Az MSZP megint tett egy lépés afelé, hogy megpróbálja a törvényt egy kicsit megerősíteni az uszítás ellen. Az eddigi, büntetőjogi szankciókat kilátásba helyező verziók mind elcsúsztak az Alkotmánybíróság előtt; most a polgári törvénykönyv módosításával próbálkoznak. A javasolt megoldás kellően szofisztiáltnak tűnik, és elég sok problémát oldana meg.

A szólásszabadság demokratikus alapjog, ráadásul a demokrácia egyik legfontosabb alappillére. Ez garantálja, hogy bármilyen probléma újra és újra megvitatható legyen, ez az állampolgári önszerveződés egyik legfontosabb kelléke. Valahányszor az állam előveszi a szöges vasbunkóját, és odasétál valakihez azzal, hogy az illető fogja be a pofáját, de nagyon sürgősen, az mindig egy veszélyes biznisz. Persze ez abszolút nem jelenti azt, hogy a szólásszabadságot korlátozhatatlannak tekintenénk.

Az esetek egy részében polgári, más esetekben büntetőjogi szankciókat alkalmazunk. Ha például a Bencsik András vezette Demokrata tudatosan, kizárólag az állítás ellenkezőjét bizonyító tények ismeretében azt hazudja Mécs Imréről, hogy kötélre juttatta bajtársait, akkor nem csak egy lelketlen, vérivó szörnyeteg, hanem mellesleg még bűnöző is (aki aztán végül hatvanezer forint pénzbüntetés fejében menthette az irháját). Az eset megértéséhez különösebb jogérzék nem kell: csak úgy, habókra hadd ne lehessen már tönkretenni valakinek az életét; az esetet tudatossága, súlyossága és személyre szabottság bőven indokolta, hogy az ügyet büntetőeljárás keretében vizsgálják.

Az eset annyiban is érdekes, hogy Mécs Imre polgári perben is elégtételt vett magának. Az alkotmány ugyanis az emberi méltóságot önmagában is védi. Éppenséggel (bár erről szeretünk megfeledkezni) ez is egy olyan alapjog, mint a szólásszabadság. Ahogy a véleménnyilvánítást is csak nagyon szűk keretek között lehet korlátozni, úgy valakinek az emberi méltóságát sem lehet öncélúan csorbítani, nem lehet megalázni, hozzá méltatlan helyzetbe kényszeríteni, jó hírétől megfosztani.

Azt azonban nyilván mindenki érzi, hogy ez a második eset sokkal szubjetívebb, mint az előző. Hogy (Szerb Antallal élve) karóba húztam-e a nagyanyámat vagy sem, az egy jól eldönthető ténykérdés. A gyalázkodás kevésbé az: mind az állítás megfogalmazója esetében mérlegelni kell, hogy mik voltak a tényleges okok és indokok, amik ennek a kijelentésnek a megtételére késztettek; és vizsgálni kell azt is, mekkora tényleges sérelem ért valakit. Nem mindegy, ki, mekkora nyilvánosság előtt, milyen komolysággal és milyen súllyal gyalázkodik; adott esetben messze túlzásnak tekinthető a büntetőjogi szankció, hiszen elégtételt polgári perben is lehet szerezni.

Az ideális persze az lenne, ha a törvénynek már megtorolnia sem kellene semmit. Egy ilyen világban, ha valahol megjelenik tíz náci és zsidózni kezd, akkor ott rögtön összegyűlik kétszáz antináci, ténylegesen és nem csak dodonai tartalmú levelekben demonstrálva, hogy a magyar társadalom nem vevő az antiszemita szutyokra. Azok pedig, akik nyíltan antiszemita, cigányellenes, homofób nézeteket hangoztatnak, szembesülniük kell azzal, hogy a civilizált társadalom egyszerűen kirekeszti őket.

Jelenleg azonban Magyarországon nem ez a helyzet, és nem utolsósorban azért nem, mert túlságosan is sokat szeretünk mismásolni azon, hogy akkor most mindent kell-e csinálni, amit jogunk van, vagy hogy elítélhetünk-e valakit, amihez elvben jogunk van. Ha törvény mondja ki, hogy a kisebbségi csoportok elleni uszítás ellen az egyes ember is elégtételt vehet, a szabályozás ténye egyúttal az alól az érvelés alól is kihúzza a szőnyeget, miszerint egy demokráciának a zsidózás is szerves része. Nem az: az alkotmány mind a szabad identitásválasztás jogát, mind az emberi méltóságot, mind a diszkrimináció tilalmát garantálja. Nem nevezhetnek mások zsidónak, ha én nem vallom magam annak; nem gyalázkodhatnak velem kedvemre, csak mert élve a gyülekezési szabadságommal, részt vettem egy melegfelvonuláson és nem tagadhatják meg tőlem egy szórakozóhelyre való belépést azért, mert cigány vagyok. Ez mindenképpen így van, a kérdés csak az, hogy mekkora súlyt kapjanak ezeknek a garanciáknak az érvényesítésében az írott jogszabályok, és mennyit az állampolgári öntudat. Jelenleg utóbbiból erősen hiánycikk van Magyarországon.

Lehet persze szívózni azon, hogy hol legyen a határ, mi sértés és mi szabad véleménnyilvánítás, de szerintem azért az általános elvet megfogalmazni nem nehéz (a konkrét esetekben pedig a bíró szabad mérlegelési joga úgyis érvényesül). Valakit vagy valakiket nem a tetteik, nem az általuk kifejtett gondolataik, hanem valós vagy pláne vélelmezett, mások által rájuk ragasztott identitásuk (származásuk, meggyőződésük, vallásuk vagy nemi preferenciájuk) alapján sértegetni, megbélyegezni és megalázni, jogaikat korlátozni bűn. Nem bűn valakinek a nyíltan hangoztatott nézeteit akár erőteljesen is bírálni, kritizálni; nem bűn tetszőleges csoportok tudományos eszközökkel való vizsgálata sem. Ugyanakkor ez utóbbi senkinek sem ad alapot arra, hogy az egyes embert a másiktól konkrét bizonyítékok híján akár csak egy haszálnyival megkülönböztesse; arra meg pláne nem, hogy maga hamisítson olyan áltudományos eredményeket, amelyekre “támaszkodva” aztán szabadon gyalázkodhat.

Érdekes kérdés persze, hogy a gyűlöletbeszéd korlátozását fasiszta polgártársaink nem használják-e majd fel saját védelmükre. De, minden bizonnyal fel fogják, hiszen saját jogaikat soha nem mulasztották el védeni. Ez azonban nem lehet probléma. Az új szabályozásnak ugyanis nem lehet az a lényege, hogy akkor most már csak a kirekesztő gondolkodású egyénekkel szemben legyen szabad nemtelen eszközökkel élni. Ebben az esetben ugyanis a cél rohadtul nem szentesíti az eszközt. Mások emberi méltóságának súlyos csorbítását semmilyen cél sem indokolhatja.