Tulajdonképpen a szakértői kormány ötletéről akartam írni Kovács Zoltán cikke kapcsán, de aztán eszembe jutott, hogy erről már írtam, ráadásul éppen Kovács Zoltán cikkei kapcsán. A véleményem azóta is változatlan. (Nemrégiben Tóta W. is írt erről egy egészen szellemeset.) Most Kovács Zoltánról, illetve az általa képviselt értelmiségi rétegről szeretnék beszélni.

Van az országban egy nagyon is kézzelfogható réteg, amelyik a politikai képviseletét jelen pillanatban tökéletesen vagy legalábbis lényegében elvesztette. Én például biztos ide tartozom; ide tartozik — megnyilvánulásai alapján — Kovács Zoltán és mondjuk Várhegyi Éva is. Ez a szabadságjogok iránt elkötelezett, technokrata liberális réteg. A jelenleginél sokkal hatékonyabb, és lehetőleg kisebb állam; átlátható és a lehető legszélesebb körű közteherviselést megvalósító adórendszer; a tényleges gazdasági teljesítőképességhez igazodó állami szerepvállalás, illetve a szabadságjogok lehető legszélesebb körű kiterjesztése — nagyjából így foglalhatók össze azok az értékek, amelyek ennek a rétegnek a legfontosabbak.

A jobboldal magától értetődően alkalmatlan ezen réteg képviseletére (persze nem is törekszik rá). Kovács Zoltán szerint Orbán Viktor “színre lépése Magyarország modernizálását a látómezőn túli sávba tolná“. Én, ha ebben nem is vagyok olyan biztos (mivel Orbán retorikában elég erős, lehet, hogy még némi modernizálást is megengedne magának, teljesen nyilvánvalónak tartom, hogy az általam a fenti listában a legfontosabbnak tartott szabadságjogok durván csorbulnának egy jobboldali hatalomátvétel esetén. Ami ugyanis számomra magától értetődő evidencia — szabad vallásgyakorlás, a lehető legszélesebb melegjogok, a lehető legszélesebb körű sajtószabadság –, az a Fidesz-KDNP szövetség számára vagy eleve elvetendő, vagy csak szelektíven alkalmazható. Bayer Zsolt természetesen nem antiszemita, ő nevezhet bárkit véglénynek, fantáziálhat bárki elpusztításáról — Hermann Nitsch kiállítást meg lehetőleg ne nézhessen senki se. Ahogy a Parlament egyszer elfogadta, Orbán alatt meg is szüntetheti a melegek regisztrált élettársi kapcsolatának lehetőségét, nem kéne alkotmánybírósági beadványokkal szarakodni, hiszen ott a biztos többség a kezükben. És akkor a “törtélelmi” egyházak gátlástalan preferálásáról még nem is beszéltem. Ha volt valami, amit soha nem fogok elfelejteni az első Orbán-kormány idejéből, hát a társadalomre helyezett, gátlástalan mértékű ideológiai nyomás.

A Gyurcsány vezette MSZP, még ha mutat is némi hajlandóságot némi liberális szemléletre (például a szabadságjogok területén), sokkal kényelmesebbnek tekinti a szociális demagógiát a problémák felvállalásánál. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy “mindenáron meg kell őrizni a nyugdíjak vásárlóértékét”, “a társadalom nem bír el további terheket”, mint érdemi párbeszédet kezdeményezni arról, hogy miért kell átmenetileg mégis ellenkezőképpen cselekedni. A szocialista frakcióban igen nagy számban találhatóak tenyeres-talpas, zéró agykapacitással rendelkező, ordenáré korteslegények és -leányok (ideáltipikus alakjuk Karsai József), akik politikai túlélésüket saját választókerületük kábításával, primitív beszólásokkal és primitív politikai performaszokkal biztosítják. A “fontolva haladás” jelszava a szocialistáknál rendszerint a populizmustól való elszakadás képességét és a rossz kompromisszumok kényszerűnek való beállítását jelenti.

Az évek óta agonizáló MDF-re igazából szót sem érdemes vesztegetni. Koherens programjuk nincs, identitásuk nincs. Mantráznak bizonyos hívószavakat (“haláladó”); érdemi politikai üzeneteket nem közvetítenek.

Eddig tehát az SZDSZ volt az, amire a fentebb említett, liberális értelmiségi réteg hagyatkozhatott. Nem is mindig ok nélkül; Magyar Bálint például, ha erőből is, de sok mindent tett a felsőoktatás feudális erőviszonyainak szétzilálásáért. Az SZDSZ képviselte a leghangosabban és legkövetkezetesebben a szabadságjogokat. Kísérletet tettek a nők esélyegyenlőségének biztosítására a törvényhozásban; egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy elítéljék azokat, akik másokat korlátozni akarnak saját szabadságjogaik gyakorlásában. Mindmáig az SZDSZ tette a legtöbbet a vallási diszkrimináció ellen. Ehhez képes mostanra az SZDSZ egy identitását vesztett párt lett, amelyiknek belső legitimációja sincs. A párt egyszerűen képtelen volt felülemelkedni az elnökválasztási válságon, a kormányból való kilépés után képtelen volt saját hangot találnia magának. Olyanok döngetik az asztalt a leghangosabban, akik vastagon és nyakig sárosak mindenben, amit most az MSZP-re akarnak kenni. (Hogy Horn Gábor koalíciós egyeztetésekért felelős exállamtitkárnak hogyan van egyáltalán mersze kimenni az utcára, egyszerűen nem fér a fejembe.) Jelenlegi álláspontjuk — Gyurcsány monnyon le — a Fidesztől importált populizmus, a Fidesz macsó férfiereje nélkül. Nyálas, két százalékos, kétségbeesett sipítozás, tizenkilencre lapot húzás, hogy egy zseniális politikai sakkhúzással megmutassák, mégis ők fújják a modernitás passzátszelét.

Ezért képtelen leszállni Kovács Zoltán a szakértői kormány gondolatáról. Képtelen megemészteni, hogy annak, amit ő (és én, és akik a hozzá(nk) hasonlóan gondolkodók szeretnének), egyszerűen nincs számottevő politikai háttere Magyarországon. Azt gondolni, hogy a szakértőknek a polgárok majd jobban hisznek, mint az általuk megszavazott politikusoknak — nevetséges, sajnálatos naivitás. Az MSZP népszerűsége ennél sokkal jobban kötődik a választói elégedettséghez; az MSZP pedig tudatosan nem építette ki az érdemi társadalmi párbeszéd csatornáit.

Persze, ez súlyos vereség, és a kilátások sem túl biztatóak. Mindenesetre: ez van. Demokráciában azért nincs “szakértői kormány” (szakértőibb, mint akármelyik másik), mert a szakértelmet sem lehet akarate ellenére senkire sem ráerőszakolni. Másrészt demokráciában, a nagyon súlyos válságokat leszámítva soha nem egy út áll előttünk. A választáshoz pedig nem szakértők: politikusok kellenek. Kár, hogy sokan most értük dolgozó politikusok nélkül maradtak.