Folytatom a tegnapelőtti témát, elég sok minden jutott eszembe, amit kevéssé szívesen hagynék kommentben porosodni. Pláne, mert a Zöldet védők többsége is erre fókuszál: a személyiségi jogok sérelme itt annyira csekély volt, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. (Kreta mondjuk minden, általam figyelt fórumon felbukkant, hogy ezt elmondja. Szemlátomást csontvelejéig megrázta, hogy valaki egyszerűen képtelen szemet hunyni egy ennyire csekély súlyú jogsérelem mellett.)

Őszintén megmondom: akik ezt mondják, azoknak fogalmuk sincs, miről beszélnek, és nem is tudom, hogyan felelhetnék meg az elvárásuknak. Persze nem is akarok. Jelen esetben ugyanis nem arról volt szó, hogy éppen racist day volt, kerestem magamnak egy rasszistát, és Zöld jött először szembe, én meg lusta voltam magamnak nagyobbat keresni. Felhívtak telefonon, hogy nézzem meg, milyen aljas módon bántanak valakivel, aki pedig nagyon jót írt, pedig még a Freeblog főoldalára is kikerült. És ha már látom, nem tudok nem gondolni gondolni rá, pláne, hogy ez a sztori így, a kapott, átlagosnál nagyobb publcitással, meg a személyes szálakkal, amik számomra keresztül-kasul szövik ezt a történetet, azért hihetetlenül sok mindent jelez.

Jelzi például, mennyire gőzünk nincs róla, milyen filozófiai alapon is nyugszanak a törvényeink. A törvényeket ugyanis, kedves barátaim, mi magunk hozzuk, pontosabban választott reprezentánsaink állapodnak meg róla a Parlamentben. Amit a törvény szankcionál, az az, amiről a többség azt gondolja, hogy mindenképpen szankcionálni kell. Attól persze, hogy valami nem büntetendő, attól még lehet erkölcstelen: a jog nem terjedhet ki mindenre. Van, ami annyira kis súlyú, hogy embertársaink elborzadása bőségesen elgendő büntetés; van, aminek a megítélése túlságosan szubjektív, és van, aminek a szabályozása jogilag kvázi lehetetlen.

A rasszista vagy általában a kirekesztő beszéd mindhárom csoportba beletartozhat. Ha körbeírjuk, pontosan mi a rasszizmus, akkor rasszistáink onnantól kezdve virányelven fognak beszélni (és melyik az a bíró, amelyik elítélne engem a “88” karaktersor használatáért). A rasszista közbeszéd meg túlságosan sok minden függ a beszélő szándékától, a szövegkörnyezettől és a célközönségtől ahhoz, hogy egyáltalán megfogható legyen. Ebben az esetben nincs jogi szabályozás, nem is lehet, nem is lenne helyes, ha lenne: a társadalom egészséges erkölcsi érzésére van bízva, hogy ezeket az eseteket megítélje. Amit azonban már a törvény is véd, az mindenképpen erköcstelen, ezért tartoznak hozzá írott, mindenki számára kötelező szankciók: ha úgy tetszik, a jog az adott társadalom erkölcsi minimumának technikailag leginkább megközelíthető manifesztációja.

Sajnos nálunk ez messze nem így van. Az emberek többsége kevéssé jogtudatos, ergo rendszerint gőze nincs, mit szabad és mit nem, arról meg pláne nem, hogy miért. Arról pedig még viccből sem beszélhetünk, hogy a jogot a többség a közmegegyezés termékének tekintse. A jog az, amivel a korrupt, bűnöző, erkölcsi nulla politikusok baszogatnak minket — valahogy így szól a magyar szentencia, ergo megkerülése, áthágása a nagyobb elvonatkoztatást igénylő esetekben lényegében sikk. Lopni, ölni, rabolni persze nem szabad, de kábé ennyi, itt pedig már a kőkorszakban is tartottunk. Hogy adót csalni, szerzői jogot sérteni miért nem szabad, azt már kevesen tudják erkölcsileg is megindokolni; általában még a jogi szabályozást is illegitimnek tartják. Jog és erkölcs viszonya pedig valami hihetetlenül torz: akivel szemben nincs jogerős bírósági ítélet, az egyben feddhetetlen is — függetlenül attól, hogy egyszerűen csak a kiskapukat ismerte elég jól, nagymestere volt a bizonyítékok eltüntetésének vagy tényleg ártatlan. Rettegünk attól, hogy a rendelkezésünkre álló erkölcsi tényeket önállóan, függetlenül mérlegeljük.

A konkrét eset, Zöld bejegyzése azért trükkös, mert csupa szoft jogsértést tartalmaz; olyasmit, aminek a szabályozása már messze kívül van az átlagember érdeklődési körén. Aki egyszer már átgondolta, mások emberi méltóságát megsérteni miért bűn (jogsértés), az már nem tud nevetni azon, ahogy másokat megaláznak, legyen szó ordenáré képkommentárokról vagy rasszista, homofób, szexista viccekről. Aki átgondolta, hogy a személyes adatok megsértésével hogyan hozhatunk másokat akaratlanul és felelőtlenül kellemetlen, megalázó helyzetbe, az nem gondolja, hogy a jogosulatlan adatkezelés fogalma tulajdonképpen csak bürokratikus szőrszálhasogatás. Ráadásul a konkrét haszon ebben az esetben egészen konrétan nulla: a szerző, Zöld, a semmiért volt erkölcstelen. Senki nem is állítja, legkevésbé maga a szerző, hogy amit tett, az ne ütközne az írott jogba: éppen ezért a cselekedet erkölcsi megítélésén én fogalmilag vagyok képtelen vitatkozni. És nem tudom elfogadni azt sem, hogy mások felelőtlenségét, ostobaságát bárkinek is joga lenne a társadalmi közmegegyezés áthágásával megtorolni vagy kifigurázni. Utóbbi történhetett volna úgy is, hogy csak a poszt születik meg, a képek nincsenek mellette vagy a felismerhetetlenségig eltorzítva: tény persze, hogy ebben az esetben nincs benne semmi Robin Hoodos vagányság.

Nekem ez a helyzet — hogy még azoknak áll feljebb, akik támogatják vagy elkövetik a jogsértést — rossz. Két dolgot tehetek. Lenyelem a dolgot, beállok bégetni a konformisták közé, legyen békesség, nem is olyan nagy dolog mások személyes jogait lábbal tiporni, még akkor sem, ha ott vannak mellette a tagadhatatlanul rasszista felhangok. Vagy, mondhatom azt, hogy azok mellé állok, akiket rugdosnak, és leteszem a voksomat amellett, hogy ez erkölcstelen, történetesen még jogsértő is. Arra használom a rendelkezésre álló, rendkívül szerény eszközöket, hogy a hazai közbeszédet egy kicsit abba az irányba billentsem, amit a társadalom többsége formálisan erkölcsösnek tart. Nem opció viszont, hogy pennát-telefont ragadok, és megpróbálok oknyomozó riportot rittyenteni a rasszista munkáltatói gyakorlatról Magyarországon. Természetesen nem túrhatom fel valamennyi jogsértő esetet, pláne nem írhatok mindegyikről. Azonban hadd ne kelljen már amiatt magyarázkodnom, hogy amikor személyes állásfoglalásra kényszerítenek egy esetben, akkor úgy reagálok, ahogyan azt saját magamtól elvárhatónak tartom.