Ha nem akarok túlzottan markánsan fogalmazni, akkor azt kell mondanom: lófasz Líbia valagába. Van valami elkeserítően röhejes abban, hogy Líbia most az Interpolhoz fordul, a egyelmet kapott ápolónők ismételt letartóztatását követelje. A világ lélegzet-visszafojtva várta, hogy lefolyjon a “törvényes” eljárás, úgy csináltunk, mintha lenne értelme tiszteletben tartani Líbia szuverenitását. Líbia ehhez képest most országhatárain keresztül is érvényesíteni akarja a koncepciós per “igazságát”, még most is meg akarja mutatni, mekkora jani is tulajdonképpen. Foglyul tudott ejteni és nem átallott megkínozni maroknyi egészségügyi dolgozót, akiket aztán csak nyolc év múlva volt képes szabadon engedni, vaskos vérdíj fejében. Bátor dolog, bár nem gondolom, hogy Allah ilyennek képzeli az igazán gerinces és tökös iszlám fiúkat.

Ezek után csak azt nem értem, hogy Benita Ferrero-Waldnernek miért kell Líbia és Európa kapcsolatainak szorosabbra fűzésén merengenie. Líbiát fel kellene jelenteni valami nemzeközi fórumon, figyelmeztetni minden oda tartó turistát, alkalmazottat és üzletembert, hogy csak a saját felelősségére utazzon az emberrabló brigantik barlangjába. Líbiának kellene most a mi seggünket nyalnia, nem pedig fordítva. Nem nekünk kellene pironkodnunk, hanem Líbiának kellene magyarázatot adnia erre a borzadályra, és kőkemény biztosítékokat, hogy a továbbiakban tartózkodik a kormányzati szintű terrorizmustól.

És persze az is egy nagyon súlyos kérdés, hogy szabad volt-e Líbiával egyáltalán leülni tárgyalni. A nyolc bolgár ápolónő családja persze most nagyon is érthető okokból azt gondolja, hogy nem csak szabad, de szükséges is volt. Tekintettel azonban arra, hogy ennyi erővel tényleg bárkivel megtörténhet, hogy egy pénzéhes állam túsza lesz, most nagyon alaposan el kell gondolkodnunk azon, hogyan lehetne a hasonló eseteket megakadályozni. Most ugyanis nem csak hogy színleg együttműködtünk a terroristákkal, nem csak, hogy teljesítettük a követeléseiket, de még hátba is veregettük őket, miután a vérdíjat felmarkolva nem lemészárolták, hanem szabadon engedték a túszaikat. Aztán csodálkozunk, hogy még mindig mekkora arcuk van.