I hate it here

Pista vagyok Karakószörcsökről, amióta nem hallgatok a luxuskormány hazugságkampányára és megrendeltem a Magyar Vizslát, lement a vérnyomásom hatszázzal és a jövőt is tisztábban látom. Köszönjük szépen, kedves Pista, szavazzanak Önök is a Fideszre!

Azt gondolnám, azért tartunk politikusokat, hogy helyettem döntsenek — ez a Fidesz új stratégiája, miszerint magát a kampányt is a szavókra hagyják, legyen szó kampánykiadványokról vagy országértékelő beszédekről, nekem egy kicsit visszás. Nem akarom én az ország népét felelőtlenül ócsárolni, de azt hiszem, ha választanom kell a velejéig pragmatikus, és legalább hivatásos Orbán Viktor és egy fátyolos tekintetű rajongó előtt, aki nem fél ország-világ előtt élő egyenesben ronggyá égetni magát, hát akkor ezerszer inkább a Viktor.

Maga a beszéd egyébként maga a dögunalom azoknak, akik nyomon követték kedvenc exminiszterelnökünk országjárását — lényegében szó szerinti idézetek összeollózása az egész. Na nem állítom persze, hogy ez az ország(/év)értékelős baromság valaha is a kedvenc műfajom lett volna, de ennek a mostaninak a fényében az eddigiek a szellem dáridójának hatnak. A nagy államférfi megsimogatja az ország buksi fejét: aszonták a gonoszok, hogy nem lehet minimálbért emelni, de jól van, kis országocskám, te képes voltál rá.

Engem, mint országalkotó állampolgárt, lehetőleg senki nem turmixoljon össze semmilyen kormánnyal sem — a minimálbér-emelést nem az ország hajtotta végre, hanem annak kormánya; és ha Orbán emiatt az infantilis, gyagya, sunyi, agresszív kampány miatt a taknyán csúszik vissza az ellenzéki padsorokba, hát akkor se az ország fog elbukni, az hót ziher.

Van abban valami csodálatra méltó elkötelezettség, ahogy egyes intézmények gondosan ápolgatják a róluk szóló sztereotípiákat. A bevásárlóközpontokat sokan a fogyasztói társadalom mételyének szívcsakrájának tekintik; holott például mondjuk a legnagyobb könyvesboltok egy része is tuti itt van, hogy a kulturált összefutási lehetőségekről már ne is beszéljünk.

Ennek ellenére tegnap azért dobtam egy hátast, amikor megláttam a Mammut jégszobor-kiállítását. A jégszobor szerintem már önmagában sem egy hétköznapi dolog, itt lett volna tehát a lehetőség, hogy alkossunk valami szépet és egyedit — nem, a Mammutnak muszáj volt ragaszkodnia a szokásásos óriáskertitörpe-koncepcióhoz, és naná, hogy egy másfél méteres logót is faragtattak maguknak. Lehet körbeállni, fotóztatni a mobiltelefonokkal, a kis csiponyákok meg időben elkezhetik a megmártózást a merkantilista ízlésterrorban.

Akinek eljutott már a kezébe Kenedi János zseniális dokumentumgyűjteménye, a Kis állambiztonsági olvasókönyv, valószínűleg egy fokkal kevésbé lelkesen szórja az erkölcsi ítéleteket, mint ahogy az manapság divat. Szabó István ügynök volt; na de hol. Aki ismeri az említett kötetet, tudja: egy olyan rendszerben, ahol nyoma sem volt a privát szféra tiszteletének, és ahol az állam széles körű eszköztárral bírt polgárainak megroppantására; a gyűjteményből megismerhető történetekből engem leginkább az döbbentett meg, hogy milyen sokan voltak akkoriban, akiket tényleg kemény fából faragtak, és nem húzták be a nyakukat. Nem volt olyan piti és nevetséges “rendszerellenes tevékenység”, amit meg nem próbáltak volna torolni; ha jelen sorok íróját fenyegették volna meg, hát ő is összeszarta volna magát és aláírt volna mindent.

Más kérdés persze, hogy ki mit kezd ezzel a helyzettel; egyrészt ugye, ha valakit beszerveztek, pláne terhelő adatok alapján, azt is ellenőrizték, nagyot hazudni tehát annyira nem lehetett buli; más kérdés, szükség volt-e azokra a kisszerűen rosszindulatú fordulatokra, a magánélet olyan szintű kiteregetésére, ahogy azt mondjuk az ÉS-ben is láthatjuk.

Az élet sajna bonyolult. Mi pedig még kurvára sehol nem tartunk az állambiztonsági béka lenyelésével; valamit kezdene kellene vele, de fröcsögő komcsizáson, illetve lelkes, energikus maszatolásokon túl a hatalom mást nagyon még nem tudott felmutatni. Amihez a többség lelkesen asszisztál: ők mocskos karrieristák, mi még ügynökként is áldozatok voltunk. De a törvényi keretek megteremtésével valamiért egyik párt sem siet különösebben.

Valószínűleg csak én vagyok fiatal, és ezért nem értem a Tölgyessy Péter körül időről időre fellángoló nagy felhajtást. A magyar sajtó időről időre benyal neki egyet-egyet, de csontig, holott ma már egy kétszázhuszonötöd rangú politikus — szavazni jár a Parlamentbe — és egy trivialitásokon felülemelkedni képtelen, szánalmasan csapnivaló, semmitmondó elemző. Mégis úgy faggatják, mintha a világ fordulna meg azon, kilép-e vagy bennmarad a politikában. A Fidesz kormányzása idején legalább díszpinty lehetett; most még az sem.

Mostani kis rekviemje az SZDSZ-ről persze találó, mármint amennyiben mondjuk találónak számít az az elmés megfigyelés, amit épp a minap tettem: nappal világos van, éjjel meg sötét, és ha még a Nap is süt, nappal általában nincs olyan hideg. Azt hiszem, Tölgyessy már csak azért mozog, és azért nem porosodik valamelyik sarokban, mert mozgatja a sértettség. Megvolt a nagy dobása, lényegében bebukta, és most várja, hogy mindenki hasra essen a géniusza előtt.

Azért az ügyészségnek azért mégiscsak lehet valami alapvető problémája; szemlátomást nem igazán találja a helyét a világegyetemben. Kártérítésért perelni egy lapot, csak mert lefideszesirányításúzták őket — hát leginkább a Magyar Köztársaság vádhatóságához totálisan méltatlan hisztéria ez, nem méltóságteljes elégtétel.

Mert hát az igazságszolgáltatás különböző szerveit pártpreferenciákkal vádolgatni egy teljesen rutinszerű eljárás a sató részéről — Deutsch Tamás Gyurcsány elleni vádiratát az ajtóig pofozta vissza a szóban forgó szervezet; pedig mennyivel kényelmesebb lett volna, ha Deutsch egyszerűen csak leszól telefonon, és máris akcióba lendülnek a vérszomjas fogaskerekek. Az elmúlt években az ügyészség leginkább csak szemkáprázató arroganciájáról és olykor megdöbbentő inkompetenciáról tett tanúbizonyságot (ügyészségi jegyzőkönyvek szállingóznak a levegőben mindenfelé, Kulcsár vicces kihallgatásá estébé), pártpreferenciáról nem; a Népszavánál amúgy ez a vonás sem hiányzik a rokonszenvlistáról.

Na de kártérítési pereket indítani? Különösebb sportszerűséget nem igazán érzek ebben a dologban, beszállás ez egymás bealázásába elég rendesen — holott hát igazságot itt a közvélemény fog tenni, akármit is hozzon a bírósági ítélet. Amíg nincs mindenki meggyőződve arról, hogy párttámogatásról szó sem lehet az ügyészség esetében sem, addig indifferens, hány millát sikerült kifacsarniuk náluk is bénább polgártársaikból.

Tegnapi cikkünket alátámasztandó a Medián gyorsan publikálta is saját adatsorát — a gyors adatszolgáltatást mindenesetre méltányoljuk.

A kirajzolódó kép érdekes módon tényleg lényegesen szorosabb versenyt sejtet a Fidesz felmérésénél; mondhatni, ennyivel a választások előtt ez lényegében a holtversenyközeli álláspontot jelzi. Ugyanakkor persze, ha az “összes” kispárt kiesik a hatalomból, nyilván a kis erőkülönbség is nagy hatalmi különbséggé konvertálható.

Éppenséggel a már emlegetett kispártoknak nem sok panaszkodniavalójuk van — az SZDSZ kicsit talán túlságosan is nagyhangú és üres kommunikációja nem kifejezetten lehet alkalmas a jelek szerint rendkívül bizonytalan szavazói bázis megnyerésére; Kuncze a kampányindítón még a nyolc százalékot is odanyilatkozta, hát ez talán egy kicsit erős húzás, de hát úgy látszik, már ez már csak ilyen magyar szokás, a választási kampányban minden kis törpepárt megőrül és ilyen gigantikus számokat idéz fel a nagy össznépi delírium közepette.

Párszor már hangoztatott állításunk azonban továbbra is fennáll — mintha az SZDSZ egy kissé kevésbé lenne szarban, mint az MDF; a nagyobbik szövetséges legalábbis kevésbé igyekszik őt oda visszatologatni. Ha Dávid bejut a Parlamentbe, az jó nagy arcvesztés lesz Orbán Viktornak, a nagy jobboldali nemzetegyesítőnek — Gyurcsány mintha viszont kifejezetten rájátszana olykor, hogy teret adjon liberális szövetségeseinek. Persze mindez hiába, ha a liberális szavazók úgy döntenek, hogy elegük van a kétségkívül permanens maszatolásból (Magyar Bálinton kívül melyik liberális miniszter csinált valami érdemlegeset? — Kókát a maga olykori suttyóságaival talán inkább hagyjuk) és inkább hagyják eddigi favoritjukat a francba.

Megvallom őszintén, amióta a közvéleménykutatók közötti versengésből minden alkalommal a Medián jön ki jól — szegény Gallup a legutóbbi választásokon elég jól beégett élő egyenesben az M1-en — azóta elég tartózkodó vagyok az alternatív felmérésekkel szemben. Noha nem gondolom, hogy a közvélemény-kutató cégeket olyan egyszerű lenne dróton rángatni, azért valahogy most már egy kicsit is unalmas az egyes cégek jól predesztinálható irányba történő hibázásai. Lehet persze, hogy az én agyam szivacsosodik az idők múlásával, de nem nagyon jut eszembe példa arra, hogy mondjuk a Tárki megalapozatlanul jósolt volna vaskos baloldali előnyt.

Most a Fidesz maga is beszállt a közvélemény-kutató bizniszbe; no, itt már egy kicsit nehezebben hiszek a szakmai pártatlanságban. Tízezres reprezentatív mintát kreálni, azt felmérni, hogy aztán ne adj’ isten kiderüljön, hogy a verseny továbbra is fej fej mellett halad — hát ebben nem lenne sok gazdasági racionalitás. Kicsit olyan ez, mintha a Tix által megkeresett háziasszonyok kivétel nélkül azt nyilatkoznák: hát bizony ennél ócskább fehérítőt még elképzelni is nehéz — a Tix meg leadná ezeket a hirdetéseket.

Ilyen vállalkozásba bizony csak jól átgondolt haszon reményében érdemes belevágni — jót tesz ez majd a választói lelekesedésnek, tévedni meg ugyebár emberi dolog, önbeteljesítő jóslatokban hinni meg minden állampolgárnak alkotmányos joga. Véletlen egybeesések meg mindig is voltak, taknyot kereső vak gyöngytyúk is talál szemet vagy mi — akár még vezethet is a Fidesz hat százalékkal. Vagy két és féllel. Vagy néggyel. Vagy mínusz néggyel.

Különben is, statisztikákba csomagolni az önimádatot mégis sokkal elegánsabb, polgáribb megoldás — ha például belegondolok, hogy mondjuk Kövér László is bejelenthette volna, hogy lemossák a komcsikat, mint a szart, már ha előbb fel nem kötik magukat, rögtön úgy érzem: kifejezetten jól jártunk ezzel a százalékos dumával.

Szomorúan kell jelentenem: nem tartok lépést a Világ Nagy Dolgaival. Azt hittem, számít valamit, amit firkálok, pedig az évszázad nagy eseménye itt haladt el az orrom előtt, és én már csak az utórezgéseiről értesülök: Brad Pitt szakított Jennifer Annistonnal, és összejött Angelina Jolie-val. Ezúton is részvétünk Jennek, gratulálunk Angelinának, és itt egy baráti vállon veregetés Bradnek is. Kicsit túladagoltam magam Cosmpolitanból.

A prekoncepció, amivel megvettem a januári számot, az volt, hogy majd jól megnézem, még mindig az a kurvaképző-e a lap, ami volt azokban az években, amikor rendszeresen jutott el hozzám. Az angol és amerikai kiadások ugyanis nem ilyenek: az image szerint profi és pengeagyú csajok csinálják intelligens és a pasizáson kívül azért olykor más iránt is érdeklődő csajoknak, akik hát legalábbis egyenrangú partnerei a férfiaknak (akit mondjuk — szemben a régebbi magyar Cosmo kéthavonta megismételt tanácsával — nem feltétlenül kell orális szexszel ébreszteni). No: a magyar Cosmónak sikerült átlépnie sötét múltján, hogy belelépjünk a szürke jelenbe: ócskább, gagyibb és semmitmondóbb lapot ilyen drágán nehéz lenne akár megtervezni is. A divatfotós részlegnek fejhajtás — a többieknek is, de esetükben inkább a hányás miatt.

Bizonyos tanácsok fonográfszerűen ismétlődnek; hirtelenjében például nem jut eszembe olyan szám — a mostanit is beleértve — ahol ne sulykolták volna bele szegény CL (Cosmo Lány) fejébe, hogy a pasikat hagyni kell együtt bulizni a haverjaikkal, hadd dumáljanak csak felszabadultan a szexről, és hadd igyák le magukat békében a sárga földig. Persze nem minden cikk ilyen; a többség: “beküldött” “olvasói” “történetek” (förtelmes közhelyorgiák), a randiblog (Bridget Jones forog a sírjában és a koporsója fedelét kaparássza), a bődületes trivialitásokat tartalmazó jótanácsok, és a hatszázezer teszt (Ki vagy inkább, Jennifer Anniston, vagy Angelina Jolie sportszatyrának a füle? Lehetsz-e szerelmes Brad Pittbe? Kibeszéled a szakításaidat vagy megkeféled az első szembejövőt?) inkább csak valami döbbentes alkotói-szerkesztői válság vagy inkább agónia szimtómái.

Sajna nem ismerem az ilyen bizományba kiadott márkanevek minőségellenőrzési rendjét, de azért szívesen végig nézném, amikor az amerikai főszerkesztő elolvas egy fordítást a magyar számból. Bár testileg nem szívesen lennék jelen.

Körülbelül az derül ki a Magyar Nemzet négyrészes, nagy, feltáró cikksorozatából, amit várhat valaki, így a ciklus vége felé. Semmi. Nem nevezném ezt inkább tényfeltárásnak, némi kis matatás ez a cégbírósági iratokkal, tényfeltáró interjúknak semmi nyoma. Maga az ötélet műfajilag amúgy alighanem az ÉS-től származik, alighanem megunta már a Magyar Nemzet, hogy csak jobboldali politikusokat buzerálgatnak ilyesmivel, hát most ők is letették a húszfillért az asztalra. Csak hát ez így bágyadt, nagyon bágyadt.

Gyurcsány persze anno, cégeskedés közben alighanem elég kiadósan elcseszett valamit: egész konkrétan vagy két évig irkált alá mindenfélét egy kft ügyvezetőjeként, miközben valójában még csak bété volt. Tulajdonképpen teljesen hiteles, piti kis történet, ami a kormányfő és kormányfő-közeli forrásokból elhangzik, nevesül hogy egyszerűen elkavarták valahol a cégbírósági végzést, bár ha az adócsalás óvatosan lebegtett vádját komolyan vesszük, akkor se kerekedik ki a dologból semmi olyan igazi szar, ami meg tudná ingatni egy miniszterlnök székét. Ahogy ők is írják: ez a bombasztori javarészt számviteli szakemberek és jogászok számára igazán nyerő, a többiek alighanem meg se hallják a többi, ilyenkor rutinszerű vádaskodás közepette. Érdekes módon például a Magyar Nemzet valahogy elfelejtette felhajtani azokat, akik most megkárosítva érzik magukat attól, hogy a Nomentana Kft valójában bété volt.

A Hír TV persze gigantikus sztoriként tárgyalja a dolgot, már alig várom, hogy ez az ügy is megkapja a nálunk olyannyira szeretett és teljesen értelmetlen -gate szótagot. Rogán Antal például már bólogatott egy üvegeset, amikor Bayer Zsolt és Csermely Péter a Hír TV-ben bejelentette, hogy Gyurcsány Ferenc most be van vádolva az egész magyar nyilvánosság ítélőszéke előtt — az szájáról különösen keményen, férfiasan és értelmesen hangzana, ha hirtelen Nomentana-gate-ről kezdene beszélni.

A kampány mellékvágányain rendezett szánalmassági verseny első fordulójának győztesét sajnos nem tudjuk kihirdetni, mivel a BKV Rt és a Nyúl Terméktanács (ki tudta, hogy van ilyen?) holtversenyben nyertek.

A BKV Rt arra kérte a Peron Reklám Kft-t, hogy távolítsa el a Demszky-ellenes, amúgy bágyadt, és maximum a leghalotthaloványabb félmosoly kiváltására képes plakátokat az aluljárókból, mert az sérti a BKV Rt. üzleti érdekeit, és különben is egy csomóan betelefonáltak már. Beszarok. Azért kell bizonyos gerinctelenségi mutató ahhoz, hogy valaki ezt így ki tudja magából préselni. A kérdés inkább csak az, hogy elhiszi-e valaki, aki vagy azért pattan inkább taxiba a metró helyett, mert a cég tulajdonosát lejáratták a plakátokkal, vagy azért, mert felháborítja, hogy mit művel a gonosz BKV ezzel a szegény, arany emberrel: szabadon értékesíthető és másnak kiadott reklámfelületén szerepelteti, néhány pislákoló poéncsíra kíséretében. Hát ez nem gusztustalan, gyomorforgató, hányirgerkeltő, ráadásul kontraproduktív szervilitás, akkor nem tudom, mi az.

A Nyúl Terméktanács meg azon veri a nyálát, hogy Orbán adókedvezményről szóló beszédében történetesen szerepelt a “nyúl” szó, ami nyilvánvalóan egy lendületes fejszecsapás a magyar nyúltermesztés amúgy is tendenciózusan sorvasztott, kiszárított törzsébe. Tegnap is a Lehel piacon egy középkorú férfiember a fülem hallatára mondta élete párjának, hogy azok után, hogy megtudta, mekkora adókedvezményben részesülnek a nyúltenyésztők, ő bizony egy falat nyulat le nem tol a torkán, inkább áttérnek a disznóra — nem tudta szegény csórikám, amit a Nyúl Terméktanács elnöke pedig elárulhatott volna neki, hogy a disznósok még szubvencióban is részesülnek. Amúgy ha hozzám vágna valaki hatmillió forint adókedvezményt (szubvenció nélkül!), nekem is nagy lenne a pofám.