Pipihús

Cuki kis reklám óriásplakátokon, de például az Élet és Irodalomban is: meztelen nő hátulról, egy műanyag ládán ül egy szál tűsarkúban és tangában, felemelt karjai visszahajtva a lapockájára, majd a megszokott, cuki kis szaggatott vonalakkal felosztva csirkedarabokra: mell, alsó- és felsőcomb, láb stb. Éljen a reorganizált Zalabaromfi.

Úgy kábé érthetetlen, miért van erre szükség. Humorosnak számít ez? A reklám készítője úgy érezte, sikerült megint valami nagyon egyedit és különlegeset alkotnia? A nő=bontott csirke képlet ennyire magától értetődő? Én speciel azért valami mást is el tudok képzelni egy húsipari cég reklámján, mint egy nőt, bármennyire is falrengetően szellemes, tesztoszteronnal telenyomott humorbomba ez a “jó kis husi” párhuzam.

A legrosszabb az egészben, hogy a Zalahús nyilván azt gondolja: azzal, hogy ezt a fotót elkészítette, és méregdrágáért óriásplakátra tette, hirdetési felületeket vásárolt a lapokban, ezzel majd növeli a saját renoméját. Mérhetetlenül sokfelé ágazó probléma ez.

Egyrészt ugye ott van az, hogy a célközönség nyilvánvalóan csak és kizárólag a férfi, és ez nem zavarja a megrendelőt. Ez a szerep, amit a nő kap, ez aligha vonzó bárkinek is: vetkőzz meztelenre, sétálj be egy műterembe, majd csinálj úgy, mint egy kopasztott baromfi. Állat vagy, szívem, még csak nem is ember, harapdálnivaló szexuális objektum. Nyilván úgyis a pasi dönti el, hogy mi kerül vacsorára – a lényeg, hogy csorogjon a nyála, ha meglátja a Zalahús logóját. A másik probléma viszont alighanem az, hogy a tény, miszerint ez a reklám megjelenhetett, alighanem annak visszaigazolása, hogy ez az üzenet működik. Sokmilliós reklámot nem raknak ki csak úgy hasraütésre, nyilván volt fókuszcsoportos kutatás, ahol kijött, hogy a pasik kajálják ezt az üzenetet. Számukra nem riasztó egy ilyen, végletekig tárgyiasított nő ideája – a szimbolikus üzenet nem ütközik a saját, belső ideáikkal. Ilyennek látják, vagy legalábbis ilyennek szeretnék látni a nőket: feltétel nélkül felajánlkozónak, jogaikról lemondó, szexuálisan vonzó lényeknek, széttárt, megfeszített lábakkal, egyetlen gramm zsír nélkül.

Az igazi baj azonban az, hogy erre nincs megfelelő válaszunk. Csak visszautalni tudnék a Reklámok és nemek konferenciára, amit egy feminista szervezet hozott tető alá, hogy aztán kiderüljön: nem az érdemi vita, hanem izmozás kényszere vitte oda a résztvevők nem elhanyagolható részét. Pedig egy ilyen szituációra a hőbörgés, vagy a nettó fröcsögés nem válasz. A reklám ugyanis egyben jelzi is: jelenleg kisebbségben vannak azok, akik azt gondolják, hogy egy ilyen reklám, ebben a formában elfogadhatatlan. Egyelőre jó eséllyel kiröhögik azt, aki mondjuk bojkottot hirdetne a Zalabaromfi termékei ellen; már csak azért is, mert az átlagvásárló jó eséllyel leszarja, ki teszi a csirkét az asztalra. A probléma módszeres, szofisztikált megközelítésére pedig feminista részről sincs túl nagy igény. Érdemes megnézni, milyen reakciókat váltott ki az ügy a Tűsarok vonatkozó fórumán: éppen csak a baseball-ütőt nem kapták még elő.

Jobb helyeken a jogos felháborodás csak katalizátor, nem végcél. Másutt a radikális feminizmus radikális elméleti apparátust is jelent, nem csak verbális bunkózást. Elvben ez adna legitimitást a feminizmusnak a tapló, gusztustalan hímsovinizmussal szemben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.