A Hellboy 2 egy jottányival sem teljesít többet, mint amennyit ígér: egy képregény-adaptációra építkező, dögös akciófilmet. Ennek a műfajnak az elvárásait viszont messze átlagon felül teljesíti.

A lenyűgöző látványvilág, a pörgős, izgalmas és meglepő fordulatokban valamint humorban is ugyancsak bővelkedő történet mellett persze minden más elég másodlagos. Ezen másodlagos tényezők közül talán még a zenét érdemes kiemelni, mint minőségi munkát. A rendezés néha lehetne lényegesen gördülékenyebb, néhol egy kicsit túlságosan szájbarágósag a konfliktusok, dilemmák és tanulságok. A színészi játékra úgy en bloc feltétlenül igaznak bizonyult az az ökölszabály, hogy ahol ennyi mindent oldanak meg számítógéppel, ott a színészi játék jelentékeny mértékben elsorvad. Selma Blair, amennyire ügyesen oldotta meg a feladatát a Doktor Szösziben, annyira lapos és unalmas figura most — a többiek csak azért nem okoztak csalódást, mert nem is igen vár tőlük semmit az ember. A dialógusok színvonala ráadásul pontosan erre a szintre van belőve — néha bizony nem sikerül megúszni a gyerekes keménykedést vagy a gyerekesen bárgyú romantikát. Na de érdemes szem előtt tartani: a mély jellemformálás már nem volt része annak az üzletnek, amit a készítők megkötöttek velünk. Feszített tempójú, kemény és izgalmas akciófilmről volt szó, és nem igényesen szőrszálhasogató drámáról.

Az első részhez képest ugyanakkor feltétlenül előrelépés, hogy a paranormális csapatban most sokkal kevesebb a statiszta, sokkal komolyabb szerep jut mindenkinek. Hellboy, a túlvilágról átszivárgott démon természetesen továbbra is a csapat ütőereje, így nyilván erősen domináns az akcióra épülő filmben. Ugyanakkor például a pszichonikus képességekkel rendelkező, kétéltű Abe-nek most nem az a legfőbb erőssége és haszna, hogy tud úszni; hamar adódik megfelelő bizonyítási lehetőség az új csapattagnak, az ektoplazma-médium Johann Kraussnak is. További pluszpont az első részhez képest, hogy a fő ellenfél, Nuada herceg lényegesen kevésbé triviális jelenség, mint az előző részben a náci/sátánimádó/démonidéző banda volt. Valódi egyéniség, részigazságokkal, komoly ütőkártyákkal és kézzel fogható gyengeségekkel, nem utolsósorban pedig megfelelően kidolgozott háttérrel. Múltja és családja van, értelmes dilemmákkal küzd és a maga értékrendjén belül racionális döntéseket hoz. Akár azonosulni is lehet vele, ami rögtön izgalmasabbá teszi az egész filmet.

Amíg az első rész elsősorban az Indiana Jones filmek által megteremtett történetvezetési, formai hagyományokat követte, addig a második epizód elsősorban a Végtelen történet átal megkezdett, és azóta már ugyancsak sokak által kitaposott úton halad tovább. A csodalények és az emberek világa konfliktusba kerül egymással. A gonosz és intoleráns emberiség (na igen, néhol a klisék is kissé velőtrázóak) szépen lassan mindenki más elől elszívja a levegőt. A nem-emberek között akadnak, akik tudatosan a passzivitást és az elmúlást választanák, inkább, minthogy évezredek után ismét újrakezdjék a véres háborúkat. És ahogy az lenni szokott, akadnak, akik az aggresszióhoz fordulnának, mielőtt végleg elvész minden.

Ez az alaphelyzet persze azt is jelenti, hogy Hellboy természetfeletti eredete ugyancsak zárójelbe kerül: kiderül, hogy az emberi valóság mögött/mellett/alatt ott van egy másik, rejtett világ is, ahol valaki piros bőrrel és ménkű nagy szarvakkal nem is igazán lehet feltűnést kelteni. Innentől kezdve viszont teljesen más jelleget öltenek Hellboy megbízatásai — hiszen nem a világot, hanem csak a világ birtoklásáért küzdő egyik érdekcsoportot kell képviselnie, amelyik ráadásul egyáltalán nem is biztos, hogy a legszimpatikusabb.

A készítők szemlátomást bíztak a kasszasikerben, a befejezés ugyanis semmiképpen sem lezárás, és elvarratlan szál is maradt bőven. Ha a következő is epizód is ugyanezt a minőségi szórakoztatást jelenti majd, egészen nyugodtan bevállalhatjuk majd azt is. Azért arra a feszült várakozásra azért ne számítsunk, mint ami az új Batman-széria második részét övezte. Ez itt mondjuk a nagyon jó másodosztály.