Egy régi-új alak továbbalakítása

A Daniel Craig által játszott James Bond életre hívói annyira erősen törekedtek arra, hogy új tradíciót teremtsenek, hogy az új film, a Kvantum Csendje első képkockája lényegében hézagmentesen illeszkedik a Casino Royale utolsó jelenetéhez. Noha ez udvarias húzásnak semmiképpen sem tekinthető, és annak, aki nem abszolút rajongó, aligha könnyíti meg a befogadást, hogy folyamatosan olyan szereplőkre és jelenetekre hivatkoznak, amelyekre a második filmből csak nagyon nehezen, de sokszor egyáltalán nem lehet visszakövetkeztetni. Erre a némileg rendhagyó hozzáállásra magyarázatot adhat az, hogy az új sorozat gyökeres szakítást jelent a Bond-filmek eddigi tradíciójával. A készítők alighanem úgy gondolkodtak, hogy ahhoz, hogy ez sikeres lehessen, egy valódi múlttal és megfelelően alátámasztott motivációkkal alátámasztott figura kell. Hát

Magyarországon aligha lehetnek sokan, akik kifejezetten Ian Fleming regényeiből ismerték meg James Bondot. A filmek pedig az idő múlásával egyre inkább távolodtak el az eredeti képtől. Ami nem is csoda, mert amíg a regény műfaja inkább konzervatív, a mozitól bizonyos értelemben egyre többet és többet várunk.

A 007-es ügynök figurája kezdetben inkább csak egy kicsit le lett polírozva, több kütyüt adtak a kezébe,  szellemesebbé és szalonképesebbé tették, mint az eredetihez képest. Ha úgy tetszik, megszokottabb értelemben vett főhőst csináltak belőle. Az eredeti James Bond ugyanis — hangozzék ez bármennyire is furcsán — valóban csak egy csavar a titkosszolgálati gépezetben. Specialista, aki nem csak engedéllyel, de megfelelő szaktudással is rendelkezik ahhoz, hogy embereket kövessen, megfiygeljen, majd, ha úgy adódik, akár meg is gyilkoljon. Minden szaktudása ellenére is folyamatosan a kudarc szélén egyensúlyozik, egészen egyszerűen azért, mert valóban életveszélyes feladatokat kap. Ő ezért hős: a regénybeli 007-es éppen csak hogy végre tudja hajtani a feladatát, pedig tényleg minden ellene dolgozik. Hős annak ellenére is, hogy szüksége van a Szolgálat többi emberének szaktudására, és alkalmi szövetségeseinek lojalitására is. Mindez persze nem néz ki olyan jól a filmvásznon, a moziban más törvények uralkodnak, a főhősnek lehetőség szerint valamennyi szálat a kezében kell tartania, abszolút dominánsnak kell lennie.

Időközben más filmek is jöttek-mentek az akciófilm műfajában. Így ahhoz, hogy James Bond valóban különleges ügynök maradhasson, a filmek producereinek lépést kellett tartaniuk a korral. Még látványosabb, még egzotikusabb akciók kellettek, még több izgalmas segédeszköz, még több sárm, még több csípős humor. Mindez nagyon nehezen egyeztethető össze a regények kíméletlenül célra törő hősével, az eredeti sztorik kőkemény brutalitásával és nyersességével. Az “új” James Bond filmek egyik legjellemzőbb jelenete, amikor a Goldeneye-ban a 007-es azt számolgatja, mikor kattint páros számút a robbanó golyóstollal a neurotikus programozó. Fantasztikusan felépített, szellemes, a modern akciófilmekre nagyon is jellemző jelenet. De nagyon messze van attól az alaktól, akikt Ian Fleming megálmodott. A könyvek rajongóinak Daniel Craig komoly felüdülés.

Ez a James Bond ugyanis egy nagyon direkt eszközökkel dolgozó, egy szimpla kommandósnál valamivel sokoldalúbban képzett bérgyilkos — de bérgyilkos és nem artista. Adott egy feladat, egy célszeméllyel. A 007-es feladata, hogy végighaladjon a hozzá vezető lehető legrövidebb úton, vagy a problémát, vagy a célszemélyt, likvidálja. Az eddigi filmekben a hogyant tupírozgatták fel az éppen aktuális divatnak megfelelően. Daniel Craig James Bondja visszatérés a puritánabb megoldásokhoz, és egy eddig kihasználatlan szempontra erősítenek rá: megtudhatjuk, milyen a gyilkosságra is felhatalmazott titkosügynök lelkivilága.

Az első rész ilyen szempontból valóban csak bemelegítés volt: már ott is nagyobb volt a hangsúly ezen a szemponton, igazi lelki krízis azonban még nem volt sehol. Most James Bondnak valóban igen nagy lelki nyomás alatt kell teljesítenie: úgy kell hideg fejjel gondolkodnia, megbízását teljesítenie, hogy közben szerelmének halálát is fel kell dolgoznia. Ráadásul pontosan tudja, hogy ellenfelei, azok, akiket adott esetben élve kellene az igazságszolgáltatás kezére játszania, közvetlenül felelősek a szeretett nő haláláért. Egy professzionális gyilkos számára ez valódi dilemma: tudja, hogy ő hatékonyan és gyorsan érvényt tudna szerezni a bosszújának — felhatalmazásra a gyilkolásra azonban éppenhogy a felsőbb társadalmi érdekek érvényesítésére vezethető vissza.

Természetesen ettől a Kvantum Csendje még nem lesz lélektani dráma; megmarad kőkemény, sebes sodrású akciófilmnek. Ugyanakkor az, hogy tudjuk, hogy mi áll a fékeveszett tempó mögött, hiszen azt éppen a főhős diktálja. A rá nehezedő feszültséggel úgy próbál megbirkózni, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a nehézségekről: tör előre a lehető legdirektebb módon, bízva abba, hogy keményebb, mint azok, akik az útjába állnának.

Márpedig méltó ellenfelekből ezúttan sincs hiány. Mathieu Amalric egészen hasonló karaktert játszik, mint amit a Münchenben alakított: intelligens, érzelemmentes, alapvetően információval és intrikákkal manipuláló, elegáns bűnözőt. Intrikáin keresztül arra is rálátást nyerhetünk, mekkorát változott a világ azóta, hogy James Bond először akcióba lépett. A kétpólusú világrendben a 007-ről szóló történetekben nem nagyon volt helye erkölcsi relativizmusnak. Most, hogy a Szovjetúnió helyébe a globális terrorizmus lépett, mint fő ellenség, bizonytalanná vált, ki az ellenség és ki a szövetséges. Hiszen gazdaságilag mindenki mindenkinek versenytársa, üzletelni meg (ahogy ezt az angol külügyminiszter ki is mondja) kizárólag csak bűnözőkkel lehet. Csakhogy ez azt is jelenti, hogy innentől kezdve már az akciófilmekben sem a konvencionális erkölcs dönti el, hogy az angol titkosszolgálat ügynökei kit likvidálhatnak. Ami persze újabb morális dilemmákat dob be a játékba.

Persze vannak olyan motívumok is, amelyek alighanem kiirthatatlanul részét képezik a James Bond mitológiájának. Az egyik ilyen az egzotikus helyszínválasztás: a problémák forrása ezúttal Bolívia, a nagy leszámolás helyszíne is ez, de előbb azonban jó sok konfrontációra sor kerül egy sor szép és nyomorúságos helyszínen. A másik a gyönyörű női segítőtársak, akik ábrázolása James Bondosan ambivalens. A főhős alapvetően az elcsábítanivaló lényeket látják a nőkben; más kérdés, hogy időről időre kénytelenk őket partnerként is elfogadni. Kívülről nézve pedig egyértelmű, hogy hiába a kőmacsó hozzáállás, női segítői nélkül a nagy James Bond sem ér semmit. (Az új sorozat egyik legfigyelemreméltóbb húzása egyébként éppen az, hogy M., a titkosszolgálat főnöke most először ugyancsak nő.)

A Kvantum Csendje pontot tesz a Casino Royale-ban elkezdett sztori végére. A régi-új 007-es ügynök alakjának főbb vonásai kialakultak, koherens, átfogó képünk lehet róla. A következő rész tehát vérhatóan egy teljesen új fejezet lesz a James Bond narratívában; remélhetjük, hogy az is képes lesz olyan izgalmasan és provokatívan hozzányúlni a több évtizedes alapanyaghoz, mint ahogy az az első két rész alkotói tették.

3 Responses to Egy régi-új alak továbbalakítása

  1. algi szerint:

    Izé, akkor nálad az “új” sorozat, az az, ami Pierce Brosnannel kezdődött. Csak mert akkor ugye a Daniel Craiges meg egy még újabb. 🙂

    És szeretném megjegyezni, amit talán sok olvasó nem tud: Daniel Craig is szerepelt a Münchenben – ő volt az izraeli csapatnak az a tagja, aki mindig gyilkolni akart, de éppen ezért sosem hagyták.

  2. […] James Bondos cikket írtam az I hate it here-re, felkészülésképpen megnéztünk két klasszikus, Sean Connery féle […]

  3. Zoei szerint:

    Hát ami a “régieket” illeti nekem ahhoz lenne néhány észrevételem, most hogy még friss az élmény :). Biztos én néztem rosszul de a goldfingerben, meg fôleg a tûzgolyóban (?) szinte a véletlen sordorja bele a sztoriba, aztán elfogják (a Goldfingerben) ô meg próbálgat csinálni valamit, de valahogy nem jön össze… aztán valahogy minden sínre kerül. Nem nagyon éreztem bennük azt a szuperhôs 007-es fílinget, mint mondjuk a legújabban. Itt tett is valamit azért, hogy menjen a sztori elôre, de a régiekben csak úgy sodródott… remélem érhetô voltam. Biztos nem :>

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.