Az első részt imádtam a feszes, elegáns, precíz történetvezetés és a kiváló poénok miatt; a másodikat rühelltem, annyira blőd, annyira pitiáner, annyira semmitmondó nem volt. Most javarészt Al Pacino győzött meg, hogy adjak a filmnek egy esélyt — Julia Roberts és Cathrine-Zeta Jones kihagyása sem tűnt egy reménytelen húzásnak. Szerencsére a harmadik epizód inkább az első stílusához nyúl vissza.

Reuben, a csapat leggazdagabb és legtisztességesebb tagja úgy dönt, megpróbál visszajutni a kaszinóbiznisz csúcsára: összeáll egy másik nagymenővel, Willie Bankkel. Rajta kívül persze mindenki tudja, hogy ez rossz ötlet. Amikor aztán kiderül, hogy valóban átverték, szívinfarktust kap és kórházba kerül. A csapat elhatározza, hogy revansot vesz, és tönkrevágja a gátlástalan Banket. A feladat első ránézésre (most már nyugodtan mondhatjuk: szokás szerint) lehetetlen; és hogy ne legyen olyan könnyű az élet, a buliba ismét beszáll Terry Benedict is, aki szövetségesnek sem könnyebb eset, mint amilyen ellenfélnek volt.

Ahogy már említettem, a sztori inkább az első rész stílusát idézi; ezúttal azonban annyi benne a csavar, hogy végig állatira kell koncentrálni, hogy minden kis stiklit követni tudjunk. Sokszor csak utólag kapcsolunk, miben is állt az adott tulajdonképpeni lényege, de végül azért csak összeáll a kép.

A magam részéről azért remélem, hogy ez már tényleg az utolsó rész volt: úgy érzem, ami szufla volt ebben az Ocean-féle bandában, azt már kiadták magukból. Megvolt a maguk hatalmas dobása, kivágták magukat a bosszúhadjáratból, megmutatták, hogy “analóg veteránként is remekül beválnak egy digitális világban”. Maradhatnánk ennyiben.