyt egy egészen másik történet. Persze, ha az illetőnek van agya, és olyat kér, ami beleilleszthető a koncepcióba, akkor lehet engedni, a közönség is jobban érzi magát, ha azt hallgatja, amit szeret. Goában lett divat csak olyan zenéket játszani, amik öt perce jöttek ki a stúdióból — én nem gondolom, hogy egy buliról ki kell hagyni az ismert slágereket, az ismertebb számokat. Ismerős zenéktől a közönségnek is jobb a hangulata, jobban átélik a zenét és otthonosabban érzik magukat a tánctéren.

Mi különbözteti meg egyik DJ-t a másiktól? Te például miben vagy más?

Ha előttem van egy DJ pult meg pár ember, én megvadulok, és sok olyasmit meg merek csinálni, amit más nem. Sokan ragaszkodnak egy adott stílushoz — Kraakről például, aki most játszik odakint, lehet tudni, hogy ha Kraak, akkor EBM. Ha Ágota, akkor trance. A legtöbb DJ-ről lehet tudni, hogy milyen DJ; rólam nem. Szeretem, ha minden bulin történik valami, szeretek betenni valami olyasmit, ami az adott helyzetben szokatlan, ha olyasmi szólal meg, amire nem számít senki. Zenebohóc vagyok az őrült fajtából. Tartom, hogy kell a show színpadon és ez az a plusz ami miatt a közönség sok idő után is emlékszik az adott eseményre.

Rátérve a szervezésre: hogyan alakul ki egy-egy ilyen buli kínálata?

Az LD50-en az a probléma, hogy van egymilliárd stílus, meg van viszonylag kevés ember, aki egyáltalán hajlandó bulizni járni. Ugyanakkor mindenféle ellentétek is vannak az egyes stílusok között: ha betesszük az egyiket egy bulira, akkor az ellenoldal hívei nem fognak eljönni. Persze ha mondjuk ha van egy goa buli, akkor ott nincs variálás, ott goa van — csakhogy annyi ember meg nincs, hogy egy ilyen, egyféle stílusú bulikat megérje megrendezni. Ráadásul én mindig utáltam azt a mentalitást, ha valaki csak egyféle zenét akar hallgatni. Ha megfigyeled, a három Sleepwalkerz bulin tizenötféle stílus van jelen.

A mostani korosztály, aki bulizni jár, nagyon fiatal: tizenöt – tizennyolc évesek. Amikor én kezdtem buliba járni, akkor beértem volna egy olyan bulival is, ahol lemegy egy darab Nine Inch Nails track — és ennyi. Most meg a tizenhat éves kitalálja magáról, hogy gót vagyok vagy industrial style techno arc vagyok — és akkor van, aki ezt megtervezi nekem, van, aki megvarrja, ő lefotóz, ő meg zenét csinál hozzá, van nyolcszázhetven fajta party, amiből lehet válogatni. És akkor nem megy el egy buliba, mert van egy huszonöt perces set, ami neki nem tetszik. Nem érdekli, hiszen holnap is lesz buli, máshol is lesz buli. Kicsit el lettek kényeztetve. Azt gondolom, hogy egy rendezvény akkor igazán jó, ha van valami extra, de nem lehet minden bulin extra. Az ilyesmi pénzbe kerül, le kell szervezni, munkával, energiával jár, és bár a buli feelingjén nagyot dob, a bevételen ez nem biztos, hogy meglátszik, ami viszont nálunk nem kereset, hanem életbenmaradás.

Jövő péntekre ti is két rendezvényt tettetek be: a Future Dream Partyt meg a harmadik Sleepwalkerz bulit…

Ez tényleg elég hülyén jött ki, nekem se jó, nem is szoktam másra rászervezni; de azt gondolom, hogy ez két, eléggé különböző stílus ahhoz, hogy ne is tartsam rászervezésnek. Nem is szervezünk sok bulit egyébként; a Sleepwalkerz sem tiszta LD50 buli, hiszen együtt szervezzük a beats.hu-val. Ami mostanában itt volt a Kék Yukban buli, az PshychoTommy és a helyi arcok szervezése volt. Jövő héten lemegy a harmadik Sleepwalkerz buli, és akkor utána egy darabig szünet. Régebben volt a Sonik nevű sorozat, amiből lement három, külföldi fellépőkkel, magyar DJ-kkel, extrákkal — ez szerették. Aztán voltak a Kollektívák.

De azt a sorozatot abbahagytátok…

Igen, pont azért, mert azt már nem lehetett tartani. Elhatároztuk, hogy minden Kollektíva jobb lesz, több lesz, mint az előző. Sikerült is eljutnunk az A38-on megrendezett Kollektíva 5-ig, ahol már ott volt minden, amit össze tudtunk szedni — el is jöttek nyolcszázan. Ez már egy olyan szám, ami tényleg jelent valamit, de se előtte, se utána nem tudtunk ennyi embert megmozgatni. Alighanem az volt a baj, hogy míg az előtte levő Kollektívákon mindig odafigyeltünk arra, hogy mindig minden oldal kapjon valamit, addig az A38-on a dark-metal-gót vonal nem kapott eleget, minden teremben csak elektronikus zenére ment a buli. A következő rendezvény itt a Kék/Vörös Yukban volt, a Vörös Yukban volt Ion és Gire koncert, itt volt Zero, Gelka, Krisztián, mindenki, aki él és mozog a gót/metál körökben, és volt ötven lézengő arc. A Kék Yukban meg őrjöngtek az emberek, óriási tömegben a hardstyle-ra meg hardtrance-re. El lettünk könyvelve elektronikus buliszervezőknek, azóta sem sikerült ezen változtatni. Sokszor halljuk: a gótok, a darkok le vannak szarva. Hiába mondjuk: nem vagytok leszarva, képben vagytok, de nem tudunk veletek mit csinálni (bulitéren). Hiába szervezünk nekik gót bulit, ha egyszer nem jönnek el.

Milyen létszámmal vagy hozzáállással lennél elégedett?

A hangulattal nincsen baj. Létszámban sem várnék nagyon sokat, nyolcvan-száz ember már jó lenne. Most nincsenek ennyien.

És ha úgy döntenétek, elég volt a partyszervezésből és nincs több buli, hiányozna?

Meghalnék.

Akkor nem adod fel?

Nem. Benne van a DJ-zés a lelkemben, próbálkozunk, hátha sikerül megértetni az emberekkel, hogy mondjuk a dark az nem egy zenei stílus, hanem egy hangulat, azt pedig el lehet érni másféle hangszerekkel, másféle hangzással is. Van, aki azt mondja, amit én játszom, az ilyen diszkós zene — te meg hülye vagy és nem tudod miről beszélsz, mondom erre én neki. De amikor egyre több bulin látom, hogy a közönség bevadul valamire, amit még soha nem hallottak, akkor úgy érzem: egyre többen értik meg, mire gondolok.

Most már alighanem fizikai fájdalmat okozna Mikola Istvánnak, ha akár csak egy percre is ki kellene lépnie annak az irritáló, gerincsérvet szenvedett, inkompetens ólomkatonának a szerepéből, amit még tavasszal osztottak rá. Sajtótájékoztatóján lényegében semmit nem mondott, ami nem teljesen nyilvánvaló mindenki számára, aki látott már kórházat testközelből. Kár pedig, hogy egy ekkora sarlatánra van bízva az egészségügy, mert ezen a területen most akár ütősen szakmai megnyilatkozásoknak is lenne terepe.

A másik, Mikolával vetekedő baromarc ugyanis maga az egészségügyi miniszter, akinek szemlátomást nincs koherens, kimódolt koncepciója arról, hogy mit akar — egyszerűen csak rekordsebességgel akarja elérni. Holott egy olyan feudális, átláthatatlan, korszerűtlen, visszaélésekkel agyonterhelt rendszert, mint az egészségügy, gyorsan megreformálni kábé olyan, mint piruettezni tanítani egy brontoszauruszt. Teljesen meddő foglalatosság, viszont cserébe nagy veszélyt jelenti mindenkire.

Minden magyarázattól függetlenül: ha egyik napról a másikra közel a felére csökken azon kórházak száma, amelyek finanszírozását a törvény garantálja, Veres János körzeti kórházát meg ráírják a listára, akkor szerintem nincs miről beszélni. Egy ilyen döntés ugyanis egyértelműen jelzi, hogy Molnár Lajos baszik az előkészítésre, magasról és folyékonyan szarja le, hogy ilyen reformot széles körű egyeztetések nélkül nem lehet átverni. Lehet, hogy át lehet nyomni a törvényjavaslatot sürgősséggel — hogy mivégre ez a nagy sietség, nem veszi be az agyam. Lehet, mindenféle szexi rendeleteket is a papírra vetni, de reform, tartalmi, érdemi reform, aminek végeredménye nem a káosz és a csillapíthatatlan elégedettség, hanem a színvonalasabb (kevésbé középkorias), biztonságosabb és emberségesebb ellátás, így fix, hogy nem lesz az aktatologatásból.

Ebben az átláthatatlan és korrupt struktúrában tuti megkezdődik majd az intézkedések szabotálása, a betegek heccelése és élőpajzsként való használata. Mindenki a túlélésre és a kivárásra fog játszani, bízva benne, hogy a dolgot el lehet odázni addig, amíg a Fidesz átveszi a kormányzást az MSZP-től. És már csak ezért is érdemes lenne vigyázni. Az egészégügy nem felsőoktatás. A hallgatók minden koncepciótól és biztonsági féktől mentes megsarcolását még csak lenyelik valahogy a választók; az egészségüggyel való látványos baszakodás viszont a szó legszorosabban vett értelmében véve bőrükre megy.