Jelenleg túl sok konkrétumot nem lehet tudi a Rektori Konferencia felsőoktatási finanszírozást átalakítani kívánó javaslatáról, a nyilvánosságra került tervezet számításokat meg nem tartalmaz. Mégis, tekintsük át a koncepciót, és vizsgáljuk meg, mire ad és mire nem ad megoldást a nyilvánosságra került dokumentum!

Mindenekelőtt célszerű ismernünk a valós helyzetet a költségtérítéses és az államilag finanszírozott hallgatókkal kapcsolatban. Jelen sorok írója meglehetősen sok időt töltött a hallgatói érdekképviseletben, így valamilyen fogalma azért van a kérdésről. Az állami finanszírozás filozófiájának részletei az elmúlt években meglehetősen sokat változtak, ám lényegében ugyanazt a szándékot tükrözték: a csak érettségivel rendelkező, az egyetemen a legtehetségesebbnek ígérkező hallgatók képzési költségeit az állam átvállalja. Irritált oktatók és intézményvezetők kedvéért hozzáteszem: persze nem átvállalja, hanem fizet érte egy fiktív összeget (normatíva), ami vagy fedezi a képzés költségeit, vagy nem, viszont cserébe megtiltja, hogy az intézmény a képzési alapszolgáltatásokért pénzt kérjen a hallgatótól. A diplomát szerzett hallgató így utánpótlást jelent a hazai érelmiség számára; ez az a társalmi haszon, amiért az államnak megérni pénzt ölnie a buliba. A diplomás ember viszont sokkal jobban keres, mint egy nem-diplomás. Éppen ezért az eddigi modell az volt, hogy akinek második diploma kellett, azt már magának fizette; kivéve akkor, ha az államnak valamiért mégis érdekében állt ismét a zsebébe nyúlnia (ilyen pl. a második tanárszak megszerzése). Fontos tehát látnunk, hogy költségtérítést nem csak azok fizetnek, akiket még soha, semmilyen államilag finanszírozott képzésbe nem vettek fel, csak nem sikerült jól a felvételijük; azok is, akiknek már diplomájuk van.

A költségtérítés összegét — az államilag finanszírozott hallgatók után járó fejkvótával ellentétben — az intézmény lényegében teljesen szabadon határozza meg. Ha egy intézmény egymillió forintot kér egy félévért, hát annyit kér — akinek ez nem tetszik, ne járjon oda, vagy járjon államilag finanszírozott képzésre. Hogy a valóságban mennyit kér az intézmény, az persze nagyon sok mindentől függ — hiszen előadást tartani ugyanannyiba kerül száz államilag finanszírozott hallgatónak, mint száz államilag finanszírozott és száztíz költségtérítésesnek. Ha viszont a hallgató már vegyszerekkel pancsol, békát boncol, kis létszámú szemináriumokon foglalja a helyet, akkor a rá eső fajlagos költségek sem elhanyagolhatóak.

Az államilag finanszírozott képzéssel az egyik legnagyobb probléma, hogy lényegében semmi sem gátolja meg, hogy az azt igénybe vevő hallgató lényegében a büdös életben ne jusson el a diplomáig. Simán előfordulhat, hogy valaki — az egyre jelentősebb (és más szempontból persze nagyon is örvendetes) tanszabadságnak köszönhetően — évekig lógatja a lábát az egyetemen, érdemi tanulmányokat nem vagy csak alig folytatva, sokat bukdácsolva, a diplomának végül a közelébe sem jutva. Ő persze nem fogja tanulmányait saját költségén befejezni, hanem az állami támogatás lejárta után szépen olajra lép, és diploma nélkül fog elhelyezkedni.

Aki jelenleg költségtérítéses képzésre jelentkezik, arról elmondható (a legtöbb esetben), hogy vagy igen jelentős anyagi erőforrások fölött diszponál, vagy tudatosan választ, megtervezi a tanulmányait, és alapvetően arra motivált, hogy azokat minél előbb eredményesen befejezze. Egy bölcsész jellegű képzést (bachelor+master) el lehet végezni 10 félév alatt. Míg költségtérítésen az ember kifejezetten erre motivált, addig államilag finanszírozott képzésben viszonylag mindegy, hogy az ember ezt 11, 12, vagy a törvényben engedélyezett 13 félév alatt abszolválja az ember.

Az államilag finanszírozott képzésnek ugyanakkor óriási előnye, hogy a hallgató akkor is esélyt kap a diploma megszerzésére, ha erre önerejéből nem lenne lehetősége. Az államilag finanszírozott státusszal ugyanis nem csak ingyenes képzés, de hallgatói juttatások is járnak — tanulmányi ösztöndíj, szociális és lakhatási támogatás stb. Ezek ugyancsak sokat nyomnak a latban, pláne, ha tekintetbe vesszük, hogy nem mindegyik képzés teszi lehetővé vagy könnyűvé, hogy a hallgató dolgozzon mellette. Az egyetemi képzés ráadásul akkor is drága, ha ingyenes. Tankönyveket kell venni, de jellemzően számítógépet is; ha az ember vidéki, jelentős utazási költségek is terhelik stb.

Ha mindezek fényében vizsgáljuk meg a Rektori Konferencia javaslatát, a kép legalábbis vegyes. Pár problémás pont rögtön a szemünkbe ötlik. Indokolt-e például, hogy az állam annak is fizesse a képzését, aki már rendelkezik diplomával, és akár vállalni is tudná a képzési költségeket? Igazságos-e lehetővé tenni, hogy kellőképpen tehetséges (mondjuk kiemelkedően jó családi háttérrel rendelkező) hallgató három-négy diplomát is szerezzen, teljesen ingyen, miközben tudása nem hasznosul a társadalom számára? Fair play-e diplomás értelmiségieket tizennyolc éves kezdőkkel versenyeztetni az állami finanszírozásért? Nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy az a hallgató, aki az államilag finanszírozott képzést is alig tudja megengedni magának (és éppen ezért teljesíteni sem tud azon a szinten, mint a jobb háttérrel, jobb körülményekkel rendelkező társai), ki fognak esni az oktatásból? (Az ingyenes diplomára éppen nekik lenne a leginkább szükségük.)

Amit feltétlenül a rektori konferencia számlájára kell írni, hogy tényleg és komolyan ösztönzi a teljesítményt. Amennyiben az első évet mindenki ingyen járhatja (ez az egyik alternatíva), akkor tényleg lehetőség van arra, hogy egyfajta előszűrés történjen az első évben. Egy évet végigtanulni ugyanis, a gimnáziumhoz képest teljesen más standardok és tanulási szokások között egészen más mentalitást feltételez, mint jól teljesíteni egy felvételin. Ebből a szempontból tehát valóban igazságosabb lenne a rendszer: azok kapnának állami finanszírozást, akik tanulnak. A többiek, amennyiben folytatni óhajtják egyetemi pályafutásukat, költségtérítést fizetnének.

Számomra azonban legalábbis kérdéses: lehet-e törvényszerűnek tekinteni, hogy akit költségtérítésre utalnak, az majd szemrebbenés nélkül fizet, mint a katonatiszt. Ne feledjük el: közöttük olyan, identitásválsággal küzdő (és akkor itt most nem pejoratív voltam) tinédzserek is vannak, akik merő tévedésből, erős szülői nyomásra, “jobb híján” jelentkeztek egyetemre. Ők (és persze környezetük), amint szembesülnek vele, hogy a vizsgák nagyobb részét egyszerűen képtelenek letenni, alighanem inkább gondolkodnak majd a pályamódosításon, mint egy száz-kétszáz-háromszázerer forintos költségtérítés kipengetésén. Nagy, megválaszolásra váró kérdés, hogy velük mi lesz? Addig próbálgathatják az első évfolyamokat, amíg el nem fogynak az egyetemek Magyarországon? Ők automatikusan költségtérítéssel kezdik az első évet? Vagy rögzítjük, hogy hány ilyen első próbálkozása lehet valakinek?

Azért is végig kell gondolni, mit gondolunk minderről, mert a teljes átjárhatóság rendszere valószínűsíthetően jóval nagyobb fluktuációt okoz majd a költségtérítéses hallgatók körében, mint a jelenlegi szisztéma. Most az költségtérítéses — némi leegyszerűsítéssel — akinek van rá pénze, amit rá is szán a képzésre. Az új rendszerben olyan hallgató is költségtérítésessé válhatna, aki erre nem tud vagy nem akar költeni. És innentől kezdve már nem csak az a kérdés, mi legyen azokkal, akik így kiesnek a képzésből: kérdés az is, mi lesz az egyetemek így kieső bevételével?

A konferencia javaslatának egy feltétlenül üdvözlendő, rendkívül progresszív eleme, hogy a szociális és a lakhatási támogatás tanulmányi eredménytől függetlenül, kizárólag a szociális helyzet függvényében járna minden hallgatónak. Ez jó. Amennyiben a kollégiumi elhelyezésre is igaz lenne ugyanez: az még jobb lenne. Lendvai Ildikó az MSZP majálisán úgy nyilatkozott: ki szeretnék szélesíteni a szociális ösztöndíjak körét, és nagyobb hozzáférhetőséget adnának a Diákhitelhez. Ez utóbbi még akkor is jó, ha a hitelrendszer önfenntartóságának rovására megy. Hiszen a Diákhitelt vissza kell fizetni, aki erre támaszkodik, annak tetszik, nem tetszik, felelősséget kell vállalnia ezért a döntéséért. Márpedig sok esetben éppen ez, az állami források iránti felelősségteljes magatartás hiányzik a legjobban az egyetemet el nem végző hallgatókból.

A javaslatról tehát jelenleg annyit mondhatunk: van rá esély, hogy egy igazságosabb felsőoktatás-finanszírozást valósítson meg — ugyanakkor még számos kulcsfontosságú kérdésre választ kell találni. Biztató jel, hogy ezek egy részének megválaszolása a rektor hölgyeknek és uraknak is húsba vágó érdeke.