Tanulságos és a pozitív példa ismeretése miatt reménytkeltő Hargitai Miklós cikke a Népszabadságban — mégis átüt rajta, mennyire nehezen birkózunk meg az egyenjogúság témájával. A szerző a leadben a női egyenjogúság megvalósulásával kapcsolatban árnyoldalakat és nehezen felfogható következményeket ígér — aztán mintha ez kimerülne abban, hogy a svéd nőknek nem adják fel a kabátjukat, nem adják át nekik a helyet a villamoson, illetve nem veszik őket körbe bókokkal. Cserébe viszont diszkriminációjuk abszolút visszaszorulóban, a törvény nem csak jogokat ad nekik, de garantálja is azok érvényesíthetőségét.

Én mondjuk alapból visszásnak tartom, amikor a nők alárendeltségét ilyen szofisztikált módon, az irányukba nyújtott apró gesztusokkal erősítik meg. Mintha sokan úgy érzenék, hogy egy-két átadott hely meg feladott kabát feljogosítana bárkit is arra, hogy aztán a dolgok természetes rendjének titulálva a diszkriminációt, rábólintson a nők anyagi-emberi-erkölcsi kizsákmányolására. A legsötétebb antifeminista baromarcok mondják is sűrűn, hogy oké, legyen egyenjogúság, de akkor ne tartsanak igényt a nők “különleges elbánásra”. Ehhez képest én úgy látom, hogy különleges bánásmódban a nők nem nagyon részesülnek; épp ellenkezőleg, a gazdaságilag is értékelhető diszkrimináció mellett még a mindennapi életben is több bunkóságot kell elszenvedniük, mint a férfiaknak.

Amúgy én nem is emlékszem olyan esetre, amikor azt láttam volna, hogy egy nőnek, pusztán női mivolta miatt, bármikor, bárhol, bárki átadta volna a helyét. Az ellenőrök persze jobban szívóznak a női utasokkal, mint a kigyúrt izomfiúkkal, holott testi erőszakot, kényszert senkivel szemben nem szabadna alkalmazni. Az előreengedősdi-kabátfeladósdi amúgy is csak az emberhez szorosan kapcsolódó nők esetében divat; a férfiak azonban nem korlátozzák magukat ennyire, ha belerúgni lehet egy nőbe.

Jó ideje nem újdonság már, hogy a nő is képes a gáz-kuplung-fék hármas megkülönböztetésére, de a férfitársadalom mintha még mindig nem lenne képes megemészteni az autót vezető nők látványát. Verbális bealázásuk afféle nemzeti sport a férfi sofőrök körében. És ha már verbális bealázás, szerintem azt is el kellene már ismerni végre: nem kedveskedés, hanem izzadságszagú taplóság vadidegen nőkre szexuális töltetű megjegyzéseket tenni az utcán vagy a munkahelyen. Nem volt még nőismerősöm, aki ne panaszkodott volna erre rendszeresen, és olyan se, aki ennek örült volna.

Nemrégiben a húgomat feltartóztatta két pasi a házban, ahol lakik. A két barom úgy gondolta, hogy mostanában túl sok az idegen a házban, és mivel a húgomat nem ismerték, hát feltartóztatták. Ahelyett, hogy mehetett volna a dolgára, mindenféle kérdésekre kellett válaszolnia, majd, mivel a húgom nem volt elég készséges, még utána is szóltak: “fideszes kurva”. Édesanyám lement, hogy közölje velük, ehhez egyrészt nem volt joguk, másrészt nem is fogjuk tolerálni ezt a suttyóságot — őt még majdnem meg is verték a nagy lovagiasság és a tulajdonostársi összetartás jegyében. Az egyik paraszt amúgy az ajtaja mögött lapított akkor, édesanyám lakásának zárját szétverték a betörők, de még a kiérkező rendőröknek sem mert ajtót nyitni, hiába kopogtattak, elhajtotta őket a sunyiba. Szóval a bátorsága leginkább csak az ötven kiló alatti, lehetőleg terhes nőkkel szemben volt fékezhetetlen.

A sor a végtelenségig folytatható, a társkereső oldalakon regisztrált nők válogatás nélküli, agyatlan bealázásától kezdve a szőke nős vicceken át egészen az öncélú, a nőket végletesen tárgyiasító, gusztustalan sztereotípiákkal operáló reklámokig terjed. Úgyhogy a magyar helyzetet alaposan megszemlélve inkább azt lenne helyes kívánnunk: legyenek csak a nők minél egyenrangúbbak. Úgy talán lesz esélyük az össz-társadalmi surmóság kivédésére is.