Ez a film nagyon boldogtalan emberekről szól — mégsem lehet őket sajnálni, hiszen többségük önzésből és mérhetetlen butaságból került oda, ahová. Nem a körülmények, hanem tudatosan megválasztott tetteik következményeinek áldozatai.
Adott egy frissen kirúgott CIA-ügynök, őt folyamatosan csaló felesége, a kincstári ügynök szerető és író neje. Ott van még a lúzer team a konditeremből, egy fontoskodó kis senki edzőcske, egy kapuzárási pánikkal küzdő, egészségbiztosítóját folyton plasztikai műtétért nyüstölő Linda és kissé korlátolt, alapjában véve jó szívű, de nagyon buta főnökük. Mindannyian szélsőségesen frusztráltak és elégedetlenek jelenlegi helyzetükkel, de ahelyett, hogy szembenéznének a problémáikkal, megpróbálnak mindenki mást, de még magukat is becsapva óvatosan átslisszolni az egzisztenciális küszöb alatt.
A felálláskor megismert csoportok kezdetben elég laza kapcsolatban vannak egymással, aztán szépen lassan — egy viszonyon, egy CD-n, egy-egy véletlen találkozáson keresztül — sorsuk egyre jobban és egyre zavarbaejtőbben összefonódik. Alapvetően három szálon fut a történet: elválik-e az ex-CIA-ügynök felesége lecsúszó férjétől, zsarolható-e az ügynök elkallódott memoárjaival, illetve talál-e magának pasit és műmellet Linda.
A történet fordulatai egy rutinos mozilátogatónak persze előre láthatóak, de csak körülbelül két perccel előre. A humor forrása többnyire éppen az, hogy mi már látjuk, éppen milyen csapdába készülnek belelépni a karakterek, akik viszont az utolsó pillanatig gyanútlanok. Ehhez a szadistán szatirikus történethez sikerült megfelelően impresszív színészgárdát összeállítani: John Malkovich fanyaron modoros játéka remekül idézi fel a megfelelő CIA-ügynök sztereotípiákat; Tilda Swintont nem most látjuk először a jégkirálynő szerepében (szó szerinti (Narnia Krónikái) és átvitt (Michael Clayton) értelemben egyaránt); a kincstári ügynököt játszó George Clooney tökéletes neurotikus, Brad Pitt pedig valójában lubickol az überlúzer kretén szerepében. Őszintén szólva néha egy kicsit sok is a jóból: mert persze a színészi játék, az mesteri, de annyira játszik mindenki, hogy a karakter-megformálás teljesen háttérbe szorul.
A coeni hagyományoknak megfelelően a vérontás persze elkerülhetetlen része az életnek, akár csak a groteszk, nyakatekert értelemben vett happy end. Nem minden lúzer nyeri el méltó büntetését, de hogy ki az, aki végül megkapja, amit akar, és ki az, akinek bűnhődnie kell butaságáért, az nem a szándékokon, a végzeten, a sorsszerűségen vagy az igazságszolgáltatáson múlik, hanem a vakvéletlenen. Ha sötétek vagyunk, nagyon ráfaraghatunk — üzeni nekünk a film — de ha elég sötétek vagyunk, nem csak hogy mázlink lesz, de még azt sem fogjuk észrevenni, hogy egy hajszálon múlt az életünk.
Coenéknél úgy vettem észre, ha a körülmények közre is játszanak, a szereplők mindig a saját döntéseikkel hozzák magukra a bajt, mert nem látják be azok következményeit.
…csakhogy a lényeg épp az, hogy ezek a következmények nem előreláthatóak.
Kívül esnek a “mindennapi józan ész” határain. A szereplők a világot valamely logika vagy igazság szerint élik meg.
Ez az igazság ugyanakkor, akárcsak életük, korlátolt. Amikor a vak véletlen feléjük sodor valamit a mikrokozmoszuk határain túlról, az események teljességgel felkészületlenül érik őket.
S ez az ami félelmetes: nem kell átszelni a kozmoszt, hogy “földöntúli” élményben legyen részünk, elég csak egy perce “valaki más” (kétségtelenül emberi) életét élni.
Nem értek egyet. A következmények előreláthatóak, ha nem is jósolhatóak meg precízen. A legletisztultabb példa talán az első filmjük, a Véresen egyszerű (Blood Simple), amiben a hazugságnak és az elhallgatásnak, az őszinteség hiányának vannak beláthatatlan következményei. Ha az ember komoly dolgokat elhallgat vagy komoly dolgokról hazudik, akkor tudhatja, hogy idővel rá fog baszni. A szereplők mégis azt feltételezik, hogy tökéletesen átlátják a helyzetet.
De, ha belegondolok, ez erre a filmre is igaz. A döntések már a meghozataluk pillanatában jól láthatóan helytelenek. Egy felettébb erkölcsös, szigorú etikájú ember nem hozta volna meg ezeket a döntéseket, egy kevésbé erkölcsös, lazább etikájú, de jólnevelt ember pedig előre tudhatja, hogy súlyos következményekkel járhatnak ezek a döntések. És elég ezt tudni, nem kell feltétlen pontosan előre tudni, hogy ki fog belehalni és ki nem.
Kedves algi, ezzel meg én nem tudok egyet érteni.
Egy másik filmjükben a “No Country For Old Men”-ben, pedig épp az erkölcsöt fel nem adó, emberi tartással rendelkező szereplők halnak meg szép egymás után, a gonosz meg minden további nehézség nélkül rója köreit.
A Coen fivérek filmjeit puszta erkölcsi példázatoknak, vagy egy felsőbb “igazság” tézis filmjeinek tekinteni dőreség.
Azért a No Country for Old Menről mondott véleményedet én erősen vitatnám. Anton Chigurh az egyik legmorálisabb ember az egész filmben; most más kérdés, hogy ez egy elmebeteg morál, amiben az emberi életnek nagyon kevés értéke van. De végül is kiket öl meg javarészt? Bérgyilkosokat, tolvajokat, kábítószer-kereskedőket, illetve az önálló tartással nem rendelkező kis feleséget, aki nem tudta azt mondani a férjének: édesem, heroinpénzből nem élünk.
A No Country for Old Men nem kis részben arról szól, hogy könnyű pénz nincs; ha hozzányúlsz ahhoz, amit bűnnel született, olyan erőket szabadíthatsz fel, amit elképzelni sem tudsz.
…és a munkájukat végző rendőröket, egy arra járó kocsist akinek tényleg semmi, de semmi köze hozzá.
Na és persze a film egyik kulcs jelenete: egy trafikos élete egy pénzfeldobáson múlott.
Trychydts gyakran írsz jó és átgondolt cikkeket, de ezt az Anto Chigurh mint a “korcsosult, de konzisztens moralitás” óriása nem veszi be a gyomrom.
Chigurh nem morális vagy immorális. Chirgurh amorális. Ő egy olyan jelenség amit nem lehet a hétköznapi jó vagy rossz fogalmával leírni. Jön, mint egy hurrikán, egy katasztrófa és vagy elcsap vagy nem…és semmi beleszólásod nincs a dologba.
Nem szolgáltál rá, és ha valamilyen “bűnhődésre” rá is szolgáltál, az itt teljességgel mellékes.
Én továbbra is kitartok az álláspontom mellett, hogy a film nem értelmezhető puszta moralitás történetként.
Úgy érzem, mindenképpen el kellene olvasnod a Bűn és bűnhődést Dosztojekvszkijtől. Ennek centrális motívuma egy alternatív erkölcsiség, ahol van a söpredék és van a kevés számú kiemelkedett. Chigurh számára nyilván mindenki söpredék, aki eleve méltatlan az életre, de céltalanul soha nem öl. A munkájukat végző rendőrök megölése nyilván önvédelem, méghozzá teljesen jogos, és kocsira is szüksége volt a meneküléshez, szemtanút viszont nyilván nem hagyhatott maga után. Az általad amúgy teljesen indokolatlanul “kulcsjelenetnek” nevezett jelenetben a trafikos pont azért nem hal meg, mert Chigurh-t köti a morál: bár egy ignoráns féregről van szó, aki bőven megérdemelné, hogy pusztán osotbasága miatt pusztuljon, a sors kegyéből életben maradhat.
Chigurh megszállottan, mindig, minden körülmények között betartja az adott szavát, soha, soha nem hátrál meg és nem fél senkitől. Nem lehet megvesztegetni, lekenyerezni, megtéveszteni. Neked ez nem moralitás? Chigurh Knight is shiny armor is lehetne, ha nem azt gondolná az emberekről, amit.