Az ír elutasítás
Élet és Irodalom, Losoncz Miklós, 2008. június 27.
Lisszaboni Szerződés
A szerződés honlapja
Losoncz Miklós elemzése a Lisszaboni Szerződés ír elutasításáról nem mondható éppen optimizmustól csöpögő írásnak. Mondhatni, benne vagyunk a szarban nyakig, és elegánsan már sehogyan sem lehet kimászni belőle.
Az ír népszavazás eredményét egy percig sem tudtam úgy értékelni, mint a nemzeti öntudat szép példáját. Ehelyett ismét igazolva láttam azt a tézist, miszerint minél nagyobb pöcs valaki a jelen szabályok szerint működő EU-ban, annál jobban ki lesz nyalva a segge. A jelenlegi intézményrendszer megalkotásakor (az elutasított szerződés nem mellesleg éppen ezen próbál változatni) ugyanis nem elsősorban a működőképesség lebegett az alapító államatyák szeme előtt. Sokkal inkább próbálták, beteges aggályossággal bebiztosítani, nehogy előállhasson olyan helyzet, amikor az uniós intézményrendszer bele talál pisálni a nemzeti szuverenitás kristálytiszta tavába. Azt gondolták, létezik olyan finom és elegáns együttműködés, amely mellett lehetséges lesz, hogy soha, semmikor, senkinek az érdekei ne csorbuljanak.
Sajnos ez nem így van. Ha az EU komolyan vezető gazdasági hatalommá akar válni, akkor ahhoz bizony az kell, hogy a tagállami szuverenitás bizonyos mértékig feláldozódjon. Nincs mese. Bizonyos döntési kompetenciákat el kell venni a tagállamoktól, és oda kell adni az uniós testületek kezébe. Csak és kizárólag így garantálható, hogy a retrográd, irracionális tagállami részérdekek ne gátolhassák meg a hatékony, közös döntéshozatalt.
A probléma éppen ott van, hogy Európának, egyszerűen nincs világos víziója arról, egyáltalán hol húzódjon a kerítés a hazai tyúkól és az uniós játszótér között. Így jelenleg van egy kvázi működésképtelen, de annál nagyobb vízfej, amit eufemisztikusan csak “uniós intézményrendszernek” szoktunk nevezni, amit úgy-ahogy össztartanak a triviális közösségi érdekek. Arra viszont egyszerűen nincs tér, hogy rá lehessen lépni a rakoncátlankodók tyúkszemére. Olyan ritkán és olyan lassan van mód szankciót alkalmazni egy-egy tagállammal szemben, hogy a jogsértéseknek lényegében nincs jelentősége. És miközben a tagállamok fejlettségi szintje durván szór, aközben a döntéshozatali mechanizmus olyan merev és restriktív, ami még egy viszonylag homogén érdek- és értékközösségben is húzós lenne. Gazdaságilag felzárkózásra váró országok birkóznak egész jól fejlettekkel, érett, stabil demokráciák a kommunista éra örökségét még mindig fel nem dolgozott, politikailag kiszámíthatatlan partnerekkel. Mindenki mást vár az uniótól, és mindenki máshogyan akarja azt elérni.
Miközben az egészhez a legitimációt biztosító állampolgárnak halolványlila segédgőze nincs arról, tulajdonképpen mi is az unió, mire jó és mire nem, mibe szólhat bele és mibe nem, miben dönthet és miben nem. A konkrét döntéshozatali mechanizmusok ismeretére pedig — például a manapság oly sokat emlegetetett uniós támogatások kérdéseiben — egyenesen külön erre specializált szakembereket foglalkoztatnak az érintett intézmények, szervezetek. A remokratikus működés és az esélyegyenlőség nagyobb dicsőségére.
Ezek után nyilván nem csoda, ha az átlag írt viszonylag könnyű volt rávenni arra, hogy leszavazza a Liszabonni Szerződést. Számukra ez nyilván nem volt más, mint egy jó kemény, macsó rúgás egy végtelenül távol levő és nagyon nem markáns, alig ismert entitás löttyedt valagába. Ami, ha tartalmilag nézzük a dolgokat, szörnyű, hiszen ez arra mutat rá, hogy az EU alapdokumentuma úgy került eldöntésre (az előzetes egyeztetések során, illetve a többi tagállamban is), hogy érdemi legitimáció egyszerűen nem volt mögötte. Abból a szempontból persze kétségkívül reményteli a szituáció, mert így az írek, ha kimacsóskodták magukat, akár rá is bólinthatnak az uniós alapokmányra, és végre befejeződhet a ratifikációs folyamat. Kivéve persze, ha valaki más nem kap kedvet a keménykedéshez.
Írhatnál már valami újat és meglepőt ide. A véleményed minden esetben a “polkorrekt média” álláspontja, kiegészítve pár durva szókapcsolattal és gyenge hasonlattal.