Hát, ha már Hiller Haver direkt odatartja a seggét, akkor rúgjunk bele egy embereset. Vele ellentétben én ugyanis nem gondolom, hogy a közoktatásügy terén elért eredmények olyan állati faszányosak lennének.
Ha már esélyteremtés, meg készségek átadása, akkor hadd mondjam azt: a magyar közoktatás egyik legsúlyosabb problémája, hogy az egyes gyerekkel foglalkozni a legtöbb pedagógusnak egyszerűen nincs ereje, ideje, kapacitássa. Az osztályt próbálják, így, kollektív összességében átnyomni a présen, és szívják a fogukat, hogy az elsőbb években már nem vághatják meg azt, akit nem az ő szitájuk nyílására méreteztek. Ilyenkor kerül szóba az, hogy a gyerekeknek csendet, rendet, fegyelmet kellene tanulniuk — kevesebb szó esik arról, hogy a pedagógusnak pedig a tanítás lenne a feladata, nem pedig a gyerekek életre szóló megnyomorítása mindenféle pedagógiai kényszerzubbonnyal.
A jelenlegi rendszer ezt persze nem támogatja, részben azért, mert nincs elég pedagógus a kiscsoportos fejlesztéshez, aki meg van, az erősen kontraszelektált. Ma tanárnak, pláne tanítónak az megy, aki vagy megveszik a gyerekekért, és a nélkülözést is kész vállalni, csak hogy taníthasson; vagy (és talán nem meglepő, hogy nem ők a kisebbség) egyszerűen kényszerpályaként választja az oktatást. Anno nem vették fel másnak, csak valamilyen pedagógus-képző szakra; diploma után pedig nem tud máshol elhelyezkedni, csak pedagógusként. Próbál tehát rutinból alkotni valamit, miközben a gyerekeinknek minőségi, személyre szabott oktatásra lenne szüksége. Olyanra, ahol időben felismerik és megfelelő, modern pedagógiai módszerekkel kezelik a gyengeségeit, vagy, ha ez az eredményesebb, keresnek neki olyan pályát, ahol az erősségeire koncentrálhat. Lásd, abnormálisan tehetséges rajzosoknak nem feltétlenül kellen tudniuk hatos alapú logaritmusból kilences alapú logaritmusba átszámolniuk és hasonlók. (Miközben az átlag értelmiségi már a logaritmus fogalmára is alig-alig emlékszik.)
És ha már esélyteremtés, akkor aligha kell magyarázni azt, hogy minnél szarabb a kincstári oktatás, annál nagyobb előnybe kerülnek azok a gyerekek, akik szüleinek van pénze a különórákra, az iskolán kívüli foglalkozásokra, jobb otthoni képességfejlesztésre.
Ehhez képest mit tesz a magyar állam? Lehet persze arról pampogni, hogy ma már nincs állami iskola — persze, nincs, csak éppen az önkormányzatok költségvetése van úgy csutkára vágva, hogy abból még véletlenül se lehessen színvonalas oktatást megvalósítani. Megint csak előnybe kerülnek azok az önkormányzatok, amelyeknek több saját bevételük van; az elmaradott, kevesebb lehetőséggel rendelkező régiókat pedig megint visszahúzza a forráshiány.
Anno, amikor először volt szó arról, hogy milyen jók lesznek majd nekünk az EU-s pénzek, akkor a hivatalos, Magyar Bálint féle propaganda az volt, az oktatás kiemelt terület lesz majd. Nem akarok demagóg lenni, így csak mérsékelt hangsúlyt fektetnék a kakaóbiztos számítógépekre, meg az önmagában, megfelelően kvalifikált pedagógusok és megfelelő oktatási segédanyagok nélkül leginkább csak méregdrága falvédőnek alkalmas interaktív táblákra. Inkább azt említeném meg, hogy még a mostani iskola-felújítási programok sem teszik lehetővé, hogy minden diák normális iskolákba járjon; a pedagógusoknak még mindig nem fizetnek felannyit se, hogy egyáltalán legyen esély megfelelően motivált és jól képzett pedagógustömegekről beszélni. A felsőoktatásban folyó pedagógusképzés minőségi reformja pedig még egy icipici fekete pontként sem látszik a horizonton; még mindig a Bologna-rendszerre való áttérést szopja az egész szféra. Hiába lenne szükség radikális reformra a modern pedagógiai módszerek széleskörű alkalmazásához; egyelőre még a pedagógusképzés új intézményes kereteinek kialakítása sem fejeződött be.
Hiller István örül annak, hogy nincs több tízezerrel kevesebb pedagógus a pályán. Alacsonyra tett lécről már nem is érdemes beszélni; Hiller István lefektetett egy csík laminált parkettát az irodájába, azt szökdécseli át minden reggel, egójának izmosítása végett. Hiller István egója már súlyemelő-világbajnok lehetne; hogy az omladozó épületekben tartott, omladozó oktatási rendszer hamarosan gyermekeink fejére rohad, szemlátomást nem nagyon izgatja a magyar oktatásügy első számú felelősét.