A Női Esély Alapítvány, Magyar Bálint és Sándor Klára parlamenti női kvótáról szóló törvényjavaslatához kapcsolódóan szervezett konferenciát a BKÁE új épületében. (A javaslat általános vitája egyébként október 16-án meg is kezdődött.)

A magam részéről termékenyebbnek gondolnék egy olyan rendezvényt, ahol a vitát nem a várhatóan alapvetően támogató szemléletű közönségnek kell biztosítania, hanem maguk a szervezők gondoskodnak arról, hogy az ellenvélemények is elhangozzanak. Nem értékelve, nem gúnyos idézőjelekbe téve, nem egyoldalúan kommentálva, ahogy ezt tették az előadók és az est házigazdája, hanem autentikusan, és lehetőleg első kézből — a véleményformálást pedig meg lehetne hagyni a vita idejére.

Ettől függetlenül elég sok információ átjött így is. A legnagyobb jelentőségűnek azt a bejelentést tartom, miszerint az Országgyűlésen belül létrejött a Női Esélyegyenlőség Kerekasztal, ahol a nőket érintő kérdésekben fognak egyeztetni az egyes pártok képviselői, szakértői. Elsőként — a Fidesz felvetésére — a részmunkaidő kérdéséről tárgyalnak majd, de a későbbiekben más témák is napirendre kerülnek. Én a törvényjavaslat történetét is most hallottam először a maga teljességében. Az SZDSZ országos tanácsa — pont Sándor Klára és Magyar Bálint javaslatára — már az előző ciklusban felkérte a frakciót, hogy alkosson egy hasonló tartalmú törvényt. Tulajdonképpen ezt a felhatalmazást “használta ki” most a két képviselő. Az SZDSZ frakció amúgy 10:6 arányban támogatta a javaslatot. A Fidesz elnöksége mindenesetre ugyancsak elfogadta a koncepciót, a frakció döntése még kérdéses. Az MSZP-ben már amúgy is van kvóta, az MDF viszont továbbra is fenntartással kezeli a kezdeményezést.

A felszólalók mind egyetértettek abban, hogy a javaslatra égető szükség van. Magyarország az EU 27 tagállamából a 26. helyen áll a nők törvényhozásbeli résztvételét illetően; a kép szélesebb nemzetközi összehasonlításban még rosszabb. A nők 11%-os arányával jelenleg nagyjából az arab országokkal vagyunk egy szinten. Az Európa Parlamentben is 33%-os kvóta érvényesül; az EP-választások listáit így nálunk is e szerint kell összeállítani.

A kvóta bevezetését mindenképpen indokolja az is, hogy jelenleg semmilyen értelemben nem lehet valódi férfi-női esélyegyenlőségről beszélni. A nőket a társadalom eleve alávetettségre, passzivitásra szocializálja. A bátorság, az aktivitás, a határozottság, az erős akarat mind “férfias” erények — a “férfias” nő képéhez pedig erősen negatív képzetek társulnak. Ehhez járul még hozzá, hogy a nők — az általánosan elterjedt képzetekkel ellentétben — sokkal leterheltebbek, mint a férfiak. Ha az otthon és a munkahelyen végzett munkát összeadjuk, akkor (a Sándor Klára által ismertetett adatok szerint) a nők átlagosan 1966 órát dolgoznak évente, a férfiak 1155-öt. Nyilvánvaló, hogy ez a munkamegosztás sem javítja a közéleti tevékenységre vágyó nők esélyeit. Pedig kompetens jelöltekből aligha lehet hiány: a diplomások 54%-a nő. Ehhez képest legyen szó a parlementi bizottságok elnöki posztjairól, a Magyar Olimpiai Bizottságról, az Alkotmánybíróságról vagy a színházak vezetői székeiről, a nők, még ha néhol egy-két fővel képviseltetik is magukat, mindenhol nyomasztó kisebbségben vannak.

A hagyományos nemi szerepek súlya is csökkenni látszik. Magyarországon a nőknek mindössze 7%-a kíván főállású anya/háziasszony lenni. Az ugyancsak időszerű társadalmi változásokat pedig nyilván elősegíthetné, ha női szempontok nagyobb súllyal lehetnének jelen a politikai döntéshozatalban.

(A kvóta társadalmi elfogadottságával kapcsolatban Sándor Klára amúgy 75%-os támogatottsági adatokat emlegetett. Megdöbbentően jól hangzott ez, de idehaza hiába kerestem a forrást, nem találtam. Ha nem tévedek, akkor Sándor Klára alighanem a Sonda Ipsos közvélemény-kutatásával kapcsolatos becslésre hivatkozhatott; hivatalos eredmény tehát valószínűleg csak néhány nap múlva várható.)

Amennyire intenzív és informatív volt az első, politikai döntéshozatalról szóló blokk, olyannyira változó színvonalú és széteső volt az összevont második és harmadik rész, ahol elvben a nők gazdasági és tudományos életben elfoglalt szerepéről kellett volna, hogy szó essen.

Nagy Beáta, a BKÁE docensének előadása még elég sokat tett hozzá az addig elhangzottakhoz. Magyarországon a nők pozíciói a gazdasági döntéshozatalban ugyancsak elég rosszak. Minél feljebb haladunk a hivatali ranglétrán, annál kisebb a nők aránya. Ennek az oka elsősorban az, hogy a felsővezetésben már nem annyira a megszerzett diploma, és az egyéb, jól formalizálható szempontok érvényesülnek, sokkal inkább a társadalmi elvárások és a személyes kapcsolatok.

Nők és férfiak szegregációja nem csak vertikálisan, de horizontálisan is érvényesül: nem csak “üvegplafon” létezik, de “üvegfal” is van. Egy-egy területen belül rendszerint a férfiak foglalják el a jobban fizető, társadalmilag nagyobb presztízsű pozíciókat. Az orvosi szakma például már kezd elnőiesedni, de az igazán jól fizető szakterületeken, mint mondjuk a nőgyógyász szakma, még mindig a férfiak dominálnak. Ha pedig egy elnőiesedett területre mégis bekerül egy férfi, az rendszerint hihetetlenül gyorsan emelkedik vezető pozícióba: így lesz a nőkből álló tantestületnek férfi igazgatója.

Barát Erzsébet és Adamik Mária előadásába alighanem több volt tervezve, mint a mi végül ténylegesen elhangzott. Ekkorra azonban a csúszás mértéke elérte azt a szintet, ami már a rendezvény normális befejezését veszélyeztette, így ezek időkerete lényegesen kisebb lett az előre beharangozottnál. Az utóbbi előadó elsősorban azt hangoztatta: a kvóta révén a Parlementbe kerülő nők sem lesznek hősök, tőlük sem lehet csodát várni. A kvótának csak akkor van értelme, ha látjuk azt a társadalmi célt, amit ezzel meg lehet valósítani. Barát Erzsébet pedig azt vitatta, hogy helyes lenne a férfi és a női szempontokat egymást harmonikus egésszé kiegészítő elemekként látni. Ez a szemlélet lényegében automatikusan hozza magával férfiak és nők magától értetődőnek tűnő megkülönböztetését ott is, ahol ezek a különbségek eredetileg teljesen esetlegesek voltak.

A többi hozzászóló nagyon kevés érdemi információval tudott hozzájárulni a már elhangzottakhoz. A felszólalások többsége leginkább csak egy személyes vallomás volt arról, hogy az előadó miért látja fontosnak, hogy a nők hangja nagyobb teret kapjon, mint eddig. Megtudhatjuk, hogy kinél ki vasal, ki hogyan definiálja magát, mint nőt — de hogy ez pontosan hogyan is kellene, hogy orientálja a résztvevők álláspontját a konferencia témájával kapcsolatban, az számomra abszolút nem derült ki. Talán ezeket az előadókat lehetett volna lecserélni pár hivatásos ellendrukkerrel, és akkor a blokkok végére hirdetett vitának is lett volna értelme.

A konferencia ettől függetlenül azt mindenképpen demonstrálta, hogy a kvóta felvetése abszolút időszerű, és hogy a szavazás eredményétől függetlenül van létjogosultsága. Biztatónak tűnik az is, hogy a gender-kérdés egy komoly együttműködési felületnek tűnik a pártok között. Ahogy Magyar Bálint fogalmazott némi iróniával: szeretné, ha idővel legalább az országgyűlési vadász-lobbi érdekérvényesítő képességével rendelkezhetne a Nemek Közötti Egyenlőség Kerekasztal. Momentán erre látszik is az esély, és így mintha némi fény is csillogna az alagút végén.