Ekkora gigantikus visszatéréseket nyilván sehogy máshogy nem lehet normálisan megcsinálni, csak a műfaj szabályainak véresen komolyan vételével egyrészt, másrészt folyamatos kikacsingatásokkal másrészt. Magyarul: az Indiana Jones feelingnek át kell jönnie, de nem lehet úgy csinálni, mintha még mindig az ez jelentené az akció- és kalandfilmek csimborasszóját. Túl vagyunk már két Nemzet Aranyán, három Karib-tenger kalózain; ha ma jönne ki az Utolsó kereszteslovag, megbukna. A film mindkét feltételt grandiózusan teljesíti.

Az Indiana Jones ponyva. Így akinek fennakad a szeme azon, hogy Indiana Jones karaktere nem elég reális, mert ugyanúgy verekszik, mint fiatalkorában, az egyszerűen nem érti a ponyva lényegét. Indiana Jones immáron ott áll a ponyva-archetípusok között, az ősöregen is halálos kung-fu mester, a nyugdíjazás előtt álló, de még mindig csúcsformában levő kommandósparancsnok és a vakon is verhetetlen kardművész mellett. Legendák nem öregszenek és nem halnak meg, nem kophatnak, csak patinát kaphatnak. A patina márpedig megvan: a Jones mellett akciózó fiatal, bőrdzsekis-késes-motoros, forrófejű csávó odateszi azt a kis iróniát, amit kell, meg a firss vér szükségességét is bizonyítja — anélkül, hogy bálványokat döntögetne. Az elmaradhatatlan szerelmi szál pedig könnyfakasztóan elegántos.

A sztori… nos, a sztori, miközben frankón követi a megszokott ritmust, a vájt szeműek számára folyamatos utalgatás arra, hogy mit is inspirált az eredeti trilógia, illetve hogy mi is történt azóta a felső kategóriás ponyvában, hogy Indy szögre akasztotta az ostort. X-akták feelingű alapötlet és finálé, a már említett kalandfilmek apró jelei, visszautalások a régebbi epizódokra, James Bond utánérzések, satöbbi, satöbbi: aki szeret ezen röhögni, annak minden képkockára jut valami kis csemege. Aki nem szeret, az meg talán észre sem veszi, annyira Indiana Jonesos a sztorivezetés. Van itt minden: szép, de gonosz főellenség, jó kis titkok, egy lépéssel Henry Jones Jr. előtt járó, de azért a támogatásra nagyon is rászoruló régészhaver, és persze ősi rejtélyek, titkok, mindenféle vaskos veszélyekkel és büntetésekkel körbebástyázva. Mindez végig feszített tempóban, a megszokott módon jól definiált, saját kis slusszpoénokkal lezárt epizódokban.

Persze, aki azon akar izgulni, hogy mi lesz a vége, annak persze az egész projekt felejtős, de hát most komolyan: ki volt képes izgulni azon, hogy Anakin Skywalker megnyeri-e a halálfutamot, vagy rabszolga marad a Tatuinon? Klasszikusokat nem lehet következmények nélkül megidézni. Aki reális karaktereket, újdonságoktól hemzsegő, csavaros történetet akar, az nézzen valami újat, ne egy trilógia húsz évvel későbbi folytatását. Az csak jutalomjáték lehet.