Nácikkal tangózni veszélyes

Kissé rájár a rúd mostanában a szélsőségekkel kétkulacsos játékot űzni próbáló jobboldali pártokra: úgy néz ki, a Magyar Gárda kiengedte a szellemet a palackból és most már nem is olyan egyszerű azt oda visszagyömöszölni. Fasiszto-nácoid bloggerek náculnak a tévében, a Lánchíd Rádió vizuálisan lebuzizsidózza (a montázs szerzője egy másik fasiszto-nácoid blogger) Szetey Gábor államtikárt, aztán nem győznek elhatárolódni szegények, meg kirugdosni a kelleténél buzgóbban antigyurcsányista kollégákat. (Ismét érdemes feleleveníteni a Fidelitas Kohnvergenciás tréfáját; vajon miért van az, hogy mindig csak a jobboldalon alkalmaznak ennyire szórakozott munkatársakat?) Nácinak látszó tárgyak masírozgatnak a köztársasági elnöki palota előtt, biztos, ami biztos, egy fideszes politikusnő aktív, sátánozós résztvételével. Ombudsmanok mondják ki, hogy a szélsőjobb gyűlöletkeltését már a szólásszabadság sem legitimálja. Nemzetközi lapok cikkezgetnek a hazai antiszemitizmusról.

Hát hiába, a nácikkal való tangózás azért különösen érdekes, mert az embernek oly sok mindenre kell odafigyelnie. Folyton úgy kell mozdulni, hogy a többség azért ne vegye észre, hogy a partner egy koszos, izzadságszagú, ízléstelenül öltözött tróger, aki tangózás helyett folyton lövészárkot akar ásni. Közel kell táncolni a zenekarhoz, mert idegesítően gyakran fingja el magát az illető, és persze nem kellemes, ha sokan meghallják. Ráadásul akkor is tudni kell valami társadalmilag konformat lépni, amikor a náci vastag sugárban belehány a látszatot őrizni próbáló partner nyakába. Kábé itt tart most a Fidesz.

A jelek szerint az eddig toleránsan/érdektelenül hallgatóknak meg kábé itt lett elege. Jópofa dolog persze közönség-duzzasztási szempontból exhibicionista, műveletlen taplókat behívni a stúdióba, “elvan a gyerek, ha provokál” felkiáltással. A fene nagy tolerancia akkor kezd egy kicsit cinkes lenni, amikor a Mazsihisz a Lefőbb Ügyészséghez fordul, a csatornának meg szóvivőileg kell elnézést kell kérnie a reggeli műsorért. A jelek szerint már egy kisebb gárdát sem lehet közfelháborodás nélkül tető alá rittyenteni ebben az országban; hirtelen villogó vakuk fényébe kerül mindenki, aki nagy titokban a magukat generálisnak képzelő kis hülyegyerekek fejét simogatja. A Fidesz nyilván azzal kalkulált, hogy amíg át nem lépik a határt, addig nincs ezzel a kokettálósdival semmi baj. No tessék, a határ most itt van, és már lassan egy hete csak az antifasiszta mamára gondolunk mindig, meg-meg állva, ahelyett, hogy Szíjjártó Péter bölcsességeit emésztgetnénk a nemzetet marcangoló kormány aljasságáról.

Nyilván utópia lenne persze azt vizionálni, hogy akik eddig Orbánt tekintették a nemzet örökös spirituális vezérének, azok pár masírozó neonácitól átállnak majd a kommunistákhoz. Szerencsés tény azonban, hogy immáron két parlamenti választás is igazolta, hogy ők vannak kevesebben. A Fidesz táborát főleg azok duzzaszták Új Többség méretűre, akik egyszerűen csak utálják a kormányt — de már többször bizonyították, hogy alapvetően nem vevők a félelemkeltésre alapozó, kirekesztő, arrogáns parádézásra. Pedig hol volt még akkor még a Magyar Gárda és a Lánchíd rádió.

Orbán stratégiája nyilván arra épült, hogy úriemberes, visszafogott, de azért határozott eleganciával folyamatosan rámutatnak majd, mennyire csúnya és rossz, nemzetellenes dolog az, amit a kormány csinál, és miért lenne kolbászból a kerítés is, ha szegény, megtévesztett szavazók rájuk szavaztak volna. Ehhez képest most jön az a bizonyos róka, kemény, vastag sugárban; amivel kezdeni kellene valamit, de gyorsan. Csakhogy erre mintha nem lenne forgatókönyv.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.