Fertőtlenítjük-e a magántőkét?

Tárcacseréhez vezethet a koalíciós vita
Népszabadság, Danó Anna, 2007. szeptember 12.

Hálapénz a magyar egészségügyben
TÁRKI Társadalompolitikai Tanulmányok 17., Bognár Géza, Gál Róbert Iván, Kornai János, 1999.

A családba nemrég beházasodott, amerikai értelmiségit láttunk vendégül a Pilvax étteremben. Az illetőt eléggé érdekli a politika, amerikai és nemzetközi egyaránt: és ha már magyar felesége van, hát a magyar helyzetre is igyekszik rálátni. Noha Washingtonban él, egész tűrhetően ki tudja már mondani, hogy “Isten, haza, család”, egész jól látja Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc helyét a politikai palettán; hanem amikor az egészségügy helyzetéhez értünk, csak jojózni tudott a szeme. Márminthogy fizetünk adót az egészségügynek, utána meg az orvosok zsebébe csúszatatunk további tízezreket. Nyilván arra, amit a TB nem garantál, bár elvileg jár(hat(na)).

Azt gondolom, ha valami, hát ez jelzi, hogy a magántőkének van helye az egészségügyben: az emberek ugyanis szemlátomást hajlandóak fizetni. Nyilván nem mindenki, és nyilván nem ugyanannyit, ezért aligha vitatható a széleskörű állami egészségbiztosítás létjogosultsága. Ugyanakkor a tény, hogy van pénz, amit csak arra szánunk, hogy jobb ellátást kapjunk, jelzi, hogy érvényesülési lehetősége lenne a magántőkének is. Az ugyanis pontosan az ilyen pénzekre szokott rámozdulni: amit nem a hatóságnak kell kitépnie szorító ujjaink közül, hanem magunktól is elköltjük sörre, mozira, könyvekre, repülőjegyre vagy egy olyan szobára a kórházban, ahol nem tízen, csak négyen vannak.

Jelenleg — leegyszerűsítve a dolgokat — mindent az állam fizet, és — megint csak némi egyszerűsítéssel — a magántőkének nem nagyon van szerepe (mármint a szervezett magántőkének, mert szigorúan véve persze a beteg által önként kifizetett (hála)pénz is magántőke). Nem nagyon képzelhető el, hogy egy kórház-felújításba-bővítésbe beleszáll egy társaság, és az épület egy részét üzemelteti, karban- és fenntartja, az ott levő szobákat meg azoknak adja, akik fizetnek érte. Holott a lehető legjobb kórtermi elhelyezés mondjuk tipikusan egy olyan privilégium, amit jelenleg mindenki ezerrel próbál elintézni az orvosnál — hol a beteg állapotára, hol az orvos anyagi kiszolgáltatottságára apellálva. Pedig, ha az államnak kevesebbet kell költenie mondjuk épület- és ágyfenntartásra, akkor több jut az állami betegeknek is, többet lehet fizetni az állami nővéreknek és orvosoknak is. (Akik teljesítménye alapjáraton szintén nincs mindig a topon, hogy csak még egy olyan szolgáltatást említsünk, amiért boldogan fizet a beteg, és nem nagyon látszik, hogy miért jó, ha ez a zsé szürke csatornákon csordogál ide-oda.)

Nehéz megemészteni azt is, hogy az orvosok egy része kvázi magánpraxist folytat a tisztán állami fenntartású intézményekben. Pár évvel ezelőtt hosszas vita folyt arról, mennyire etikus a szüléskor fizetett hálapénz, mondjuk például azért, mert a kismama által választott szülész, ha kell, az ágyából is kiugrik, ha kell, a fia szalagavatóját hagyja ott, hogy levezessen egy szülést — az anya jóérzése érdekében. Többször is felvetődött akkor az a javaslat, hogy a szülész kössön szerződést a kismamával, adjon számlát és minden okés.

Persze egy francokat okés. Egyrészt: az orvos az állami infrastruktúrát használja, és egy vasat nem fizet azért, hogy van az a kórháznak nevezett hely, ahol a hálapénzt zsebre vághatja. Másrészt: hogy is van ez? Bemegy a kismama, szülnie kell, és ragaszkodik a szülészéhez, akinek egyébként majd fizet a szülés levezetéséért. Tegyük fel, hogy az illető a felettese az ügyeletes orvosnak, aki viszont látja, hogy az eset viszonylag sürgős; mondjuk egy órát esetleg várhat, másfelet semmiképpen. Mit tesz ilyenkor az ügyeletes? Keresztbe tesz a főnökének, akinek esetleg utasítási joga van felette, és levezeti a szülést? Hatvan percet még megkockáztat, a hatvanegyedik percben megkezdi a szülés levezetését, hogy aztán magyarázkodjon majd a hatvankettedikben befutott főnökének? És mit tesz a főorvos úr, ha dugóba kerül a sztrádán? Beszól a kórházba, hogy várhatóan késem, inkább vezessétek le a szülést helyettem, szarok a pénzre? És mindezért a privát vircsaftért az ügyeletes orvos vállalja a teljes felelősséget. Megintcsak egy olyan terület, ami nyilván egészen máshogy, tisztábban és átláthatóbban működne, ha nem az államon élősködő kvázi-magán, kvázi-közalkalmazott orvosok, hanem privát társaságok irányítanák a folyamatot. És megint csak egy olyan terület, ahol a betegek egy nem elhanyagolható része önként és dalolva penget — jelenleg feketén, követhetetlenül, és anélkül, hogy az összkép javításához hozzájárulna.

Mindennek persze az ad aktualitást, hogy megint folyik a kialíciós izmozás akörül, hogy kinek a modellje a jobb, és kiéhez kell kevesebb Audi-kulcs. Tekintettel arra, hogy a vita nagyon messze van attól, amit konstruktívnak szokás nevezni, jó esély van arra, hogy a végén az egészből nem lesz semmi. Az SZDSZ-nek presztízs- és elvi kérdés, hogy ne engedjen érdemben; az MSZP frakciójának meg már a töke is tele van az állandó meghátrálással. Az SZDSZ magától nem adja a koalíciós tárcát; a koalíciós szakítás pedig a politikai öngyilkosság látványos formája lenne csupán, nem több. Ilyenkor szokás addig tárgyalni, amíg már elkezdeni sem érdemes az egészet; ilyenkor jönnek az olyan szlogenek, hogy “előbb befejezzük az egészségügy amúgy is rengeteg haszonnal járó strukturális átalakítását, az egészségügy finanszírozásáról szóló vitát pedig a következő ciklusban folytatjuk le”. Ami persze azért lenne szar, mert az egészségügy egyik legfőbb problémája éppen a finanszírozás átgondolatlansága. Amíg nincs tisztázva, hogy a magántőke hol, hogyan, milyen feltételekkel és garanciákkal vállalhat szerepet, addig azok a tízmilliárdok, amiket a betegek a zsebükből öntenek az egészségügybe, továbbra is elfolynak majd a nagy büdös koncepciótlanságba.

Persze az is borítékolható, hogy ha mégis lesz megállapodás, akkor az az MSZP álláspontjához áll majd közelebb, és javarészt a miniszterelnök asztaldöngetéséhez lesz majd köthető. Ugyanis ő az, aki a miniszter személyét kinevezi; ráadásul ő az, aki a leginkább érezheti, hol húzódik egészen pontosan a koalíciós partner tűréshatára. Ő nyerheti a legtöbbet a sikeres reformmal, és momentán neki van a legkevesebb veszítenivalója.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.