Első benyomásom Szlovákiáról egy gólyatábori élmény: még 1996-ban szerveztek nekünk egy kirándulást Kassára. Furának tartottam, hogy a bolti eladók, bár egymás között magyarul beszélgetnek, engem valamiért már nem értenek meg. Az meg már tényleg maga volt a röhej, amikor a postán azt vettem észre, hogy nemzetközi piktogrammok nem, csak ékes szlovák nyelven íródott feliratok hirdetik, melyik pult mire való. Odasétáltam az elsőhöz, beadtam a képeslapjaimat. A csajszi rám nézett, majd szó nélkül bökött egyet jobbra. A jelenet még négyszer ismétlődött meg, mire eljutottam a levélfelvételig.

Persze, durva demagógia lenne azt állítani, hogy ezek a kis epizódok az életemből Szlovákia-szakértővé avattak volna. A képet ráadásul számomra tovább árnyalja két, remek hangulatú párkányi kirándulás is; ennek ellenére a szlovák kormány mostani, soviniszta gesztusát a Benes-dekrétumok megerősítéséről mégsem tudtam igazi meglepetéssel fogadni. Csak eszembe jutnak a szlovákon kívül az égvilágon semmilyen más nyelven beszélni nem akaró postáshivatalnoknők, és tudom, miről van szó. Kábé arról, amit Robert Fico most hivatalosan ki is nyilatkoztatott: a szlovákok nem tudnak és nem is akarnak felejteni.

Mindez persze két EU-s ország viszonylatában elfogadhatatlan. Azt gondolom, a magyarigazolvány degenerált és magyar részről is alaposan elcseszett ügyével szemben ez most abszolút az az eset, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Akármennyire is szörnyű volt a második világháború, akármennyire is kínos volt ebben Magyarország szerepe, ennek már vége. Mind Magyarország, mind Szlovákia elkötelezte magát egy nyitott, kulturálisan sokszínű, egymás kölcsönös elfogadásán és elismerésén alapuló Európa építése mellett. Mindezek után arról hadoválni, hogy az ezeréves szlovák történelem miért legitimálja most a kisstílű, pitiáner izmozást és a szlovák soviniszta suttyóknak való csontig benyalást, elvileg értelmetlen, vagy az kellene, hogy legyen.

Különösen azért, mert a Magyar Köztársaság mindenkori kormányának elköteleződését ugyanezen megbékélés irányába aligha lehet megkérdőjelezni. A hivatalos, mainstream politikában, ha egyáltalán téma a kisebbségek jogggyakorlása, akkor a diskurzus rendszerint arról szól, hogyan lehetne a ezeket a jogokat tartalmilag is biztosítani. Hogyan lehetne megoldani, hogy a többségi társadalom ne cseszhesse szét a kisebbségi önkormányzati választásokat; az állam pedig anyagilag is támogatja a kisebbségeket identitásuk megőrzésében. A helyzet persze messze van a Kánaántól, de hogy lépjünk vissza akár csak egy felet is, azt komolyan vehető politikai tényező még soha nem javasolta.

Világképüket mások kirekesztésére építők persze nálunk is vannak, a Jobbik Magyarországért Mozgalom például, mint az égvilágon mindent, ezt a kérdést is félelemkeltésre specializálódott paramilitáris alakulatok bevetésével kívánja megoldani. A magam részéről azonban mindenképpen markáns különbségnek tartom Szlovákiához képest, hogy a magyar pártok, illetve választók az elmeháborodott, idegengyűlölő kisebbséget még soha nem engedték kormányzati pozícióba jutni.

És ha már így szóba került, nyugodtan leszögezhetjük azt is, hogy pontosan azért van szükség az idegengyűlölő baromállatok kirekesztésére a közéletből, mert csak ezzel őrizhető meg az erkölcsi alap arra, hogy felháborodjunk a hasonló karakterisztikájú csoportok szlovákiai randalírozásán. Ha mondjuk Vona Gábor miniszter vagy államtitkár lehetne, akkor már csak soviniszta alapon tudnánk a szlovák sovinizmust elítélni.