Egy megfelelően bonyolult programhiba megkülönböztethetetlen a program szolgáltatásaitól.

Rich Kulawiec

Uj Péter ezen a héten verte ki nálam a biztosítékot. Lézer című írása óta meghatározó pont az életemben. Amióta pedig tudom, hogy van olyan, hogy Tóta W. Árpád (ez amúgy nincs olyan régen), azóta Uj Péter számomra az intelligens, a nyelvet kreatívan használni képes, stabil erkölcsi értékrenddel bíró Tóta W. Árpád. Nem értek vele egyet mindenben — nehéz is lenne, hiszen írásait áthatja az abszolút szubjektivitás –, de elég szellemes és elgondolkodtató ahhoz, hogy érdemes legyen rajta elgondolkodni. Tegnap azonban egy kicsit túlértékelte saját, egyéni szocproblémáját.

Megszokhattuk persze, hogy Uj Péter ízlésének gyakorlatilag semmi sem jó — kajálni maximum Párizsban vagy Rómában tudna egy normálisat, Magyarországon se normális szalonna, se normális hal, se egy legalább lenyelhető palack bort nem lehet kapni. A mobiltelefonokat se szereti — mármint nem a mobiltelefóniát, hanem a konkrét modelleket úgy általában. Ezen a héten a világ számítástechnikai kultúrája van soron.

Az írást olvasgatva egy középkorú férfiismerősöm ötlik az eszembe, aki még 1998-ban is megvolt róla győződve, hogy az ő 1988-as fájlkezelője verhetetlen; aki még akkor is kézzel akarta szerkesztgetni a 32 megabyte-os, gépi dekódolásra szánt konfigurációs állományt, amikor a megoldás egy hosszabb kattintás lett volna az egérrel. Aki 1995-ben elhatározta, hogy a Windows az csak egy múló divat, és azóta is csak ez hátráltatja abban, hogy normálisan tudjon dolgozni a számítógépén.

Engem személy szerint nyugodtan nevezhetünk totális számítógép-függőnek, egy nap legalább tíz-tizennégy órát bekapcsolva van a gépem. Azon kevés bölcsészek közé tartozom, akiknek sikerült összehozniuk maguknak egy működőképes és az igényeiket mindenféle szempontból kielégítő Linuxot. Jelenleg nincs hely arra, hogy szenvedéseimet részletezzem. Mindenestre, amikor a születésnapom elém sodort egy Windows XP-s laptopot, mintha egy kád forró fürdőbe csusszantam volna bele. Azóta is élvezem azt a jóleső kényelmet, amit egy normálisan használt és karbantartott Windows jelent. Mindezen ismeretek birtokában nyugodtan kijelenthetem: amit Uj Péter állít, a a mai számítástechnikai iparról úgy általában, az ebben a formában marhaság.

Persze, ha valaki egy szoftvert úgy akar használni, mint egy kalapácsot, akkor tényleg sok baja lesz az életben. A szoftver ugyanis nem kalapács. Ahogy egy kalapácsból lehet ezefélét gyártani, úgy nem lehet mondjuk ugyanazt a táblázatkezelő szoftvert ezerféle változatban kiadni — egyet titkárnőknek, egyet matematikusoknak, egyet bölcsészeknek és egyet Uj Péternek. A szoftver természete ugyanis az, hogy minden módosítás hibalehetőségekkel jár; a hiba kijavítása pedig plusz idő és költség. Ezért van, hogy sokkal nagyobb lehetőségeket kapunk a testre szabásra, mint mondjuk egy kalapács, egy hidegvágó, egy szög vagy egy konyhakés esetében.

Uj Péter másik gigantikus tévedése a “felesleges funkciók” legendája. Egy-egy funkció ritkán felesleges a szónak abban az értelmében, hogy senkinek sem kell. Van, akinek felesleges, és van, aki imádja. A sok szolgáltatást egy mobil esetében azok szokták kedvelni, akik szeretnek minél kevesebb vasat maguknál tartani. Nekik jó, ha a mobiljuk vekkeróra, határidőnapló és esetleg webböngésző is egyben. Uj Péter nem ilyen; ám ő meggyőződése jegyében legszívesebben felgyújtaná az egész mobiltelefon-ipart. Ahelyett, hogy venne magának egy igényeinek megfelelő mobilt, pl. egy mobilként is használható PDA-t.

Mindez persze nem változtat azon, hogy a Google egy félelmetesen jó és hatékony vállalkozás, szenzációs ötletekkel és innovatív szolgáltatásokkal. Bár azért messiásként nem tudok tekinteni rájuk. Jók, de nem feltétlenül jobbak mondjuk a Yahoo-nál vagy akár az agyongyűlölt Microsoftnál. Mert hát Linux ide, Linux oda, a Windows felhasználóbarátságától még senki sincs a fasorban sem.