Mark Knopflernek, a maga harminc éves, hihetetlen sikereket is magával hozó zenei karrierjével nyilvánvalóan százezerféle igénynek kell megfelelnie, ha pár évenként egyszer koncertet ad Magyarországon. Nyilván akad például, aki nem tud meglenni a régi, hatalmas Dire Straits-es slágerek nélkül. A valóság azonban az, hogy az együttes immáron tizenöt éve, hogy feloszlott. Talán még fontosabb, hogy — az azóta kiadott öt album alapján ez elég egyértelmű — Knopfler művészi identitása is teljesen másfelé fordul azóta. Ilyen értelemben abszolút ki voltam békülve azzal, hogy a giga-sláger Money for Nothing ezúttal nem hangzott el (a régi rajongóknak így is ott volt a Telegraph Road vagy a Romeo and Juliet), viszont szép egyenletes válogatást kaphattunk az utolsó négy szólólemezből. Ha a számválasztás jelentett számomra valamelyes meglepetést, az csak azért volt, mert az utolsónak megjelent Kill to Get Crimson egy kissé alulreprezentált volt (mondjuk a Kettővel ezelőtti Sailing to Philadelphiához képest. A magam részéről egyáltalán nem bántam volna egy kicsit masszívabb lemezbemutató-jelleget.

Pont a koncert előtt kérdezte tőlem egy ismerősöm, mennyivel más Mark Knopflert élőben hallgatni, mint lemezen. — Sokkal, mondtam, és igazam is volt. A koncerten elhangzó interpretációk jelentősen különböztek a stúdiófelvételektől. Más a hangzás, más a hangszerelés, de más a dalok intonációja is. Noha az utolsó kivételével az összes albumot ronggyá hallgattam már, sokszor kellett tornáztatnom az agyamat az első taktusok hallatán, vajon éppen mi is kezdődik el éppen.

Az összhatás egy gyönyörű, pontos, alaposan kiszámolt-kiszámított koncert volt, néha tényleg meglepő dallamokkal (pl. furulyaszólóval, folk-elemekkel) és remek, jó hangulatú előadással. Mindez lényegében telt ház mellett, kellőképpen rajongós hangulatban. A Dire Straits feloszlott, de Mark Knopfler még mindig zseniális zenész.