I hate it here

Azt kell, hogy mondjam, Demszky Gábor a Fidesz-éra legsötétebb, legsuttyóbb időszakát idéző módon áll hozzá a szabadságjogokhoz. Akkoriban is kurvára baszta a csőrömet, ha a hatalom indokolatlanul csorbítani akarta az őket kritizálni akarók jogait és lehetőségeit — magát liberálisnak nevező politikus szájából még brutkóbb ez a típusú demagógia.

Függetlenül attó, hogy a törvény betűje mire ad lehetőséget, a főpolgármesternek nem feladata, hogy meghatározza, milyen tüntetést lehet és milyet nem lehet tartani Budapesten. Ez rendőrségi ügy. A rendőrségen kívül civilizált ember nem korlátozza hatalmi szóval a demonstrációkat. Lehet, hogy lehet, akár jogszerűen is, de hogy nem elegáns, az biztos.

Természetesen továbbra is bunkó paraszt suttyóknak tartom a mostanában tüntetők egy jó részét, a követeléseiket pedig immorálisnak és megalapozatlannak — ennek ellenére nem vigasztal, hogy valaki ugyanezen okokból korlátozni kívánja a surmók szabadságát. Ha ebből szokásjogot csinálunk, akkor egy idő után már az arcunk sem rezzen majd, ha valamilyen tényleg fontos és megalapozott ügyben nem lehet majd kellő súllyal demonstrálni.

Demszky egy kicsit elgaloppozta magát, csak azért, mert a küszöb alatt átcsusszanva megint főpolgármester lehetett. Elfelejtette, hogy a szabadság nem az, ha a hatalom által engedélyezett esetekben és formában mindenki véleményt nyilváníthat. A szabadság az, ha a legnagyobb hülyéknek sem fogjuk be erővel száját, vagy húzzuk ki alóluk a traktort.

Kritika van, létezik, és ha kiteszed magadat, vagy műved, vagy bármid a nagyközönség elé, előbb utóbb bizony szétmarcangolnak, akár tetszik, akár nem.
Mint tudjuk, különböző emberek különböző módokon élik meg az őket ért kritikákat. Nem is olyan régen egész közelről volt szerencsém közvetetten részese lenni egy ilyen kis incidensnek. Az történt ugyanis, hogy egy ismerősöm kritikával illette egy másik ismerősömet, persze ők ketten nem ismerték egymást. A kritika célba talált, a legérdekesebb mégis az, hogy ki hogyan reagált…

Szemléltetés eszközéül hanyagul elnagyolt csoportokat alkotok. Az egyik csoportba tartoznak azok, akik teljességgel beleszerettek magukba, és amikor reggel tükörbe néznek meg vannak győződve arról, hogy a világ a lábuk előtt hever, aki pedig nem érzi magát a világ részének, és esetleg még sem hever a lábuk előtt, az minden bizonnyal az ő megítélésük szerint vagy féltékeny, vagy hülye. Ezt azt hiszem mind ismerjük. Ilyen formán nem is meglepő, ha nagy általánosítgatásomban azt is kijelentem, hogy ezen embercsoport tagjai vérben forgó szemekkel kezdik pörgetni az ujjukat a billentyűzeten, amikor személyüket kritika éri. A vicces az egészben az, hogy a helyzetükön apró sértődöttségüket nem leplező megnyilvánulásaikkal nem hogy javítanának megítélésükön, inkább még nagyobb csirkét vagy marhát transzformálnak magukból, azzal hogy pitiáner kommenteket fűznek kritikusuk kritikájához, és persze azt már észre sem veszik, hogy diszkréten mindenki rajtuk röhög.

Azaz, hogy csak majdnem mindenki, hiszen ne feledkezzünk meg a második csoportot képező emberszabásúakról sem. E csoport alkotóelemei ugyanis az önimádó lábak — tulajdonosai — előtt heverők, akiknek talán nincs mivel büszkélkedniük, vagy nem alkottak nagy dolgokat, vagy nem sztárolták magukat még csillaggá az égen… éppen ezért úgy érzik: valahol el kell kezdeni, hát itt a legkényelmesebb. Úgy sejtik, példaképük lábai előtt heverés kitűnő eszköze feltörekvésüknek. Ők azok, akik agyukat kímélve — de billentyűzetüket nem — kelnek a negatív kritikával illetett fetisizált személy védelmére, és laza agykímélő mondatokkal próbálnak érvelni értük, amely érvelések persze az esetek többségében még a legnagyobb jóindulattal sem mondhatóak helytállónak, vagy épkézlábnak, vagy meg nem cáfolhatónak. Zsákutca. Rajtuk is kuncogunk egy egészségeset, ami ha mással nem, egy fél tábla csokival biztosan felér.

A harmadik csoport tagjai azok, akik mindenféle személyeskedés nélkül képesek elfogadni egy kritikát, még akkor is, ha esetleg nem értenek egyet annak egy részével, vagy egészével. Elfogadják hogy ők, vagy munkájuk nem mindenki számára fétis. Megértik, hogy vannak akiknek ez-az nem jön be, és helyeslően törődnek bele, hogy ez talán így normális. Egy negatív kritikától még nem ítélik el zsigerből a kritikust, és nem okádnak fröcsögve meg nem rágott komment cafatokat rá, vagy épp csak elegánsan a kritikus köré.

Ki hagytam volna valamit? Meglehet. Ám az elmúlt két hét eseményeiből levont konzekvencia csont nélkül beilleszthető a fenti modellbe. Ha más nem is, ennyi szent az fix!

Olyasvalaki távozott most el, akinek jelen sorok írója is különösen sokat köszönhet. Az ő fanyar stílusú, utánozhatatlanul szellemes előadásai villantották fel előttem, milyen szép is a politikai filozófia, az ő inspirációjára írtam a szigorlati dolgozatomat feminista politikafilozófiából — a dolgozat védése pedig olyan szellem élmény volt, ami egy fél szakdolgozatra elegendő muníciót adott.

Azon kevesek egyike volt, akit fenntartások nélkül bárki nevezhetett normálisnak. Képes volt morális hőzöngések nélkül nyilatkozni a politikától — volt meggyőződése és mégis független gondolkodó volt a szó legnemesebb értelmében. Akkor is érdemes volt rá odafigyelni, ha az ember éppen nem értett vele egyet. Egyike volt a legeslegjobbaknak. Józan volt és elismerésre méltóan széles látókörű.

Két hete láttam utoljára, éppen Ludassy Máriának magyarázott valamit az egyetem folyosóján, jellegzetes, kedélyes stílusában, mosolyogva bólintott oda nekem. Szerepel a szakdolgozatom köszönetnyilvánításában és a védés után neki akartam ajándékozni egy példányt. Szerettem volna a tudomására hozni: megfogadtam a tanácsait, amit a szigorlatomon adott. Most már csak az emléke előtt tiszteleghetek.

Engedve a korszellemnek, mely azt üvölti: ha nem vagy ott személyesen, egy fasz vagy, aki benyalja, amit a média hazudik, kinn voltam a Kossuth téri csürhe mai, várban megrendezett tüntetésén. Így személyesen is tudom tanúsítani: a Kossuth téri tüntetők csapott homlokú, negatív IQ-jú, bunkó paraszt suttyók, akikre az egyetlen adekvát reakció, amit el tudok képzelni, az a sugárhányás.

Persze nehéz ezt érzékletesen megragadni: az ember ritkán találkozik a surmóság ezen koncentrációjával. De mondjuk biztosan mindenkinek van élménye a társasházakat rettegésben tartó faszfejekről, a kontraszelektált tanárokról, amelyek abban lelik örömüket, ha öncélúan gyötörhetik a sorból csak egy kicsit is kilógó diákokat; azokról a naplopó niemandokról, akik másfél órát váratják az embert tök hiába az ügyfélszolgálaton, hogy aztán kiderüljön, az egész cécó teljesen felesleges volt, így valami fogalma mindenkinek lehet arról, miről beszélek. Nyilván mindenki ismeri az egyetemi élet senkiházijait, akik egy perc alatt bármilyen bulit tönkre tudnak tenni a mélymagyar faszságaikkal, azokat a szemeteket, akik összekaristolják az autódat, ha beállsz a kedvenc parkolóhelyükre. A biztonsági őröket, akik a pénztáros csajoknak udvarolgatnak és basztatják a vevőket, ha már végképp szétveti őket a dögunalom. A parasztokat, akiknek a Magyar Demokrata a hiteles forrás. Na, ez a söpredék képzeli magát forradalomnak és volt jelen párszázas létszámban ma a Halászbástyánál.

Gondolom, finomabb ízlésű embereknek mindent elmond, ha elárulom, hogy a Kossuth téri csőcseléknek már saját indulója, sőt, saját előadóművésze is van. Az előbbi egy vaskosan primitív dallamra írt, fülhasogató fűzfapoézis, az utóbbi pedig egy mocskos, ápolatlan, hosszú, zsíros, csimbókos hajú tapló. Ezen kívül a forradalmi bizottmányoknak már saját irodájuk, mi több: országos elnökségük is van, amely november 25-re mindenféle aggály nélkül összehívta az alkotmányozó nemzetgyűlést az ország összes településére.

Van ezenfelül hőzöngés minden mennyiségben: azt ugyan képtelenek elismerni, hogy ahhoz nincsenek elegen, hogy az utcáról söpörjék el a hatalmat, ugyanakkor már elegendőnek érzik a létszámot ahhoz, hogy közjogi forradalmat indítsanak el, ami új alkotmányt eredményez. Fullos az inkonzisztencia abban a tekintetben, hogy akkor most utálni vagy szeretni kell az EU-t: Ausztriába persze nem engedik be a magyar tejet, Magyarország csak az EU baromfiudvara lehet, jelentsen ez bármit is; ugyanakkor többször és ismételten felvetődik a gondolat, hogy külfödről kéne segítséget tenni a magyar kormány ellen. Nota bene: Kádár János ’56-ban ugyanezt tette, csak akkor a külföld a Szovjetúnió volt.

Fárasztó lenne persze belemenni abba, hogy miért faszság minden egyes szavuk, amit mondanak, elkezdeni közjogi szempontból boncolgatni a javaslatokat. Érdektelen. Pár száz suttyó most egy kicsit fontosabbnak érezheti magát a szokottnál, de ettől izgulnia még senkinek sem kell. Jön a tél, majd behúzódnak a talponállókba vagy hazamennek főzni egy kis forralt kannásbort. Magyarország akkor szabad ország, ha minden faszfej szabadon tüntethet: tüntessenek csak. De az ég szerelmére: ne érezzétek kötelességeteknek, hogy ott legyetek. A kockázatokról és a mellékhatásokról pedig mindenki kérdezze elmeorvosát, gyógyszerészét.

– Ő Bence, DJ az LD50-nél, ő Zero, DJ az LD50-nél…

– Mondd csak, van valaki, aki itt van és nem DJ?

– Hát, aki nem DJ, az Art Macabre tag. Várj, nem, itt jön Marvin.

Hát, ilyen lightosan indult a buli, ahonnan nekem, a lelkes outsidernek, meg kellett volna tudnom, hogy mulat a magyar gót. Akkor még azt gondoltam, sehogy.

Ami azért volt sajnálatosnak nevezhető, mert a két dark-rock zenekar, a Garden of Eden, és a De Facto, amelyik a rendezvény bemelegítéséért volt (lett volna) felelős, bőven messze a nemszar kategóriába tartozott. Az előbbi bandánál ezt inkább csak sejteni lehet, lévén, hogy valaki kurvára nem volt tisztában azzal, hogy a “hangosítás” a nevével ellentétben abszolút nem azt jelenti, hogy minden kart csutkáig tolunk a keverőpulton. A szép, egyenletes zúgásból azért ennek ellenére is kibontakozott valami hallgatható és elfogadható.

Közben szépen lassan átitat a szubkulturális feeling. Feketére sminkelt, feketébe öltözött, a jelek szerint kötelezően unott arcú csajszibarackok, szolid bulieleganciával öltözött, szemüveges szőkeségek, a sztahanovista szellem jegyében már fél tízkor seggrészeg csajok és fiúkák, csipketop-csipkenadrág-fehérnemű kombóba öltöztetett kis tündérke, aki, nem győzi kedves kalauzom hangsúlyozni, tizenöt éves (pedig egy perccel sem néz ki fiatalabbnak tizenhatnál). Kisminkelt srácok, hidrogénezett hajjal vagy anélkül. Ha nem kentem volna magamra egyhavi hajvax-adagomat, szinte meztelennek érezném magam.

A De Facto esetében a hangosítás harcmezején már egy lényegesen szofisztikáltabb megközelítést tapasztalhattunk, szintén elég mérsékelt hallgatóság mellett. Fahéjos lehet tizenöt-húsz fős közönségnek játszani, nem is vették betegesen komolyan magukat, de annyira azért igen, hogy aki mégis ott volt, az ne érezze magát hanyagolva. Klassz kis dark rock volt ez egyébként, az egyetlen, amit sajnáltam, hogy az összes szám, amit hallottam, lényegében jól bevált motívumokból állt, ennél fogva nagy meglepetést egyik sem okozott számomra. Soha nem éreztem azt a viszketeg kényszert, hogy nekem akármelyik számot újra meg kéne hallgatnom a full befogadáshoz — de stabil, egyenletes színvonalú előadás volt, és még engem is felállított a fal melletti ücsörgésemből, ami azért, valljuk meg, nem semmi.

További szocializáció. Már vagy egy órája töröm a fejem, hogy illik a képbe három csajszi, húszcentis, lefelé keskenyedő cipőtalpukkal, hatvanas évek-stílusú fűzőjükkel illetve csipkés szoknyás szobalány-feelingjükkel. Divatszakértő konzulensem felvilágosít, hogy alighanem külföldiek. Odamegyünk hallgatózni. Külföldiek. Csontsovány, halotthalovány srác hányja szépen csendben teli a mosdót a vécében. Amint befejezi, tip-topra súrolja a helyszínt maga után, majd távozik. Ceruzalábú hölgyemény villogtatja combfixét pár sztárfotó erejéig.

Eredetiség és lehengerlés területén felmerült hiányérzetemet maximálisan pótolta az általam egyébként szintén először látott, angol indusztriális metál/Gót rock Killing Miranda, amelyik ennek a bulinak a nagyságrendjén bőven nevezhetőek vérprofinak. Tudnak előadni, soha nem adták fel, hogy valami kontaktust létesítsenek a közönséggel (még egyébként leginkább a nyilvánvalóan a kedvükért jelenlevő három fűzős, és a jelek szerint angol csirkével szerezhettek némi sikerélményt, a helyi, immáron olyan ötven-hatvan fősre duzzadt népség inkább csak apátiájával tündökölt), és saját, egyéni és megjegyezhető hangjuk van. Ki voltak számítva, pontosak voltak, rutinosak és abszolút magukkal ragadóak. Aki szereti azt, ami hangos, kemény és egy kicsit trükkös, annak abszolút ajánlom, bár gondolom, nem sűrűn hemzsegnek Magyarországon.

A már emlegetett DJ-k egyébként alighanem nem aznap élték át szakmai karrierjük fénypontját: bágyadtan beszélgető és sörözgető közönségnek játszottak, legalábbis az én hajnali egy órás, egy igencsak feledhető Art Macabre performansz utáni távozásomig. Laza, fecsegős klubhangulat, egyre növekvő szemétkupacokkal a sarokban, és egy szolidan hortyogó góttal a fal mellett. Nyilván állatira kimulatta magát.

Hát ez így nem megy. Az Art Macabre halloweeni előadása az LD50 Gothic Halloween partiján akkor sem tetszett volna, ha csak egy lapos, kiszámítható, vámpíros kliséparádé lett volna; de még ennél is rosszabb volt.

Manapság a vámpírozás így önmagában már nem sokkol senkit — én magam, akit a téma nem izgat különösebben fel, legalább hatszázezerszer halottam/olvastam a Vámpír szót az elmúlt tíz évben. Drakula-feldolgozások százai és a modern horror-univerzumok tucatjai után, ha az ember vérszívással akar szórakoztatni, akkor kurvára oda kéne tenni valamit, ami kettévágja az ember agyát. Hát itt semmi ilyesmi nem volt (és hadd szögezzem le: nekem még az sem ilyesmi, ha valakinek katéter lóg ki az arcából), pár élőhalott szórakozik az áldozataival aztán slussz-passz.

Persze, amikor azt mondom, “pár”, akkor valójában arra gondolok: legalább kétszer annyi, mint amit a dramaturgia indokolna. Az ember azt gondolná, egy felnőtt társulatnál nem presztízskérdés, hogy minél többen szerepeljenek egy adott performanszon: először van a forgatókönyv, utána jönnek egy szereplők és nem fordítva. Ehhez képest, ha a szereplők felét lerángatta volna a színpadról pár, a semmiből előmaterializálódott rohamrendőr, a sztori nyugodtan folyhatott volna tovább nélkülük is, max egy kicsit kisebb lett volna a kompetíció azok számára, akik tettek is valamit a cselekmény előreviteléért.

Próbára sem állhatott rendelkezésre valami baromi sok idő, mert a koreográfia enyhén szólva is lötyögött. Ha már ragaszkodunk a tömegjelentekhez, az csak nagyon precízen belőve mutat tényleg hangulaterősítő hemzsegést: itt inkább zavaró volt a sok fel-alá ténfergő periferiális szereplők. Ezen felül több olyan jelenet is volt, ahol a tényleges feszültséghez elengedhetetlen a végletes pontosság és a sebesség; ez itt sajna teljesen hiányzott. Ha például élet-halál kérdés, hogy ki tunkolja be a szoba közepére dobott kést a másik hasába, akkor alighanem sokkal életszerűbb és megragadóbb, ha az alanyok rugóként lökik ki magukat és vetik rá magukat a pengére, ahelyett hogy másodperces csúszással és óvatos somfordálással oldják meg a feladatot. Ez a fajta bizonytalanság a színpadon (pláne amikor a darabot bármely, nyolc négyzetméteresnél nagyobb szobában unásig lehetett volna próbálni) tökéletesen összeegyeztethetetlen mindenféle profizmussal de az élvezhetőséggel is.

Két mozzanat van, amit el lehet könyvelni pozitívumként. A társulatnak már van egy színésze, akin látszik a tudatosság, az összeszedettség és aki tud illúziót kelteni már a puszta jelenlétével is. A színpad kiterjesztése a nézőtérre pedig, bármennyire is ismert megoldás, most remekül működött: amikor a hátam mögött kezdtek el verekedni, egy percre csak rám jött a frász. Kár, hogy utána akár aludni is lefekhettem volna az egyik csendes sarokba.

Révész Máriusz interjúja nagyon sok mindent elmond. Sajátos helyzet, hogy szerencsétlent hülyét úgy csapták fejbe, hogy most nem emlékszik semmire; viselkedése ugyanakkor maga is egy kórkép. Jelzi, hogy azok, akiknek mentelmi joguk van, atyaúristennek képzelik saját magukat. Hát, vagy tévednek, vagy az isteneknek nem elég kemény a fejük.

Ugye a mentelmi jog arra való, hogy még viccből se lehessen politikai indíttatású eljárást indítani senki ellen sem. Ha a hatalomnak tele lesz a fasza azzal, amit Révész Máriusz csinál, akkor ne lehessen ráállítani pár zsernyákot, baszakodjanak vele kedvük szerint, ne lehessen elvenni a kedvét azzal, hogy zrikálja az APEH, estébé. Ha mégis rossz fát tesz a tűzre, előbb a Parlamentnek kell mérlegelnie, hogy kiadják-e az igazságszolgáltatásnak vagy sem. A mentelmi jog a képviselőt a hatalmi nyomás alól védi.

Ezek után szögezzük le kurva gyorsan: Révész Máriuszt alighanem nem azért verték szarrá, mert képviselő volt. Itt van például egy abszolút laikus beszámolója az eseményekről: kiderül belőle, hogy az átlag Fidesz-tüntető egyszerűen csak gyakorlatlan volt a zavargáskor követendő viselkedésmintákban (fuss, ahogy a lábad bírja, és szard le, mi lesz a kocsiddal), és rossz helyre került rossz időben. A rendőrség meg addigra már bőven összegyűjthetett elég frusztrációt abból, hogy a tömeg az istennek sem akar oszolni. És ekkor, a káosz és az anarchia kellős közepén odakolbászol hozzájuk egy bajuszos mitugrász, valami igazolványt lobogtatva.

Ha Révész Máriusz azt gondolta, hogy ebben a helyzetben a rendőrök, tudván, hogy képviselő ellen nem lehet eljárni, köré gyűlnek és figyelmesen végighallgatják a mondandóját, majd díszsorfalat állnak a távozni kívánó békés tüntetőknek, hát jobban tenné, ha beiratkozna egy esti kurzusra realitásérzékből. Rendőr a parancsnokának engedelmeskedik, nem pedig egy a helyzet kezelésében full inkompetens képviselőnek — ez eddig rendben van. Véresre verni valakit, akinek minden fegyvere egy szánalmas kis sajtfecni — kurvára nincs rendben. Kurvára nincs rendben az sem, hogy a budapesti rendőrfőkapitány nem hajlandó átfogó vizsgálatot indítani a szakmai hibák és visszaélések feltárására. Rendőr intézkedjen jogszerűen és hibátlanul, vagy ha nem, viselje a fegyelmi következményeket.

Magánemberként mégis azt tanácsolom Révész Máriusznak, legközelebb ne baszakodjon dühös, begőzölt, végletekig irritált zsarukkal. Írjon inkább interpellációt vagy törvényjavaslatot a rendőrségi törvény módosítására. Neki ugyanis valami ilyesmi lenne a dolga.

“Azzal kezdtük, hogy megpróbáltunk egy kis anarchista közösséget létrehozni, de senki nem volt hajlandó betartani a szabályokat.”

– Alan Bennett

Biztos fasza gyerek lettem volna, ha van kedvem nekem is tüntetőkkel csatázó rendőrök után koslatnom a városban, de úgy döntöttem, leszarom. A dolgok elérték azt a szintet, ahol az ilyemsi már nem tud izgatni.

Csodák csodája, kiderült, hogy a megállapodás a magyarság egyetlen legitim képviseletével nem volt igazán nyerő, lévén a csoport befelé sem legitim. Nem tudom, ki csodálkozott, amikor a tüntetők sátraiban veszélyes anyagok egész kis arzenálját találták; én biztosan nem, lévén a Kossuth tér egyetelen összetartó eleje a l’art pour l’art balhé iránti ellenállhatatlan vonzódás. Szegény, alkotmányozó nemzetgyűlést követelő kis faszkalapok szellemi szintje megreked ott, hogy tűrhető színvonalon képesek kockaszenet zokniba gyömöszölni; nem hiszem, képesek lennének felfogni például azt, az eredetileg tegnap estére tervezett alkotmányozó nemzetgyűlés miért lett volna alkotmányjogi nonszensz.

Kár volt hát velük megállapodni: lehetett tudni, hogy ez a csürhe vaskos biztonsági kockázat, akik számára már a legitim magyar miniszterelnök felbukkanása is merő provokáció. A rendőrségnek tennie kellett volna a dolgát, és a különösen védett személyek érdeképben idejekorán el kellett volna távolítania őket a térről. Mindenféle egyezkedés, könyörgés, hússzori ultimátum nélkül. Akkor nem 23-án reggel kezdődik a fogócska ezekkel a faszokkal, hanem pénteken, nincs kollízió a békés tüntetőkkel, és talán Révész Máriuszt sem verik rommá.

Ami utána következett, az méltó volt a hazai söpredék IQ-jához: a magyar tüntető szimbolikus tere, úgy látszik, most már megváltoztathatatlanul az Erzsébet híd. “Ha valami gáz van” — szól a csürhe kollektív tudatalattija — “foglalj el egy hidat, és kezdj ott felépíteni egy új civilizációt. Abból nem lehet baj. És ha az egészet leöntöd benzinnel, az maga a forradalmi Hawaii.”

Nyilván arról van szó persze, hogy ez az agyatlan csőcselék azt képzeli, hogy az egész ország mellettük áll, csak nélkülük nem mer mozdulni: mindig azt gondolja, már csak pár utcakövet kell feltépni, már csak pár barikádot kell összetákolni, és a népharag tényleg elsöpri végre a kommunistákat. Ha ezért beverik az orrukat, én nem tudom őket sajnálni. De a rendőrséget se, akik azt képzelték, hogy a könnyes szemű, fátyolos hangú könyörgés és három végül feladott ultimátum majd csöpögtet némi józan észt és jóindulatot ezekbe a tömör beton koponyákba. Elég lett volna egy, szakmailag átgondolt ultimátum, aztán lehetett volna nyomni a könnygázt már pénteken.

Azon magyar exszerepjátékosok közé tartozom, akinek még a Kaland-Játék-Kockázat könyvekkel kezdődött a karrierje. Még mindig emlékszem arra az eufóriára, amikor Csabi először szembesített egy normális szabályrendszerrel, történetesen a D&D-vel. Azóta a régi tűz, évi egy-két nosztalgikus partit nem számítva kihunyt; egy idő után egyre kevésbé tudtam a szerepjátékra úgy gondolni, mint valami hiperintellektuális elfoglaltságra. Éppen ezért szartam magam alá a megleptéstől, amikor ránéztem a szerep.freeblog.hu-ra.

Esetemben persze teljesen felesleges mindenféle találgatás, hogy ki lehet az a névtelen zseni, aki ezeket a remek szövegeket létrehozza/fordítja, hiszen dolgoztam vele már eleget — ez a legújabb húzás most mégiscsak meglepett egy kicsit. Jó rég hallottam már tőle, hogy a szerepjátékírás legalább akkora szórakozás, mint maga a játék; most viszont már elhiszem, hogy komolyan is gondolja. Az egész műfaj itt van, szépen precízen kettévágva, felszeletelve, elektromikroszkópos metszetek formájában. Szerencsére a szerepjátékok most már nem számítanak akkora újdonságnak, hogy érdemes legyen róluk szülőborzongató faszságokat írni mindenféle napi- és hetilapokban, ugyanakkor a kívülállók még mindig nem tudnak róla annyit, mint mondjuk a teniszről vagy a sakkról. Személyes emlékeim és tapasztalataim pedig azt mutatják, hogy a szerepjátékos szubkultúrára is ráférne még némi elmélketi pofozgatás. Hát most itt van minden, amire csak szüksége lehet valakinek, aki szeretne túllépni a “jól van, győztél, kapsz száz aranyat” szinten, a mesélés elméletétől kezdve letölthető mini-szerepjátékon át a karaktergenerálás módszertanáig bezárólag.

Persze, ha ez is úgy jár, mint a szerző egy másik szépreményű projektje, a Mindennapi Gaming, hát én tökön szúrom magam.

Divat mostanában az alkotmányos jogokkal dobálózni. Most én szeretnék élni a szólásszabadság alkotmányos jogával, és leszögezném, hogy véleményem szerint a rendőrségi vezetés pelenkába szaró, nyámnyila, cidrizős, beszari, agyalágyult csecsemők inkompentens gyülekezete, akiktől a jövőben a legpitiánerebb tyúklopás szakmailag korrekt kezelését sem vagyok képes feltételezni. Amióta áll a bál, kizárólag szar döntéseket tudtak hozni — de nem csak kicsit szar, hanem nagyon, kibírhatatlanul, fogcsikorgatóan, bűzlően, hurutosan szar döntéseket.

A bátor rendőrség, amely gyakorlatilag rutinszerűen veri a fotoriportekeret (nem csodálkoznék, ha a rendőrakadémián féléves kurzus futna fényképezőgéppel felszerelt vandálok gumibotos ártalmatlanítása címen), amely képtelen volt szakszerűen eldönteni, hogy kit kell letartóztatni egy tüntetés alkalmával, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy felgyújták és rommá verik a tévészékházat, most meg napokig tartó pöcsölés után úgy döntött, nem korlátozza a teret laposra hugyozók alkotmányos jogait.

Sebaj, mondanám, hiszen magam is vaskosan aggályosnak tartom az SZDSZ javaslatát a gyülekezési jog “korlátozásáról”, hiszen mi a franc lenne a tüntetés célja, ha nem az, hogy a közfigyelem felkeltésével (mások “zavarásával”) hangot adjunk meggyőződésünknek. Aki ezt nem szereti, ne költözzön a Kossuth térre, nehéz elképzelni, hogy mondjuk a József Attila lakótelepet valaha is ellepik majd a tüntetők. Ennek ellenére mégsem mondom, hogy sebaj, mert napokig azt hallottam a rendőrségtől, hogy hipervédett személyek így, hipervédett személyek úgy; na most, ha a tömeg nem fér a bőrébe és felébred bennük a Szabadság téri virtus, akkor hogy kurvára nem lesz garantálva ott senki biztonsága, az hétszentség. És a magam részéről simán lenyeltem volna, hogy Magyarország demokratikusan megválasztott kormányát ne néhány szoborlehugyozó akadályozzon meg az állami ünnepségek lebonyolításában.

Nem baj, a kis minikemping marad, lassan országos jellegzetesség lesz ez is, még pár év, és már ezért látogatnak majd ide a turisták. A Fidesz a maga részéről kiszállt az utcai buliból, szerintem már csak évtizedek kérdése, hogy a hatóságok elhatározzák: most már a szélsőjobb csőcselékre is érvényes a közterület-foglalási szabályok.