Éppenséggel felőlem árnyalhatja Tatai-Tóth András kedvére a mondanivalóját; azt gondolom, Magyarországon a szegregált oktatás elleni küzdelmet sehol másutt nem lehet igazán hatékonyan védeni, mint íróasztalnál. A helyiek tapaszatalatára hivatkozni lényegében egyet jelent azzal: “jól van, hát ha akartok, szegregáljatok csak nyugodtan, én leszarom”.

Az ember pedig már azt gondolná, hogy legalább az alapképlet ismert mindenkinek. Az iskolák többsége alapvetően szarik a differenciált oktatás elvére, a hátrányos és a kifejezetten jó helyzetűeknek is ugyanazt próbálja nyomni. Aki fennakad a szitán, azt meg buktatják szorgalmasan. A szülőknek egy idő után persze elegük lesz, viszik a gyereket máshová. A hátrányos helyzetűek magukra maradnak, kisebb létszám, kevesebb fejpénz, ráadásul sokszor egy elve szegény önkormányzatnál. Innentől aztán már pláne nincs forrás korszerű, modern pedagógiára, se jó pedagógusokra, se infrastruktúrára, se semmire, aki pedig hátrányos helyzetű, az az is marad, sőt, még a gyereke is az marad. Ha viszont az iskolát és fenntartóját (alapesetben az önkormányzatot) kényszerítjük arra, hogy oldja meg, hogy hátrányos és nem-hátárnyos helyzetű diákok egyformán jól érezzék magukat, hogy alkalmazzanak olyan pedagógiai módszereket, amelyek lehetővé teszik a gyerekkel való egyéni foglalkozást, akkor nemhogy a hátrányos helyzetűek nem fogják visszahúznin a jobb családi háttérből érkezőket, de éppen hogy az utóbbiak tudnak segíteni az előbbieknek a felzárkózásban.

A teljes képhez persze az is hozzá tartozik, hogy az oktatási kormányzat örül, ha a gyermeklétszám-csökkenésre hivatkozva rugdalhatja ki a pedagógusokat. Ahelyett, hogy annak örülne annak, hogy végre javul a tanár/diák arány. Annak, hogy több pedagógusi figyelem juthatna egy gyerekre. Lehetne végre kis csoportokban oktatni, ahol tényleg lenne mód arra, hogy a tanár egyedileg foglalkozzon az egyedi gyerekek egyedi problémáival.

Magyarországon ma a zsigeri reflex a szegregáció, és ezen nem lehet változtatni, csak kőkemény jogszabályokkal és azok szigorú betartatásával. A pedagógusnak egyszerűbb buktatnia, mint vállalni az egyéni fejlesztéssel járó pluszmunkát. Az iskola vezetésének egyszerűbb szemet hunynia, mint vállalnia a konfliktust a tantestülettel. Az önkormányzatnak egyszerűbb pénztelenségre hivatkoznia, mint elkezdeni kreatívan gondolkodni. Az oktatási kormányzat örül, ha a költségvetési megszorításoknak egyszerű, adminisztratív okokra hivatkozva is eleget tud tenni. A szülő, ha megteheti, hülye lesz merő szolidaritásból a rossz iskolába járatni egy/két/három/hat szem gyermekét, ha járathatja jóba is. (Az összes szereplő közül egyébként ő az egyetlen, akinek igaza van.)

Ezeket a rossz relfexeket megszünetetni csak felülről lehet. Persze, ha a magyar társadalom csöpögne a szolidaritástól és az előítélet-mentességtől, ha mindenki megfeszülne, hogy ha csak egy mód van rá, hadd járuljon hozzá maga is valamivel a leszakadottak felzárkózásához, akkor igaz lenne, hogy az íróasztal melletti matatás többet árt, mint használ. Így viszont örülhetünk, ha legalább a politikai elitben megvan az esélyegyenlőségre törekvés halovány szikrája.