“Egy generáció életrajza” — definiálja legújabb regényét maga Eco, és a könyvnek alighanem ez az egyetlen igazán helyes interpretációja. A könyv központi problémája ugyanis a személyes és a kollektív múlt feltárása közötti különbség. Egy kisebb közösség múltja — a tagok kollektív memóriája, illetve a fennmaradt emléktárgyak segítségével — viszonylag kevés nehézséggel rekonstruálható; ugyanakkor kérdéses, hogy van-e olyan módszer, olyan “nyomozási technika”, amellyel a személyes, privát múlt is visszahozható.

A regény főhősének, az emlékezetét egy stroke-ban elvesztett antikváriusnak pontosan ez a feladata. Minden a fejében maradt, ami készség szintű ismeret, és minden kihullott az emlékezetéből, ami személyes múltjára vonatkozik. Fejből idéz történelmi, kultúrtörténeti, bibliográfiai adatokat; ugyanakkor feleségét sem ismeri fel, saját nevét is orvosától kell megtudnia. Szeretné visszaszerezni saját egyéniségét, ezért kalandos, aprólékos kultúrtörténeti nyomozásba kezd — gyermekkorának relikviái között.

A könyv ennek a nyomozásnak a története. A múlt relikviái között kutató Yambóval együtt idézhetjük, fedezhetjük fel (gazdag illusztrációs anyag segítségével) a harmincas évek Olaszországának világát. A főszereplő immár felnőtt fejjel éli újra a fasizálódó országban kamasszá, majd felnőtté érő generáció problémáit, erkölcsi dilemmáit — ám állandó nehézségekbe ütközik, amikor arra kellene rájönnie, személy szerint ő milyen stratégiát választott ezekben a helyzetekben. Mások történetei, újságcikkek és tárgyi emlékek segítségével lassan összeáll saját családjának története; ebben próbálja meg elhelyezni saját magát.

Izgalmas, rendhagyó nyomozás története tehát a Loana királynő titokzatos tüze, az Ecotól megszokott módon gazdagon telehintve irodalmi és történelmi utalásokkal, idézetekkel, csípős humorral és bonyolult kereszthivatkozásokkal. A cselemény, bár lassan csordogál előre, mégis hamar rabul ejti az olvasót, javarészt az egészen egyedi, a képeknek köszönhetően szinte tapintható atmoszférának köszönhetően. A múlt újrateremtésének kísérlete, mint motívum már Eco másik regényében, a Foucault-ingában is megjelent. Itt azonban most egy sokkal szűkebb időszak sokkal részletesebb áttekintése történik meg, egy sokkal nagyobb tét megszerzése érdekében.

A könyv utolsó harmadában — egy zseniális dramaturgiai fordulatnak köszönhetően — sok mindenre választ kaphatunk, de a rejtvénynek sok olyan darabja is marad, amit nekünk kell a helyére rakosgatnunk. Éppen ezeknek a nyitott kérdéseknek köszönhetően a regény végén nincs katarzis, csak kínzó bizonytalanság, az egyéniség törénkenységének kíméletlen felmutatása. A regény üzenete valóban megrázó: éljünk akármennyire is barátok között, akármilyen harmonikus családban, legyünk akármennyire is nyíltak és őszinték a hozzánk közel állókkal, belül, lelkünk legmélyén fájdalmasan egyedül vagyunk.